Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1948-12-16 / 51. szám

Voll ofan­... fU­tnj, Fordította: MADARASST ZSUZSA tHíft:Ar­c Knight.­ ­ Iszonyú gyorsan ment az egész. Már az első vasárnap megcsókolta. Sima és simulékony volt és bár nem csókolta vissza, de nagyon kedvesen hagyta magát csókolni. Azon az első vasárnapon esett az eső. Tregan félt, hogy el se jön. Mikor nekiindultak, megkérdezte, séta helyett nem akarna-e inkább teázni valahol a faluban? Nevetve rázta a fejét. — Nem, nem. Teából és vajaskenyérből elég van nekem hétközben, — mondta. — Inkább sétáljunk. Először csak egymás mellett mentek, tisztes távolban, illedelmesen, aztán, hogy a lány egyszer-kétszer megcsúszott az esőtől felázott talajon, Tregan jó erősen belekarolt és attól fogva már így mentek tovább. Mikor harmadszorra sétál­tak így, Tregan azt mondta, jó lenne, ha a háborúnak most már egy-kettőre vége volna. — Igen — hagyta rá a lány — de miért? — Mert háború után elveszem magát — mondta Tregan. — Ó, a háborúnak nem lesz egyhamar vége... A lány hangja fáradt és szomorú volt. — Akkor legjobb lesz, ha jövő vasárnap megesküszünk — döntött Tregan. Az ilyesmi akkoriban gyorsan ment. A falubeli pap segített nekik a szükséges iratok és a külön engedély be­szerzésében. Tanuk voltak: a pap szakácsnője és a körútja után bevetődött öreg-öreg postás. A postás is, a szakácsnő is szipogott. Háborús esküvőknél ez hozzátartozott a szertartás­hoz. Mikor kijöttek a paptól, bután-furcsán zavarban voltak. A faluban csak egy szállószerűség volt, odasétáltak szobát kivenni. Mikor Tregan beírta a könyvbe, hogy «és neje», a tulajdonosnő kicsit kelletlenül jobban megnézte őket. Két gyermek állt előtte, olyan zavarban, mintha éppen rajtakapta volna őket valami csúnya turpisságon. A tulajdonosnő kicsit felnevetett, ők ketten ettől a nevetéstől úgy megborzongtak, hogy nem mertek felmenni az Isten és ember előtt jogosan bérelt kis szobájukba. Inkább újra sétálni mentek ki az esőbe. Esett, folyton esett. Mire egészen átáztak, vacsorázni mentek. De persze, nem a saját szállójukba, hanem a falu másik végén lévő kiskocsmába. Nagyon eltökélten ettek, ittak, állandóan másról beszéltek. Egy kicsit össze is zöldültek azon, hogy ki a jobbik moziszínésznő, Lilian Gish, vagy Putty Lia, és ezzel kapcsolatban vacsora után moziba mentek. A mozi faalkotm­ány volt, ahová becsurgott az eső, a film tízpercen­ként elszakadt, végü­l mégis csak haza kellett menniök. Haza, a rossznevelősír tulajdonosnő kis hoteljébe. A szobában egymás felé fordultak és máris egymás karjában voltak. Úgy egy­másba kapaszkodtak, mint fuldoklók egy váratlanul hozzájuk csapódott mentőövbe. Egész éjjel nem eresztették el egymást Másnap reggel Tregan arra ébredt, hogy valami puha selymesség fojtogatja. A felesége hosszú szőke haja volt. Tre­gan merően, sokáig nézte ezt a mosolytalanul alvó kislány­arcot. Életében először látott alvó nőt. Boldog volt, de vala­hogy furcsán szégyelte is magát. Többek között eszébe jutott, hogy a háborúnak még koránt sincs vége. Egy hónapig voltak együtt, mikor Tregan úgynevezett menetszázadba került. A háború unalmas szakasza, legalább is az ő részére, úgy látszik határozottam véget ért. Utolsó percig nem merte neki megmondani a dolgot, szinte restellte bevallani, mintha ő tehetne az