Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1948-12-16 / 51. szám
Voll ofan... fUtnj, Fordította: MADARASST ZSUZSA tHíft:Arc Knight. Iszonyú gyorsan ment az egész. Már az első vasárnap megcsókolta. Sima és simulékony volt és bár nem csókolta vissza, de nagyon kedvesen hagyta magát csókolni. Azon az első vasárnapon esett az eső. Tregan félt, hogy el se jön. Mikor nekiindultak, megkérdezte, séta helyett nem akarna-e inkább teázni valahol a faluban? Nevetve rázta a fejét. — Nem, nem. Teából és vajaskenyérből elég van nekem hétközben, — mondta. — Inkább sétáljunk. Először csak egymás mellett mentek, tisztes távolban, illedelmesen, aztán, hogy a lány egyszer-kétszer megcsúszott az esőtől felázott talajon, Tregan jó erősen belekarolt és attól fogva már így mentek tovább. Mikor harmadszorra sétáltak így, Tregan azt mondta, jó lenne, ha a háborúnak most már egy-kettőre vége volna. — Igen — hagyta rá a lány — de miért? — Mert háború után elveszem magát — mondta Tregan. — Ó, a háborúnak nem lesz egyhamar vége... A lány hangja fáradt és szomorú volt. — Akkor legjobb lesz, ha jövő vasárnap megesküszünk — döntött Tregan. Az ilyesmi akkoriban gyorsan ment. A falubeli pap segített nekik a szükséges iratok és a külön engedély beszerzésében. Tanuk voltak: a pap szakácsnője és a körútja után bevetődött öreg-öreg postás. A postás is, a szakácsnő is szipogott. Háborús esküvőknél ez hozzátartozott a szertartáshoz. Mikor kijöttek a paptól, bután-furcsán zavarban voltak. A faluban csak egy szállószerűség volt, odasétáltak szobát kivenni. Mikor Tregan beírta a könyvbe, hogy «és neje», a tulajdonosnő kicsit kelletlenül jobban megnézte őket. Két gyermek állt előtte, olyan zavarban, mintha éppen rajtakapta volna őket valami csúnya turpisságon. A tulajdonosnő kicsit felnevetett, ők ketten ettől a nevetéstől úgy megborzongtak, hogy nem mertek felmenni az Isten és ember előtt jogosan bérelt kis szobájukba. Inkább újra sétálni mentek ki az esőbe. Esett, folyton esett. Mire egészen átáztak, vacsorázni mentek. De persze, nem a saját szállójukba, hanem a falu másik végén lévő kiskocsmába. Nagyon eltökélten ettek, ittak, állandóan másról beszéltek. Egy kicsit össze is zöldültek azon, hogy ki a jobbik moziszínésznő, Lilian Gish, vagy Putty Lia, és ezzel kapcsolatban vacsora után moziba mentek. A mozi faalkotmány volt, ahová becsurgott az eső, a film tízpercenként elszakadt, végül mégis csak haza kellett menniök. Haza, a rossznevelősír tulajdonosnő kis hoteljébe. A szobában egymás felé fordultak és máris egymás karjában voltak. Úgy egymásba kapaszkodtak, mint fuldoklók egy váratlanul hozzájuk csapódott mentőövbe. Egész éjjel nem eresztették el egymást Másnap reggel Tregan arra ébredt, hogy valami puha selymesség fojtogatja. A felesége hosszú szőke haja volt. Tregan merően, sokáig nézte ezt a mosolytalanul alvó kislányarcot. Életében először látott alvó nőt. Boldog volt, de valahogy furcsán szégyelte is magát. Többek között eszébe jutott, hogy a háborúnak még koránt sincs vége. Egy hónapig voltak együtt, mikor Tregan úgynevezett menetszázadba került. A háború unalmas szakasza, legalább is az ő részére, úgy látszik határozottam véget ért. Utolsó percig nem merte neki megmondani a dolgot, szinte restellte bevallani, mintha