Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám
MÚLTFAGGATÓ rí ekeli lelkésznek volt a leánya, aki csak „kisaszszonyságot tanulni" tartózkodott apja Komáromban élő testvérének családjánál. Állították azt is, hogy Csokonai többször megfordult Ekelen, s vendégeskedett Vajda Péter lelkész házában! Szerencsére sikerült nem kis nehézség árán - hozzájutnom az ekeli ev. ref. egyház krónikájához, s abban a saját szememmel láttam, hogy a községben 1774-től 1783-ig Vajda Péter lelkészkedett! (Ha teljes volt a névsor, ő volt Ekel tizenhatodik lelkésze. Utána következett az idősebb Hetényi János, a híres ifjabb Hetényi János, akadémiai tag édesapja). A dátumok egyeztetése után tehát nem tarthatjuk teljesen kizártnak azt a lehetőséget, hogy Lilla az ekeli pap leánya volt, akit a fiatalabb és gazdagabb komáromi testvér saját leányaként szeretett. Lilla akkor már „benne volt a korban", ideje volt, hogy férjhez menjen. A gazdag komáromi kereskedő vendégszerető házában sok gazdag ember fordult meg, aki jó „parti" lehetett volna a szép, művelt, de szegény lelkészlánynak. Ezen azonban majd rágódhatnak még a Csokonai-kutatók. Nevetségessé tehetik ezt a „híresztelést", cáfolhatják vagy kiállhatnak mellette. Az azonban bizonyos, ha csak egy kissé is foglalkoztatja őket, a dolgozatukat vagy könyvüket jó néhány oldallal „hizlalhatják" meg vele... Ekel és Komárom anyakönyveiben kellene ennek nagyon alaposan utána nézni, ha azokat az idegen illetékesek még nem tüntették el a nagy süllyesztőben! Sok helyen ugyanis ez lett az anyakönyvek és krónikák sorsa. Nagyváthyné (a somogyi szellemi elit fülében bizonyára ismerősen cseng ez a név) egy ebeli középparaszt özvegye, meglepően művelt asszony volt, akinek igen sok adatot, történeti és néprajzi anyagot köszönhetek. Ő maga valósággal rajongott Csokonaiért, több versét emlékezetből citálta, s büszkén emlegette, hogy az ő férje annak a híres Nagyváthy Jánosnak leszármazottja, aki maga is támogatta, szerette, s többször hosszabb ideig vendégül is látta a költőt. (A Csokonai-kutatók kedvéért jegyzem meg, hogy az említett Nagyváthy-családnak nagyon sok leszármazottja él mindmáig például a Csallóközben, a Felvidéken) Móricz Zsigmond írja a Prágai Magyar Hírlapban 1929. április 3-án: „Egy ízben pozitív céllal, Csokonairól írtam darabot és Lilla-emlékek után kutattam. Megmutatták azt a házat, ahol Vajda Júlia szülei laktak. Nagyon tetszett, írtam is róla abban a Csokonai-drámában, ami soha nem került előadásra és nem is fog többé. Elégettem. Komárom rendkívül hangulatos kisváros. Apró, régi házikók, olyasmi, mint Debrecen mellékutcája, a Kollégium is a debreceni Kollégiumhoz hasonló. Még a lépcső vasrácsa is". A nagy magyar írót is megihlette Csokonai és Lilla története, s amikor 1927-ben Komáromban járt Galambos Zoltán nagytiszteletű úr kedves vendégeként - még láthatta az egykori Tó utcában Vajdáék lakóházát. Ma is mondhatnék még kettőjükről olyat, amit a Csokonai-kutatók, a műveit górcső alatt boncolgatók és az életrajzírók másképpen - vagy még egyáltalán nem - írtak le? Talán azt, hogy Dunaalmáson 1966. október 2-án Szabados Béla szobrászművész alkotását, Csokonai Vitéz Mihály fehér mészkőből faragott szobrát leplezték le egy igazán meghitt hangulatú ünnepség keretében, s utána sor került Lilla sírjának megkoszorúzására is. Öt évvel később Csokonai Lilla Emlékszoba felavatására került sor Dunaalmáson (1971. május 2- án). Ebben az Emlékszobában helyezték el az irodalmi és helytörténeti emlékeket, köztük azt a matrikulát, melybe Csokonai Lillájaként írták be Vajda Juliannát még 1844-ben. Ide került az az értékes kehely is, amit Júlia ajándékozott még 1825-ben az egyháznak. Ennek a kehelynek a felirata a következő: „A dunaalmási ev. ref. egyháznak N. Lévai Istvánná, N. Vajda Júlianna, 1825." Vajon mivel is fejezhetném be ezt az írásom? Talán azzal, hogy Csokonai - minden hányattatása ellenére - mégiscsak szerencsés csillagzat alatt született. Igencsak rövidre szabott élete során két múzsája is volt: a kis Kerekes Rozika, a gyermekkori szerelme és Vajda Julianna. Ő ezeket, s ezek őt tették halhatatlanná. Igaz ugyan, hogy nevét inkább csak Lilláéval emlegeti együtt, de akik valóban ismerik a költészetét, s nem csupán az iskolában kötelező verseit „magolták be", tudják, hogy csodálatosan szép, sárarany tisztaságú verseket csiholt ki belőle Rozikája iránt érzett ártatlan szerelme is. Nem volt virágról virágra csapongó költő. Élete során - édesanyján kívül - igazán csak két nőt (egy gyermeklányt és egy nőt) szeretett, de őket teljes szívével, minden sejtjével. Joggal feltételezhetjük róla még azt is, ha gyermekkori kis leány pajtását, első szerelmét nem ragadja el oly korán a kegyetlen halál, ő marad a költő életének egyetlen szerelme, akinek „szép szájára Vénus" oly sok mézet tetézett. Boldogtalanságáért pedig ne a kort, hanem csupán a mindent túlélő emberi butaságot hibáztassuk! A Csokonai halála óta eltelt csaknem kétszáz esztendő alatt változtak az országhatárok, óriásit fejlődött a tudomány és főként a technika, de az emberi ostobaság és önzés megrekedt a még ősemberinek is alig nevezhető fokon. Legalább önmagunkhoz legyünk őszinték. Kinek kell itt a magyar irodalom, a magyar költészet? Akiknek igazán lenne rá pénzük, azok közül csupán nagyon keveseknek. Ne hivatkozzanak ők a könyvek jelenlegi drágaságára, mert itt az újgazdagéinak semmi nem drága, amivel hivalkodni lehet, csak éppen az irodalom. A jó könyv néhány évvel ezelőtt sem kellett nekik, amikor még nevetségesen olcsó volt. S ha „divatból", csak azért, hogy gazdagságukat fitogtathassák, meg is vásárolják a legdrágább bőrkötésben (műbőr!), oda Havi Magyar Fórum, 2006. július 6.