egészről. Aztán mégis csak elkerülhetetlenné vált. — Ma van az utolsó éjszakánk, Barbara — mondta neki. — Sejtettem — mondta Barbara­ — Elvégre mindig tudtuk, ugy­e ... A háború ... Nem sírt, de rosszabb volt, mintha zokogna. — Holnap reggel ötkor indulunk — mondta Tregan. Nem mert ránézni. — De ma éjjel velem maradhatsz, ugy­e — kérdezte Barbara. Az jó. Az nagyon jó. Tudod, nagyon szeretlek, Tre­gan. És azt is tudom, hogy te nagyon szeretsz. Nincs semmi baj. Iszonyú volt. Mindig tudták, hogy iszonyú lesz,­­de azt nem hitték, hogy ilyen lesz mégsem. — Nincs semmi baj — mondta Tregan is. — Minden­esetre megírtam a végrendeletemet. Nem, mintha egy percig is azt hinném, hogy valami baj lehetne, de csak úgy megírtam minden esetre, h­a meghalok, te harminc dollárt kapsz ha­vonta. Az körülbelül hat font. Nem sok, de mégis valami.. — De te tudod, hogy nem lesz semmi bajod, édes. Nem lehet, mert úgy szeretlek. Kár a drága időt pénzügyi vitákkal töltenünk, édes. — Nem szeretem, ha itt maradsz a kantonban. Persze, tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de a munka túl nehéz neked. Nem mehetnél haza a szüleidhez? — De igen, ha az megnyugtat téged. Ahogy akarod, édes. — Milyen rémes, hogy sohasem jutottunk még hozzá, hogy beszélj nekem a szüleidről! Jómódúak legalább? El tudnak tartani? Látod, már megint pénzről beszélek... De egy egész hónapig folyton csak magamról beszéltem és most... — Magadról és rólam. Nem is érdemes másról beszélni nekünk, hidd el. A szüleim különben jómódú emberek. Nincs semmi baj. Görcsösen fogták egymás kezét Közben pedig múlott az idő. — Nézd — kérte Tregan — ne hagyj ma éjjel elaludni. Mindig kelts fel, jó? ígérd meg nekem... Olyan könnyelmű­ség volna, olyan pazarlást Ugy­e megígéred? —— Nem, édes. Ezt nem. Olyan fáradt leszel. Máris fáradt vagy. —• Rengeteg időm lesz fáradtnak lenni később. Ugya« megteszed? ...Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Barbara volt. Sötét volt még, de a szíve fájdalmas össze-vissza kalapálásá­ból tudta: itt az idő. — Négy óra harminc, édes. Kicsit rekedt volt a hangja. — Aludtam! — Igen. — És te virrasztottál? — Igen. — Miért hagytál elaludni? Ugye, mennyire kértelek! ön­fejű vagy, gonosz! — Nem is igaz. Amíg aludtál, felvarrtam az összes gomb­jaidat a kabátodra, mind lógott már. Rém erősen varrtam, most nem szakadnak majd le, meglátod. Hidd el, senki se varr fel gombot olyan erősen, mint én... — Gyönyörűm, erre fogunk masírozni, mikor az állo­másra megyünk... Felöltözöl és kikísérsz, jó? Nem baj, hogy esik? Folyton esik... A mi szerelmünk alatt végig esett. Mi­lyen furcsa lesz egyszer jó, meleg napsugaras nyáron együtt lenni, Barbarám! — Nagyszerű lesz, Tregan. Nagyszerű és gyönyörű. — És ugy­e nem fogsz sírni, Barbara? Nem szabad, hogy sírva kísérj, azt nem bírnám. Biztosan nem fogsz sírni, ugy­e kedves? — Egész biztosan, ígérem. Sietned kell. Elkésel. Nem búcsúzunk. Nem búcsúztak. Öt perc alatt úton volt. A kaszárnyában már sorakozót fújtak. «Olyan a pofád, mint a ló nyaka», így kezdődött a sorakozó szövege. Még tizenöt perc a névsor­olvasásig. Igazán nem érdemes gondolkozni. Igazán nem ér­demes átkozni a háborút. A háború nélkül sohasem találkozik Barbarával. Most már sorban álltak. Ábécé szerint mondták be a neveket. Az ember a saját nevénél jelezte, hogy ott van és­­ nem szökött meg. «Tomson, Tilínghast, Tomlínson, Tregan...