ő tehetne az egészről. Aztán mégis csak elkerülhetetlenné vált. — Ma van az utolsó éjszakánk, Barbara — mondta neki. — Sejtettem — mondta Barbara — Elvégre mindig tudtuk, ugye ... A háború ... Nem sírt, de rosszabb volt, mintha zokogna. — Holnap reggel ötkor indulunk — mondta Tregan. Nem mert ránézni. — De ma éjjel velem maradhatsz, ugye — kérdezte Barbara. Az jó. Az nagyon jó. Tudod, nagyon szeretlek, Tregan. És azt is tudom, hogy te nagyon szeretsz. Nincs semmi baj. Iszonyú volt. Mindig tudták, hogy iszonyú lesz,de azt nem hitték, hogy ilyen lesz mégsem. — Nincs semmi baj — mondta Tregan is. — Mindenesetre megírtam a végrendeletemet. Nem, mintha egy percig is azt hinném, hogy valami baj lehetne, de csak úgy megírtam minden esetre, ha meghalok, te harminc dollárt kapsz havonta. Az körülbelül hat font. Nem sok, de mégis valami.. — De te tudod, hogy nem lesz semmi bajod, édes. Nem lehet, mert úgy szeretlek. Kár a drága időt pénzügyi vitákkal töltenünk, édes. — Nem szeretem, ha itt maradsz a kantonban. Persze, tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de a munka túl nehéz neked. Nem mehetnél haza a szüleidhez? — De igen, ha az megnyugtat téged. Ahogy akarod, édes. — Milyen rémes, hogy sohasem jutottunk még hozzá, hogy beszélj nekem a szüleidről! Jómódúak legalább? El tudnak tartani? Látod, már megint pénzről beszélek... De egy egész hónapig folyton csak magamról beszéltem és most... — Magadról és rólam. Nem is érdemes másról beszélni nekünk, hidd el. A szüleim különben jómódú emberek. Nincs semmi baj. Görcsösen fogták egymás kezét Közben pedig múlott az idő. — Nézd — kérte Tregan — ne hagyj ma éjjel elaludni. Mindig kelts fel, jó? ígérd meg nekem... Olyan könnyelműség volna, olyan pazarlást Ugye megígéred? —— Nem, édes. Ezt nem. Olyan fáradt leszel. Máris fáradt vagy. —• Rengeteg időm lesz fáradtnak lenni később. Ugya« megteszed? ...Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Barbara volt. Sötét volt még, de a szíve fájdalmas össze-vissza kalapálásából tudta: itt az idő. — Négy óra harminc, édes. Kicsit rekedt volt a hangja. — Aludtam! — Igen. — És te virrasztottál? — Igen. — Miért hagytál elaludni? Ugye, mennyire kértelek! önfejű vagy, gonosz! — Nem is igaz. Amíg aludtál, felvarrtam az összes gombjaidat a kabátodra, mind lógott már. Rém erősen varrtam, most nem szakadnak majd le, meglátod. Hidd el, senki se varr fel gombot olyan erősen, mint én... — Gyönyörűm, erre fogunk masírozni, mikor az állomásra megyünk... Felöltözöl és kikísérsz, jó? Nem baj, hogy esik? Folyton esik... A mi szerelmünk alatt végig esett. Milyen furcsa lesz egyszer jó, meleg napsugaras nyáron együtt lenni, Barbarám! — Nagyszerű lesz, Tregan. Nagyszerű és gyönyörű. — És ugye nem fogsz sírni, Barbara? Nem szabad, hogy sírva kísérj, azt nem bírnám. Biztosan nem fogsz sírni, ugye kedves? — Egész biztosan, ígérem. Sietned kell. Elkésel. Nem búcsúzunk. Nem búcsúztak. Öt perc alatt úton volt. A kaszárnyában már sorakozót fújtak. «Olyan a pofád, mint a ló nyaka», így kezdődött a sorakozó szövege. Még tizenöt perc a névsorolvasásig. Igazán nem érdemes gondolkozni. Igazán nem érdemes átkozni a háborút. A háború nélkül sohasem találkozik Barbarával. Most már sorban álltak. Ábécé szerint mondták be a neveket. Az ember a saját nevénél jelezte, hogy ott van és nem szökött meg. «Tomson, Tilínghast, Tomlínson, Tregan...