Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám

MÚLTFAGGATÓ rí ekeli lelkésznek volt a leánya, aki csak „kisasz­­szonyságot tanulni" tartózkodott apja Komárom­ban élő testvérének családjánál. Állították azt is, hogy Csokonai többször megfor­dult Ekelen, s vendégeskedett Vajda Péter lelkész házában! Szerencsére sikerült­­ nem kis nehézség árán - hozzájutnom az ekeli ev. ref. egyház krónikájához, s abban a saját szememmel láttam, hogy a község­ben 1774-től 1783-ig Vajda Péter lelkészkedett! (Ha teljes volt a névsor, ő volt Ekel tizenhatodik lelké­sze. Utána következett az idősebb Hetényi János, a híres ifjabb Hetényi János, akadémiai tag édesap­ja). A dátumok egyeztetése után tehát nem tarthat­juk teljesen kizártnak azt a lehetőséget, hogy Lilla az ekeli pap leánya volt, akit a fiatalabb és gazda­gabb komáromi testvér saját leányaként szeretett. Lilla akkor már „benne volt a korban", ideje volt, hogy férjhez menjen. A gazdag komáromi keres­kedő vendégszerető házában sok gazdag ember fordult meg, aki jó „parti" lehetett volna a szép, művelt, de szegény lelkészlánynak. Ezen azonban majd rágódhatnak még a Csokonai-kutatók. Ne­vetségessé tehetik ezt a „híresztelést", cáfolhatják vagy kiállhatnak mellette. Az azonban bizonyos, ha csak egy kissé is foglalkoztatja őket, a dolgoza­tukat vagy könyvüket jó néhány oldallal „hizlal­hatják" meg vele... Ekel és Komárom anyakönyve­iben kellene ennek nagyon alaposan utána nézni, ha azokat az idegen illetékesek még nem tüntették el a nagy süllyesztőben! Sok helyen ugyanis ez lett az anyakönyvek és krónikák sorsa. Nagyváthyné (a somogyi szellemi elit fülében bi­zonyára ismerősen cseng ez a név) egy ebeli kö­zépparaszt özvegye, meglepően művelt asszony volt, akinek igen sok adatot, történeti és néprajzi anyagot köszönhetek. Ő maga valósággal rajon­gott Csokonaiért, több versét emlékezetből citálta, s büszkén emlegette, hogy az ő férje annak a híres Nagyváthy Jánosnak leszármazottja, aki maga is támogatta, szerette, s többször hosszabb ideig ven­dégül is látta a költőt. (A Csokonai-kutatók kedvé­ért jegyzem meg, hogy az említett Nagyváthy-csa­­ládnak nagyon sok leszármazottja él mindmáig­­ például a Csallóközben, a Felvidéken) Móricz Zsigmond írja a Prágai Magyar Hírlap­ban 1929. április 3-án: „Egy ízben pozitív céllal, Csokonairól írtam darabot és Lilla-emlékek után kutattam. Megmutatták azt a házat, ahol Vajda Júlia szülei laktak. Nagyon tetszett, írtam is róla abban a Csokonai-drámában, ami soha nem került előadásra és nem is fog többé. Elégettem. Komárom rendkívül hangulatos kisváros. Apró, régi há­zikók, olyasmi, mint Debrecen mellékutcája, a Kollégium is a debreceni Kollégiumhoz hasonló. Még a lépcső vasrácsa is". A nagy magyar írót is megihlette Csokonai és Lil­la története, s amikor 1927-ben Komáromban járt­­ Galambos Zoltán nagytiszteletű úr kedves vendé­geként - még láthatta az egykori­­ Tó utcában Vaj­­dáék lakóházát. Ma is mondhatnék még kettőjükről olyat, amit a Csokonai-kutatók, a műveit górcső alatt boncolgatók és az életrajzírók másképpen - vagy még egyáltalán nem - írtak le? Talán azt, hogy Dunaalmáson 1966. október 2-án Szabados Béla szobrászművész alkotását, Csoko­nai Vitéz Mihály fehér mészkőből faragott szobrát leplezték le egy igazán meghitt hangulatú ünnep­ség keretében, s utána sor került Lilla sírjának megkoszorúzására is. Öt évvel később Csokonai­ Lilla Emlékszoba fel­avatására került sor Dunaalmáson (1971. május 2- án). Ebben az Emlékszobában helyezték el az iro­dalmi és helytörténeti emlékeket, köztük azt a matrikulát, melybe Csokonai Lillájaként írták be Vajda Juliannát még 1844-ben. Ide került az az ér­tékes kehely is, amit Júlia ajándékozott­­ még 1825-ben az egyháznak. Ennek a kehelynek a fel­irata a következő: „A dunaalmási ev. ref. egyháznak N. Lévai Istvánná, N. Vajda Júlianna, 1825." Vajon mivel is fejezhetném be ezt az írásom? Talán azzal, hogy Csokonai - minden hányatta­tása ellenére - mégiscsak szerencsés csillagzat alatt született. Igencsak rövidre szabott élete során két múzsája is volt: a kis Kerekes Rozika, a gyermek­kori szerelme és Vajda Julianna. Ő ezeket, s ezek őt tették halhatatlanná. Igaz ugyan, hogy nevét inkább csak Lilláéval emlegeti együtt, de akik valóban ismerik a költé­szetét, s nem csupán az iskolában kötelező verseit „magolták be", tudják, hogy csodálatosan szép, sárarany tisztaságú verseket csiholt ki belőle Rozi­kája iránt érzett ártatlan szerelme is. Nem volt virágról virágra csapongó költő. Élete során - édesanyján kívül - igazán csak két nőt (egy gyermeklányt és egy nőt) szeretett, de őket teljes szívével, minden sejtjével. Joggal feltételezhetjük róla még azt is, ha gyermekkori kis leány pajtását, első szerelmét nem ragadja el oly korán a kegyetlen halál, ő marad a költő életének egyetlen szerelme, akinek „szép szájára Vénus" oly sok mézet tetézett. Boldogtalanságáért pedig ne a kort, hanem csu­pán a mindent túlélő emberi butaságot hibáztas­suk! A Csokonai halála óta eltelt csaknem kétszáz esztendő alatt változtak az országhatárok, óriásit fejlődött a tudomány és főként a technika, de az emberi ostobaság és önzés megrekedt a még ősem­berinek is alig nevezhető fokon. Legalább önmagunkhoz legyünk őszinték. Kinek kell itt a magyar irodalom, a magyar költé­szet? Akiknek igazán lenne rá pénzük, azok közül csupán nagyon keveseknek. Ne hivatkozzanak ők a könyvek jelenlegi drágaságára, mert itt az újgaz­dagéinak semmi nem drága, amivel hivalkodni le­het, csak éppen az irodalom. A jó könyv néhány évvel ezelőtt sem kellett nekik, amikor még nevet­ségesen olcsó volt. S ha „divatból", csak azért, hogy gazdagságukat fitogtathassák, meg is vásá­rolják a legdrágább bőrkötésben (műbőr!), oda­ Havi Magyar Fórum, 2006. július 6.

Next