* — Jelen — mondta Tregan. Nemsokára rá négyesével indult a sor. Az oktatók, akik Angliában maradtak, búcsúztatták őket. Hónapokon át kínozták a fiúkat, de ez most mind feledve volt. Most kiderült, hogy tulajdonképpen igenis szeretik őket. Szeretlek, de megtörtek, — valahogy így. — Szerbusztok fiúk — üvöltötték utánuk. — Jó fiúk­ voltatok! Vigyázzatok magatokra. Nem lesz semmi baj, ha nem mentek a francia lányokhoz... Good by, good luck, good by... (Folytatjuk) a® •« MÁRFFY ODON Megjelenése és művészi habitusa szerint egyaránt friss, fiatalos és ele­ven Márffy Ödön. kit hetvenedik szü­letésnapja alkalmából ünnepelnek most barátai és tisztelői. Körülbelül negyven éve már annak, hogy kollek­tív kiállítással bemutatkozott. Bár nem eredetieskedő, de egyéni és originális művész volt már akkor, nehéz lett volna sablonok alkalmazásával elska­tulyázni és besorolni. Ha hirtelen em­­lékezeü­nkbe idézünk néhányat azóta festett képei közül, első benyomásunk az, hogy maradt a maga útján, talán nem csinált iskolát (ezt ugyan még alaposabban meg kellene vizsgálni), de nem is szegődött senkinek a nyo­mába. A látható jelenségek közül elsősorban a szín és a fény érdekli, ezek villanását, játékát igyekszik meg­fogni; térhatása, helyesebben szólva plasztikája sok képének ezért nincs, nem tartja az ő ecsetje feladatának, hogy fény és árnyék erős, szabatos és ritmikus hangsúlyozásával a tárgyak testiségét és anyagi mivoltát megrög­zítse. De tévedne az, aki Márffy szí­nessége alatt szőnyegszerű tarkaságot értene. Dekoratív tetszetősségre nem törekszik, az ő érdeklődésének cent­rumában az általános, összefogható színbenyomásnak sokszor egyszólamú előadása van. Jobban megmagya­rázná azt, amit mondani akarunk, ha előttünk állana például legutóbb a Színművészeti Múzeumban látott ön­arcképe; a rét vörös-barna változatai­ból oly kevés vonással vászonra ve­tett eleven képmás Elhúnyt felesége, a magyar irodalomtörténetbe régen bevonult Csinszka arcképe is emléke­zetes példája a rendkívül kevés esz­köz felhasználásával készült s annyira jellemző portrénak. A mozgás meg­örökítése pompásan sikerült cukusz­képein. Ki kell emelni, hogy Márffy nem­­formabontót. Szó sincs arról, mintha egészen egyéni előadásmódja, — ha úgy tetszik „modern" volta — a leg­közelebbi múltban divatos volt a be­felé fordulásra, szóval arra kész­tetné, hogy magát a látott világ for­máitól s attól, amit ebben a közönsé­ges szem is észrevesz, függetlenítse. Márffy — képeiről mi ezt olvassuk le — a vizuálissal szoros kapcsolatot tar­tó mesterségnek fogja fel a festést; mind a két szó és fogalom egyformán hangsúlyozandó. Képei a látott világ felismerhető formajelenségeit örökítik meg s nem hivatkoznak a élélek mélységei* által diktált — a néző ál­tal alis észlelhető s még kevésbé él­vezhető — szeszélyes formákra. Ami­lyen messze van a fotográfia által je­lezhető szélsőségtől, éppoly a­n­ távol van tőle a természet — a táj, ez élő alak — ábrázolásától való elvonatko­zás, a valósággal való szakítás. Márffy magános művész, külön magános uta­kon jár, de nem valamely külön szekta számára s ennek zsargonja szerint fest, hanem mindenki, mind­nyájunk számára. Első kollektív bemutatkozása után ismeretes és emlékezetes 1021-ben