* — Jelen — mondta Tregan. Nemsokára rá négyesével indult a sor. Az oktatók, akik Angliában maradtak, búcsúztatták őket. Hónapokon át kínozták a fiúkat, de ez most mind feledve volt. Most kiderült, hogy tulajdonképpen igenis szeretik őket. Szeretlek, de megtörtek, — valahogy így. — Szerbusztok fiúk — üvöltötték utánuk. — Jó fiúk voltatok! Vigyázzatok magatokra. Nem lesz semmi baj, ha nem mentek a francia lányokhoz... Good by, good luck, good by... (Folytatjuk) a® •« MÁRFFY ODON Megjelenése és művészi habitusa szerint egyaránt friss, fiatalos és eleven Márffy Ödön. kit hetvenedik születésnapja alkalmából ünnepelnek most barátai és tisztelői. Körülbelül negyven éve már annak, hogy kollektív kiállítással bemutatkozott. Bár nem eredetieskedő, de egyéni és originális művész volt már akkor, nehéz lett volna sablonok alkalmazásával elskatulyázni és besorolni. Ha hirtelen emlékezeünkbe idézünk néhányat azóta festett képei közül, első benyomásunk az, hogy maradt a maga útján, talán nem csinált iskolát (ezt ugyan még alaposabban meg kellene vizsgálni), de nem is szegődött senkinek a nyomába. A látható jelenségek közül elsősorban a szín és a fény érdekli, ezek villanását, játékát igyekszik megfogni; térhatása, helyesebben szólva plasztikája sok képének ezért nincs, nem tartja az ő ecsetje feladatának, hogy fény és árnyék erős, szabatos és ritmikus hangsúlyozásával a tárgyak testiségét és anyagi mivoltát megrögzítse. De tévedne az, aki Márffy színessége alatt szőnyegszerű tarkaságot értene. Dekoratív tetszetősségre nem törekszik, az ő érdeklődésének centrumában az általános, összefogható színbenyomásnak sokszor egyszólamú előadása van. Jobban megmagyarázná azt, amit mondani akarunk, ha előttünk állana például legutóbb a Színművészeti Múzeumban látott önarcképe; a rét vörös-barna változataiból oly kevés vonással vászonra vetett eleven képmás Elhúnyt felesége, a magyar irodalomtörténetbe régen bevonult Csinszka arcképe is emlékezetes példája a rendkívül kevés eszköz felhasználásával készült s annyira jellemző portrénak. A mozgás megörökítése pompásan sikerült cukuszképein. Ki kell emelni, hogy Márffy nemformabontót. Szó sincs arról, mintha egészen egyéni előadásmódja, — ha úgy tetszik „modern" volta — a legközelebbi múltban divatos volt a befelé fordulásra, szóval arra késztetné, hogy magát a látott világ formáitól s attól, amit ebben a közönséges szem is észrevesz, függetlenítse. Márffy — képeiről mi ezt olvassuk le — a vizuálissal szoros kapcsolatot tartó mesterségnek fogja fel a festést; mind a két szó és fogalom egyformán hangsúlyozandó. Képei a látott világ felismerhető formajelenségeit örökítik meg s nem hivatkoznak a élélek mélységei* által diktált — a néző által alis észlelhető s még kevésbé élvezhető — szeszélyes formákra. Amilyen messze van a fotográfia által jelezhető szélsőségtől, éppoly an távol van tőle a természet — a táj, ez élő alak — ábrázolásától való elvonatkozás, a valósággal való szakítás. Márffy magános művész, külön magános utakon jár, de nem valamely külön szekta számára s ennek zsargonja szerint fest, hanem mindenki, mindnyájunk számára. Első kollektív bemutatkozása után ismeretes