Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-10-13 / 41. szám
4 1 „Vízkereszt, vagy Amit akartok” írta Kárpáti Aurél Chakespeare drámaköltészetének — éppúgy, mint korának — kettős arculata van. Az egyik sír, a másik nevet. Az egyik Hamletot, a másik Falstaffot juttatja eszünkbe. Aki azonban figyelmesebben nézi, azt látja, hogy a két arc lassanként összemosódik. Egy lesz belőle. Ellentétes vonásai egymást keresztezve egyesülnek. S nyilván ez a teljes égés: Shakespeare igazi arca, ám a kettősség így sem tűnik fel egészen. Tovább kísért, mihelyt műveit fellapozzuk. Tragédiái a bomló feudalizmus halálérzését, vígjátékai a reneszánsz habzó életörömét sugározzák. Sőt, a két ellentétes érzelem szálai többnyire egyazon darab keretében szövődnek egymásba. Akárcsak a különböző mesemotívumok, amelyek itt úgy találkoznak össze, mint rókák a szűcsnél, kiegészítve egymást. A shakespearei drámának ez a kevert stíl a legjellemzőbb dialektikus vonása. Világosan elárulja az Erzsébet-korabeli angol társadalom belső ellentmondásait. A hanyatló régi s a feltörő új erők harca, tükröződik ebben a szintézisben: az önmagát túlélt hűbériség reménytelen küzdelme az öntudatra ébredt, forradalmat előkészítő polgársággal. Shakespeare lángelméje mindig a teljességet keresi, ezért az élet szinét-fonákját egyszerre ragadja meg. Innen van, hogy még Macbeth véres éjszakájának tragikus lelki vívódásából sem hagyja ki a komikus kontrasztot, az álmából fölriasztott részeg kapus clown-mókázását s hogy a Velencei kalmár holdfényes szerelmi játékainak vidám mesealakjai közé is odahullajtja a valóság nyomasztó árnyékát, Shylock tragikusan sötét sziluettjét. Vígjátékaiban, persze, kevésbé ötlik szembe a kevertség, mint tragédiáiban. Érzelmi ellentétek vegyítése helyett ezek beérik a műfaj-keveréssel, a behozati elemek beolvasztásával. Ennek oka alkalmasint abban rejlik, hogy Shakespeare költői alkatából hiányzott a kíméletlenül metsző szatírái él, az a tudatos társadalombíráló szellem, amely félszázaddal később Moliére tragikomédiáiban mélyül el és teljesedik ki, megkeserítve a nagy csúfolódó kacagását. Ő ha nevet, gondtalanul nevel, önfeledten és túláradó jókedvvel. Vígjátékaiban „játékot“ játszik, minden hátsó gondolat nélkül, szinte magának a játéknak gyönyörűségéért. Realista szemlélete — amelyet tragédiáiban annyiszor megcsodáltunk — itt érezhetően elhalványul. Legfeljebb egy-egy pillanatra villantja vissza a könynyű szívvel elhagyott valóságos emlékképét. Shakespeare vígjátéki világa igazán nem röghöz tapadó, inkábbaz élet fölött lebeg. Tele van dallal, zenével, szerelemmel s éltető erőit elsősorban a képzelet titkos fedezetéből meríti. Merőben másfajta vígjáték-típus az övé, mint például Moliére-é. Nemcsak -tartalmában és mondanivalói célzatában más, hanem felépítésének szerkezeti könnyedségében is. Shakespeare a lírai csillogású, több szálból font mesét epikus kitérőkkel lazán bogozza össze, a bonyodalmat pedig olyan magátólértetődő természetességgel oldja fel, ahogy a pergő orsóról szalad le a fonál. Moliérenek még remekei is rendszerint kívülről kapják a megoldást, kissé mesterkélt kimagyarázkodás révén. Shakespearenél ilyesminek nyoma sincs: meséje önmaga fejezi be magát, mintegy a mozgásba hozott történés tehetetlenségi nyomatékával. □ Vízkor észtről — amelyet idei ** klasszikus ciklusa során most újított fel a Nemzeti Színház — mindez kiváltkép elmondható Shakespeare első vígjátéki korszakának ez a záródarabja tulajdonképpen vidám farsangi komédia, amire egyébként eredeti címe is utal: Twelfth Night; or, What You Will. A „tizenkettedik éjszaka“ •— karácsony után — Vízkereszt éjszakája. Vele kezdődik a