ren­dezett gyűjteményes kiállítása. Ekkor, mindgyárt a háború után csaknem száz képet és rajzot láttunk tőle, mester­sége és előadási módja szeretetével alkotott színforgatagokat 36 néhány év múlva, 1931-ben az Ernst-múzeum­ban jelentős közönségsikere is volt kiállításnak. Még ilyen fotó és rap­szódikus áttekintésnél sem szabad megfeledkezni litográfiáinak kiemelé­séről: a litografikus sokszorosítás ál­tal megkívánt előadási mód különö­sen illik festői egyéniségéhez. Márffy Ödön e magánossága­ csak szorosan vett alkotó tevékenységére vonatkozik. A művészek közéletében együtt volt annak idején a MIÉNK-kel azután a KÚT-tal (Képzőművé­szek Új Társasága). Ez a m­űvész­egyesület már húsz évvel ezelőtt szé­pen kiállított könyvet adott ki róla. P­itzay Pál, művészeti írónak­ is ki­tűnő szobrászművészünk írta a szö­veget A Szinyei Merse Pál Társaság 1331-ben a Szinyei-tájképdíjat ítélte neki; nem mintha legcsekélyebb haj­lama lenne arra, hogy — akár a táj­képfestésben — specialistának mutat­kozzék; nagyon helyes érzékkel álta­lános munkásságának, megbecsülését is ki akarta fejezni a Társaság azzal, hogy a legtöbbre értékelt módon tün­tette ki. Nem tagadjuk: a Haladót táborá­hoz közel áll Márffy Ödön, az ember, a gondolkodó, kritikai elméjű férfi, a progresszív mozgalmak régi híve. Több mint három évtizeddel ezelőtt ott volt Kornstock Károllyal együtt a Radikális Párt alapítói között s azóta is mindig hű maradt ehhez az időköz­ben sok üldöztetésen átment zászló­hoz. Természetes, hogy örömmel so­rakozunk az őt ünneplőkhöz. Ír­D A legszebb új gyerekkönyvek! Zebulonból 6 lesz A Mackó-sorozat legújabb kötete. Sok képpel. Ara 25 FI Nagy siker! HAJNAL ANNA: Arai könyv, a mai nagy gyerek­mozga­lmról, az úttörők szép, lelket világáról. Kélve. sok képpel 17 FI Játék egészség szépség Sásdiné dr Wiesenberg Wanda és Vida Mária gyermek-gyógy­tornakönyve, nemcsak játékosan szép, hanem nélkülözhetetlen gyakorlati könyv a szülők és nevelők kezében. Sok képpel, kötve 220 Ft. Kaphatók minden könyvesboltban. ÚJ IDŐK kiadás. /­ haladás 3 » Üdvözöllek hérlehalássan méltóságos uramF 1 SZÍNHÁZI BESZÁMOLÓ EGYES PREMIER NÉZŐTERÉRŐL Magáról a darabról nem nagyon érdemes írni. Nagy „drámai" jele­netek vannak benne — sírógör­csök, átkozódások, a bűn arcizom­rángató vívódásai és végül a hep­piend —, a bűnös főszereplő bele­fullad a folyóba s ezzel minden rendbejön. De ki beszél itt, a Rot­tenbiller­ utcai Kis Színházban a ma!­századbeli lengyel író e szel­lemi gyermekéről. Egyáltalán nem dramaturgiai gyönyörködés kedvéért gyűltek itt össze a nézők. Egy kövér, aranykeretes szem­üvegű páter például az egész dara­bot vígan végigbeszélgeti a mellette ülő nyurga fiatalemberrel, míg második szomszédja, Voinovich Géza egész idő alatt szunyókál s csak akkor riad fel, mikor Pénzes Balduin atya, az Új Ember e régi redaktora érinti meg a vállát: „ Üd­vözöllek, kérlek a lássan, méltóságos uram!" A szünetben viszont, a Szívújságot hirdető tábla alatt felélénkülnek a nézők , a pereccel és cukorkával együtt a legújabb rémhíreket csámcsogják, többek között bizonyára az is, hogy Pes­ten már nem lehet perecet és édes­séget kapni. — Hallottátok? — súg össze egy mintegy hat leányból álló kis cso­port, (a kabátkihajtá­sokon szigo­rúan ott virít a fehér kereszt!) a már csordogál is, folyik