és emlékezetes 1021-ben rendezett gyűjteményes kiállítása. Ekkor, mindgyárt a háború után csaknem száz képet és rajzot láttunk tőle, mestersége és előadási módja szeretetével alkotott színforgatagokat 36 néhány év múlva, 1931-ben az Ernst-múzeumban jelentős közönségsikere is volt kiállításnak. Még ilyen fotó és rapszódikus áttekintésnél sem szabad megfeledkezni litográfiáinak kiemeléséről: a litografikus sokszorosítás által megkívánt előadási mód különösen illik festői egyéniségéhez. Márffy Ödön e magánossága csak szorosan vett alkotó tevékenységére vonatkozik. A művészek közéletében együtt volt annak idején a MIÉNK-kel azután a KÚT-tal (Képzőművészek Új Társasága). Ez a művészegyesület már húsz évvel ezelőtt szépen kiállított könyvet adott ki róla. Pitzay Pál, művészeti írónak is kitűnő szobrászművészünk írta a szöveget A Szinyei Merse Pál Társaság 1331-ben a Szinyei-tájképdíjat ítélte neki; nem mintha legcsekélyebb hajlama lenne arra, hogy — akár a tájképfestésben — specialistának mutatkozzék; nagyon helyes érzékkel általános munkásságának, megbecsülését is ki akarta fejezni a Társaság azzal, hogy a legtöbbre értékelt módon tüntette ki. Nem tagadjuk: a Haladót táborához közel áll Márffy Ödön, az ember, a gondolkodó, kritikai elméjű férfi, a progresszív mozgalmak régi híve. Több mint három évtizeddel ezelőtt ott volt Kornstock Károllyal együtt a Radikális Párt alapítói között s azóta is mindig hű maradt ehhez az időközben sok üldöztetésen átment zászlóhoz. Természetes, hogy örömmel sorakozunk az őt ünneplőkhöz. ÍrD A legszebb új gyerekkönyvek! Zebulonból 6 lesz A Mackó-sorozat legújabb kötete. Sok képpel. Ara 25 FI Nagy siker! HAJNAL ANNA: Arai könyv, a mai nagy gyerekmozgalmról, az úttörők szép, lelket világáról. Kélve. sok képpel 17 FI Játék egészség szépség Sásdiné dr Wiesenberg Wanda és Vida Mária gyermek-gyógytornakönyve, nemcsak játékosan szép, hanem nélkülözhetetlen gyakorlati könyv a szülők és nevelők kezében. Sok képpel, kötve 220 Ft. Kaphatók minden könyvesboltban. ÚJ IDŐK kiadás. / haladás 3 » Üdvözöllek hérlehalássan méltóságos uramF 1 SZÍNHÁZI BESZÁMOLÓ EGYES PREMIER NÉZŐTERÉRŐL Magáról a darabról nem nagyon érdemes írni. Nagy „drámai" jelenetek vannak benne — sírógörcsök, átkozódások, a bűn arcizomrángató vívódásai és végül a heppiend —, a bűnös főszereplő belefullad a folyóba s ezzel minden rendbejön. De ki beszél itt, a Rottenbiller utcai Kis Színházban a ma!századbeli lengyel író e szellemi gyermekéről. Egyáltalán nem dramaturgiai gyönyörködés kedvéért gyűltek itt össze a nézők. Egy kövér, aranykeretes szemüvegű páter például az egész darabot vígan végigbeszélgeti a mellette ülő nyurga fiatalemberrel, míg második szomszédja, Voinovich Géza egész idő alatt szunyókál s csak akkor riad fel, mikor Pénzes Balduin atya, az Új Ember e régi redaktora érinti meg a vállát: „ Üdvözöllek, kérlek a lássan, méltóságos uram!" A szünetben viszont, a Szívújságot hirdető tábla alatt felélénkülnek a nézők , a pereccel és cukorkával együtt a legújabb rémhíreket csámcsogják, többek között bizonyára az is, hogy Pesten már nem lehet perecet és édességet kapni. — Hallottátok? — súg össze egy mintegy hat leányból álló kis csoport, (a kabátkihajtásokon szigorúan ott virít a fehér kereszt!) a már