farsang, dallal, tánccal, boros-szerelmes vigassággal, álruhás-álarcos mulatozások ezer bolondságával. Tehát: Vízkereszt, vagy Amit akartok. S a hányaveti alcím még aláhúzottabban fejezi ki a költő szertesen-vidám kedvét, mulatva-mulattató szándékát. Kapitális tréfálkozásra lehetünk elkészülve és várakozásunkban nem is csalódunk. Csakhogy az a tréfamester, aki itt a mulatságot szerzi, a legnagyobb varázsló. Kezének bűvös érintésére még a csepűrágó-mutatvány is egyszerre művészi rangot kap. Bohócsipkáján aranyból vannak a csörgők és bennük a költészet muzsikál. Mert a Vízkereszt remekmű a maga nemében. Shakespeare fiatalkori vígjátékai közül csak a Szentinánéji álom fogható hozzá. Holott meséjének váza ezúttal sem saját leleménye: Barnabe Riche Apollonius és Síitájának dramatizált színpadi változata. De ez mit sem jelent. Shakespeare meséiben sohasem a másoktól átvett anyag az igazi érték, hanem az, amit ő változtatott rajtuk, vagy képzeletéből hozzájuk költött, így van ez a Vízkereszttel is. Riche kissé konvencionális szerelmi történetét, költészetével szellemesítette s új, realisztikus jellemeket teremtve, ez élet elevenségét és változatosságát vitte bele a regényes mese keretébe. Mert nála a mese semmi. Minden az embereken és azok sajátos helyzetének megvilágításán múlik. Kortársa, Benlovson találón írta róla, hogy „kitűnő fantáziája, életerős és tevékeny lelke volt... felfogása gyors, emlékezete tartós... az eseményekre pedig minden velük összefüggő körülménnyel együtt emlékezett." Így tudta mindig valószínűsíteni a felhasznált, mesét és saját életének, környezetének tapasztalataival hitelesíteni, elevenélő emberekké tenni a magateremtette alakokat. Páratlan realizmusának ez a titka. A Vízkereszt meséje a szó szoros értelmében mese. Hősei mesefigurák és mégis rajtuk van az élet hamva. Orsinót és Oliviát, a „tévedésel vígjátékából“ visszahozott ikreket: Sebastiánt és Violát, a regényes■ véletleneknek ezeket a kedves játékszereit a „szerelem és vidámság aranyos ködén keresztül“ nézi és állítja elénk. Ugyanilyen légkörbe helyezve mutatja föl híres clown-trióját, Böffen Tóbiás, Keszeg Andor és a Bohóc alakját. S mégis, milyen más társaság ez. Az élet kicsattanó színe piroslik bortól és jókedvtől felhevült arcukon. Ezek az ő igazán szívéhez nőtt teremtményei. Nekünk viszont szinte személyes ismerőseink. . Különösen Tóbiás úrfi, ez a nagyszájú, hetvenkedő, hazug, feneketlen bortömlő és mozgó hájtorony, Falstaff édes unokaöccse. Ő az éltető lelke ennek az egészséges hahotától hangos, bolond farsangi komédiának. Mikor Keszeg Andorral, a „szenvedő komikumnak“ ezzel a felejthetetlen balek lovagjával és a nótákból kifogyhatatlan Bohóccal megrendezi Olivia házánál a nagy éjszakai dáridók úgy érezzük, hármuk duhajkodása fölött csakugyan a „kocsma géniusza“ virraszt. Maga Shakespeare nevet itt, Meredith-tel szólva „olyan szélesen, mint tízezer szarvasmarha a legelőn“. Farsang utolsó éjszakáján tombol ez a féktelen, szilaj mulatság, amelyre másnap Hamvazószerda csömöre következik — hármas kézfogóval. D£ e közben még tanúi leszünk annak a pokoli cselszövénynek, amelyet ez a jeles kompánia Máriával, a pajkos szobalánnyal egyetértésben eszel ki és hajt végre Malvolio ellen. Micsoda halhatatlan udvarmester ez, máig élő remek karikatúrája minden nagyképp, pedáns úrhatnám bürokratának. Az önteltség, korlátoltság hiszékeny ostobaság és gőgös beképzeltség eleven szobra, akivel megérdemelten esik a kegyetlen csúfság, mintegy megtetézve a kolosszális tréfát — egészen a papköpenyes ördögűzésig. A Vízkeresztet ezek a vérbő humor fényével bearanyozott, hamisítatlan shakespearei alakjai és mulatságos helyzetei avatják örökéletűvé. A