is a leg­újabb rémhír, amelynek egy állí­tólagos Lulu a főforrása, „aki csak tudja ... „Kicsoda Lulu, azt nem tudjuk meg, csak annyit, hogy rendkívül kellemes bajusza van. A bajusz részletezését azonban egy kegyes apáca megjelenése szakítja félbe. — Mi van veletek, leányok — kérdezi az apáca —, hogy vagy­tok? — Jaj, tisztelendő nővér — fe­leli az egyik, akinek copfba van csavarva a haja és a sapkájába is van tűzve egy fehér kereszt —, ahogy mi most az államosított is­kolába lehetünk! Képzelje, máter, tegnap* Darwinról tanultnak ... — Ó! — feleli rá az apáca, eny­nyit mond csak, de szemében ott van a kérdés: és nem égtetek meg, nem dőlt össze az iskola, hogy Darwinról merészeltek beszélni fa­lai között? A falak azonban rendkívül tü­relmesek, ennyit tudnia kell a tisztelendő kedves nővérnek is. Erre a legjobb példa, hogy a Kis Színház sean dől össze attól a sok tömény butaságtól, amelyek falai között — főleg a szünetekben — elhangzanak. Kár is lenne ezért a csinos kis épületért, amelynek idő­vel jobb és nemes célt kell szol­gálnia, mint teret adni ósdi szín­padi és még ósdi új­szüneti jelene­teknek. Antal Gábor AAAAAAAAA UUJlAAA AAAA^AAA VVfVVWVVfVfVVVVVVVVVWV? A «Haladás» nem most fedezi fel Dobi Istvánt, hogy miniszterel­nök lett Lépünk főszerkesztője már régebben rávilágított: élesen vá­lasztotta el ezt az igazi proletárpa­rasztot a Nagy Ferenc-féle dzsentris­­­kedő mőparasztoktól, akiknek csupán konjaktára volt a népi demokrácia, hogy suba alatt becsapják és ámítsák­­ a demokráciát is, a népet is. Dobi Ist­­­ván nem úri paraszt, nem sojtásos népszínmű alak, hanem ama verejté­kező történelmi milliók fia, akik nél­kül a magyarság régen elsodródott volna, mialatt főuraink elfelejtették a magyar nyelvet és a város­­lakosok még nem tanulták meg. De amellett,­­ hogy szántóvelő testvérei számára kö­vetelte a munkássággal karöltve a ha­talmat és boldogulást, nem hirdette soha, hogy csak a paraszt jelent élet­erőt az országnak; a tanulás és kép­zettség értékeit felismerte és csak, azt kívánta tőlük, hogy ne áru­­lják el ezt a demokráciát, amely a népet felszabadí­totta. A szegényparaszt, a törpegazda el fogja neki hinni, hogy csak a ja­vát akarja és tudni fogja, hogy v­enn szabad soha eltántorodni attól a rend­szertől, amely íme igazán önnőujját emelte a legmagasabb méltóságba. Ki adhat, ki hozhat neki jobbat és ki biztosíthatja jobban a földművelő nép szebb jövőjét ha nem­­? A reakció, amely a falvakban bf­jtogat legszor­galmasabban és ellenállásra barállja a parasztságot abban a reményben, hogy majd ő aratja le végül ennek az ellenállásnak a hasznát, meg fog buk­ni Dobi István nevén, ezen a kemény kövön, amelyre szilárdan építhet az, aki bízik benne és amely összemor­zsolja azt, akire lavinaként rázúdul Mi, a magyar értelmiség képviselői, feléje fordulunk a rezsim kezdetének elején és ifjú magunkénak vallottak­ , reméljük és kérjük őt, hogy vallja ő is ezt az értékes réteget az országénak és a magáénak és nem fog csalódni benne. L.AAAA.A*A......A*........ 'VVVWWV* wwwwwwww Ki képviseli a zsidóságot? A Haladd* legutóbbi számában a zsidókérdésről megjelent egyik cikkünk szerzője azt írta, hogy a Pesti Izraelita Hitközség nem képviseli a zsidóságot. Megálla­pítjuk, hogy ez nem a Haladás, hanem a cikk írójának egyéni véleményt.

Next