csordogál is, folyik is a legújabb rémhír, amelynek egy állítólagos Lulu a főforrása, „aki csak tudja ... „Kicsoda Lulu, azt nem tudjuk meg, csak annyit, hogy rendkívül kellemes bajusza van. A bajusz részletezését azonban egy kegyes apáca megjelenése szakítja félbe. — Mi van veletek, leányok — kérdezi az apáca —, hogy vagytok? — Jaj, tisztelendő nővér — feleli az egyik, akinek copfba van csavarva a haja és a sapkájába is van tűzve egy fehér kereszt —, ahogy mi most az államosított iskolába lehetünk! Képzelje, máter, tegnap* Darwinról tanultnak ... — Ó! — feleli rá az apáca, enynyit mond csak, de szemében ott van a kérdés: és nem égtetek meg, nem dőlt össze az iskola, hogy Darwinról merészeltek beszélni falai között? A falak azonban rendkívül türelmesek, ennyit tudnia kell a tisztelendő kedves nővérnek is. Erre a legjobb példa, hogy a Kis Színház sean dől össze attól a sok tömény butaságtól, amelyek falai között — főleg a szünetekben — elhangzanak. Kár is lenne ezért a csinos kis épületért, amelynek idővel jobb és nemes célt kell szolgálnia, mint teret adni ósdi színpadi és még ósdi újszüneti jeleneteknek. Antal Gábor AAAAAAAAA UUJlAAA AAAA^AAA VVfVVWVVfVfVVVVVVVVVWV? A «Haladás» nem most fedezi fel Dobi Istvánt, hogy miniszterelnök lett Lépünk főszerkesztője már régebben rávilágított: élesen választotta el ezt az igazi proletárparasztot a Nagy Ferenc-féle dzsentriskedő mőparasztoktól, akiknek csupán konjaktára volt a népi demokrácia, hogy suba alatt becsapják és ámítsák a demokráciát is, a népet is. Dobi István nem úri paraszt, nem sojtásos népszínmű alak, hanem ama verejtékező történelmi milliók fia, akik nélkül a magyarság régen elsodródott volna, mialatt főuraink elfelejtették a magyar nyelvet és a városlakosok még nem tanulták meg. De amellett, hogy szántóvelő testvérei számára követelte a munkássággal karöltve a hatalmat és boldogulást, nem hirdette soha, hogy csak a paraszt jelent életerőt az országnak; a tanulás és képzettség értékeit felismerte és csak, azt kívánta tőlük, hogy ne árulják el ezt a demokráciát, amely a népet felszabadította. A szegényparaszt, a törpegazda el fogja neki hinni, hogy csak a javát akarja és tudni fogja, hogy venn szabad soha eltántorodni attól a rendszertől, amely íme igazán önnőujját emelte a legmagasabb méltóságba. Ki adhat, ki hozhat neki jobbat és ki biztosíthatja jobban a földművelő nép szebb jövőjét ha nem? A reakció, amely a falvakban bfjtogat legszorgalmasabban és ellenállásra barállja a parasztságot abban a reményben, hogy majd ő aratja le végül ennek az ellenállásnak a hasznát, meg fog bukni Dobi István nevén, ezen a kemény kövön, amelyre szilárdan építhet az, aki bízik benne és amely összemorzsolja azt, akire lavinaként rázúdul Mi, a magyar értelmiség képviselői, feléje fordulunk a rezsim kezdetének elején és ifjú magunkénak vallottak , reméljük és kérjük őt, hogy vallja ő is ezt az értékes réteget az országénak és a magáénak és nem fog csalódni benne. L.AAAA.A*A......A*........ 'VVVWWV* wwwwwwww Ki képviseli a zsidóságot? A Haladd* legutóbbi számában a zsidókérdésről megjelent egyik cikkünk szerzője azt írta, hogy a Pesti Izraelita Hitközség nem képviseli a zsidóságot. Megállapítjuk, hogy ez nem a Haladás, hanem a cikk írójának egyéni véleményt.