költő úgy játszik itt alakjaival és azok életviszonyaival, hogy fejtetőre állít mindent, maga is belefeledkezve a játékba. A költői igazságszolgáltatásról mégsem feledkezik meg mikor visszájára fordítja a komolyságot. A dölyföt megszégyeníti s a felfuvalkodott hólyagot szétpukkantja, miközben a balgákkal bölcseségeket mondat és az okosokat együgyű tévedésekbe kergeti. Alyan az egész, mint az álom, amelyből olykor fölérzünk, de aztán csak álmodunk tovább. S ez az álom — a maga körén belül — teljes illúziót keltő, mert minden apró részletén ott van a valósig elhitető csilláma. A tengerészkapiány, aki megmentette Violát a hajótörésből, „a déli külváros fogadójában lakik, az Elefántban“. Olivia valódi nagyvilági hölgy, aki kedvesen érdeklődik rokona, Hoffen Tóbiás és annak bolondos barátja, sőt a bajba került Malvolio felől is. A clownok — bármily kevéssé komolyan vehető jellemek — époly tipizált, mint egyénileg jellemzett figurák s a nagyképű udvarmesterrel együtt harmonikusan illeszkednek bele a szerelem ív, léhaság szivárványos világába. Éppígy nem érzik törés a bohózat és jellemvíg.játék összeforraszzási pontjain sem. Mert az élet realitásai itt, bárha jelen vannak, csupán „füstté, párává faszolva csillognak a finom levegőben“. De ki ne tudná, hogy az álom képei akárhányszor élesebb rajzúak és élethüsébek a valóságnál. Ő ennek a bűbájos játéknak minden jelentősebb fordulata zeneileg aláfestett. Shakespearenak nincs még egy darabja, amelyben a muzsika ennyire szerves kísérője lenne a szövegnek. Zenével indul mindjárt az első jelenet, s amelyben Orsino ezeket az emlékezetes szavakat mondja: „Oly ábránd lett a szerelem, hogy ábránd maga is!“ és a Bohóc pattogó éneke zárja le a darabot. A játék folyamán is minduntalan felhangzik a gitárszó és a dal, legviharosabban a három jómadár részeg mulatozása közben. Lila! hangszerelés és változatos hangnemváltás tekintetében az egész darab szinte zenei tagolásúnak tetszik. A farsang muzsikál benne, az álruhás, álarcos tévedések és megtévesztés sok szakadatlan körtáncának hol gyorsuló, hol lassúdó ütemére. A költő édes meséjén a gondtalan vidámság napsugaras derűje ömlikel, amit alig egy pillanatra felhoz , de itt-ott a csendes melancholia, Shakespeare későbbi borongó, fa s nyár kedvének előhírnöke. C mindez mennyire Színház! " Csupa hálás szerep és csupa izgalmas jelenet. Raleigh szerint semmiben sem nyilvánul meg olyannyira Shakespeare- nagysága, mit a korabeli színpad követel* ! «lényeinek tett zseniális engedményekben. Kísértet-históriát kívánt tőle a közönség és ő a Hamletet ! adta. Alkalmi játék, farsangi kosmédia kellett? Megírta a Vízkeresztet A Paulay Ede utcai színház portása most akasztja ki a bejáratra a „Minden jegy elkel“-táblát. Bent már elhangzott a harmadik gongütés és elsötétültek a nézőtér lámpái. Körülnézünk a rivaldafénytől félhomályos, zsúfolt nézőtéren. Nem a színház régen megszokott közönsége ez. Hiányoznak a fényes toalettek, a szmokigok és a vakító ingmellek. Mégis ékszerektől terhes a színház, lázasan csillogó gyerekszemek világítanak a függöny előtti izgalomban, csupa tündöklő gyémántos drágakő A zenekari ülés első sorában úttörőnyakkendős kislány ül. Szőke capjaiban a másik úgy lebegnek, mint élő pillangók. Az a kisfiú ott mellette, akinek rövid nadrágja alól harmonikásra csúszott a harisnyája, perecet mejszol és úgy néz, de úgy, a bordó függönyre, mintha csodát látna. Zsibong a zsölye, a páholysor, a karzat is, van valami otthonosság ebben a gyermekzajban, a tíz perc Szünet lármája jut az eszünkbe a IV-ik elemiből, amikor rohanva tódultunk az iskolaudvarra. Természetes ez az otthonosság. Itthon vannak a gyerekek ebben a színházban. Az övék. Azután felszalad a függöny, a Csodák Országában ezer kalanddal megkezdődik a játék. A legősibb 63 a legmodernebb mesék hőse méri öszsze erejét: a Varázsló és a Tudós. Repülőszőnyeg és repülőgép úszik át a zsinórpadlás alatt, varázskristály és televízió villantja elő a messziséget, hókusz pókusz ér, mikroszkóp, bűvös gyümölcs és Micsurin almája, mese és valóság millió színe és íze hull a színpadról az ámuló gyerekhad ölébe. Azután egyre szürkébb, egyre nevetségesebb lesz az abrakadabra Varázsló és mind izgalmasabb, tündöklőbb és csudálatosabb hős a Tudós. — Buta ember... — Figura, figura.. . Menjen onnan... — Na, végre elrepült a varázsló .... — kiabálják a gyerekek a gonosz varázsló felé. Igen, ebben a nagyszerű játékban a mumus, a varázsló már semmi más, csak figura, buta ember. A szünetben megszólítunk egy pirultarcú „srácot“, összevágja a bokáját, kezét nyitja, úgy mutatkozik be: — Bocs János vagyok, a Színnyei- Merse általánosból. Nagyon tetszik az előadás. Csuda jó. Kiváncsi vagyok, mi lesz a harmadikban. Remélem, Fokras, a Varászló bácsi jól megkapja a magáét. Én meg soha nem voltam színházban, csak cirkuszban. Egyszer. De az butaság. És most olyan jó, hogy nekünk is van színházunk. Úttörő színház. Meg vasutunk is van és városunk is, a Szabadsághegyen., Azt mondta az osztályfőnökünk, ha jól tanulunk, legközelebb is eljöhetünk ide. A szünetnek van egy különös problémája. A színháznak , azok a bizonyos helyiségei kicsinyek és csak a felnőttek igényeit kielégítőnek bizonyulnak. Olyan nagy a tolakodás, hogy a rendőrbácsinak kell rendet csinálnia. Kettős sorokba állítja a gyerekeket, de a sor vége kiér egész az utcára. Amikor a III. felvonást jelző csengő megszólal, sokan dolguk végezetlen, tanácstalanul néznek körül. Egy pöttömnyi, bumfordi, kócoshajú nebuló kirohan az utcára s most úgy áll a csatornátnyílás fölött, mint az a híres brüsszeli szobor. Fábri Zoltánnal, az Úttörő Színház fiatal igazgatójával beszélgetünk. — Első alkalom. — mondja, —hogy a gyerekeknek, jövőnk reménységeinek külön színházuk van. Eddig legfeljebb csak vasárnap délelőtt voltak Latyi Matyi-előadások. Persze, még nagyon sokat kell tanulnunk és fejlődnünk. Sok új probléma merül föl. Ez az új gyerekközönség annyira lelkes, izguló, hogy sokszor megakasztja az előadást. A páholyokból a varázslót csúzlival veszik célba, papírgalacsinokkal dobálják. A gyerekeknek még meg kell barátkozniok a színházzal. Az úttörő mozgalom feladata, hogy a gyerekeket színházra, a színházban való viselkedésre nevelje. Az elmúlt napokban megbeszélést folytattunk az iskolák és az úttörők vezetőivel. A jövőben, mielőtt a gyerekek eljönnének a színházba, megmagyarázzák nekik, miről fognak hallani, mi az a mikroszkóp, a televízió, ki volt Micsurin és hogyan kell az előadás alatt viselkedniük. Egyébként sokan azt hiszik, hogy ez kizárólag a gyerekek színház'. Tévedés. Szombat, vasárnap esti előadásokat tartunk, örömmel és szívesen várjuk a „felnőtt gyerekek“-et is. Kérjük őket,, nézzék meg a Csodák Országát. Nem fognak csalódni. A színpadon végefelé közeledik a harmadik felvonás. Győzött a tudomány s a varázsló elvesztette bűvös erejét. Egy nagyobbacska leány, akinek éltanuló-jelvény díszíti a mellét, ezt súgja a szomszédjának: — Hókusz-pókusz, butaság. Varázslatból nem lehet megélni. Csak munkából. —ács —es élyéngk vagyok. Meglátogattam az úttörők színházát r Péntelül jelenik meg a a lépes Figyelő gazdag tartalommal. .V. Minden számiban 4 oldalas fil»4tsarnefét Közönségpályázat értékes díjakkal! A. Érdekes irodalmi, divat, sport, színházi és filmrovat, keresztrejtvény. Toto-útmutató. V. ÁRA CSAK 2 FORINT HALADÁS 1949 október 13.