Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
Csodálatos, változott színben tűnt föl előttem az élet s a világ, atyám halála után ... Mintha szép álomból ébresztett volna fel a legridegebb valóság, mintha a legszebb tavaszi virulat után, egyszerre fagyos téli kép fogott volna körül ... Míg fennállt a szülői ház, az embernek, különösen a rokonoknak, csak mosolyát ismertem, — angyaljának képzeltem az egész világot. .. Most vettem csak észre, hogy a mosoly gyakran éles, harapós fogakat takar, midőn anyám s nővéreim irányában oly sokaktól tapasztalok hidegséget, — midőn atyám felett, az egykor hízelgők, jogosult bírákul tekintek magukat, — főkép azok, kikkel oly sokszor jót tett, kiket számtalanszor gyámoltta ... Semmi nem hatott azonban rosszabbul reám, mint Tóvölgyi Lóránt magaviselete. Ez a férfiú, ki oly sok jóban részesült szüleim házánál, — kinek keze a most is birtokomban lévő, atyámhoz intézett leveleket írta külföldi utazása alatt, — hogy épen Tóvölgyi Lóránt volt képes atyám ellen nyíltan és rágalmazólag föllépni, — ezt megbocsátani, elfelejteni soha, soha, a mai napig sem bírtam . .. Fiatal szívem összeborzadtam a sötét napok alatt, az emberi hálátlanság felett, — csak ekkor kezdem érteni, mi volt az a leírhatatlan valami, az az iszony, mely elfogott minden pillanatban, valahányszor szóba hozaték Tóvölgyi irántam való szerelme . .. Csak most értem meg, miért nem bírtam volna őt soha férjemül elfogadni, ha Vachott Sándor nem jött volna is utamba ... Fogalmaim a barátság, a rokoni szeretet, a hála — s általában az emberi jóság felől teljesen megváltoztak; — iszonyodni kezdék a társaságoktól, — magányt óhajtottam, elszigetelt magányt, hol férjem, anyám, s enyéimen kívül csak néhány választott egyéniség közelíthessen hozzánk, — csak azok, kiknek neve ragyogott, mint az arany, s szíve melege enyhítő, mint a verőfény ... E kevesek közé tartozott, Vörösmartyék, Bajzáék, Garayék, Erdélyi János, Fáy Andrásék s még néhány jeles mellett, mint férjemnek egyik legigazabb s legragaszkodóbb barátja, Petőfi Sándor is. Ez időben Etelke nővérem alig felserdült ifjú hajadon volt, — de valamint engem, úgy őt is egyszerre megérlelé a világgal, ama kis világgal szemben, melyben életünk folyt, a nagy rázkódtatás, melyen mind a ketten keresztül mentünk. A korábbi testvéri szeretet egyszerre szoros barátsággá vált közöttünk, — hiszen egyenlően éreztük az atyám elleni igazságtalan bántalmak falánkját —, együtt sirattuk meg szegény édes jó anyánk sorsát, együtt vérzett a szívünk kisebb nővéreink bizonytalan jövendőjére gondolva, és együtt vetettük meg a korábbi hízelgők seregét oly mélyen, amily megvetésre csak első ifjúságában képes az érező és elkeseredett kebel . . . Elvonulni kívántunk mind a ketten, a fővárost örökre elhagyva, falusi magányt keresni, hol nincsen divatvilág, nincs álmosoly és káröröm, hol nem kívánnak az emberek egymásnak ártani, hanem szerényen, munkásan és egyszerűen élnek, — még csak sejtelemmel sem bírva az álnokság és rosszakarat felől .. . Kimondhatatlan vigasztalás, le nem írható üdvösség volt e sötét időben férjem szerelme és gyöngédsége reám nézve. — Mindent megváltoztathatott az élet és a világ, — de ő illetetlen és hű, s épen oly forrón ragaszkodó maradt, mint azelőtt volt. Nézeteinket annyival inkább osztotta ő is, mert mindig hajlandó volt sötétebb szempontból fogni fel a világot, — az, hogy falura vonuljunk, az ő gondolata volt, s így ő is, mint mi, Etelkével s anyámmal együtt, csak alig várhatta a tavaszt, mely mindnyájunk óhajtását teljesíteni ígérkezett... Petőfi Sándor velünk együtt örvendett, együtt készült falura, — ideje nagy részét nálunk óhajtotta tölteni, — tervezett férjemmel együtt, — írni szándékoztak mind a ketten, künn, a természet zöld karjai között, s megmutatni a fővárosi világnak, hogy határain túl teremt csak igazán gazdagon a költői kebel . .. így tervezgetve, természetes, hogy Petőfi igen gyakran fölkereste férjemet, — elsétáltak együtt fél napon át is fel és alá a szobában ... Tervezéseik mellett aztán közölték egymással új költői termékeiket, — vitáztak helyivel közzel egyes jelesek művei felett, s ha nézetük itt-amott eltérő volt is egymásétól, soha nem sérté az közöttük az egyetértést ... Vörösmarty és Garay mellett, Erdélyi János s a végzetes halállal korán kimúlt Czakó Zsigmond is gyakran megfordultak férjemnél, s ha így többen voltak együtt, akkor a társalgás tarkább, élénkebb, változatosabb jön, sőt átcsapott olykor a szellemi ügyekről az anyagiakra is ... Egy napon például, amint négyen vagy öten együtt ültek, az akkoriban dúsgazdagságáról hírneves bankárok egyikének szép szőke hajú, kék szemű eladó leánya jött szóba, ki nagyban szerepelt a divatkörökben. — Azt magam is szívesen elvenném, s megkérném nemül — mondá Petőfi szokott komoly modorával —, gyönyörű teremtés, s én mindig a szőke és kék szemű szépségek bolondja voltam életemben ... — Nem hiába vagy magad fekete, mint a cigány — mondá Erdélyi nevetve, — de a gazdag bankár kisasszonyt feleségül megkérni neked pajtás — tévé hozzá folytatva jó kedve kitörését, — szegény magyar költő létedre, kissé nagy botorság lenne, — s azt komolyan nem is gondolhatod. — Micsoda? — szólt ingerlékenyen Petőfi, — azt hiszed, nem volna bátorságom, a német pénztőzsértől leányát megkérni? — Biz azt én — viszonzá Erdélyi röviden. — Hol a kalapom? — kezdé Petőfi hevesen felugorva helyéről. — E percben megmutatom neked, hogy meg merem tenni. — Jer — folytatá Czakóhoz fordulva —, kíséri a bankár lakásáig s légy tanúja, megkértem-e apjától a szép bankár kisasszonyt vagy nem. Hasztalan igyekezett őt férjem, a többiek támogatásával együtt, az elhamarkodott lépéstől visszatartani. — Erdélyi is hiába jelente ki, hogy távolról sem volt szándékában őt ily bohó cselekedetre ingerelni, míg Czakó feleslegesen szabadkozott, hogy kísérője legyen, nehogy mindkettejöket őrültnek tartja a bankár. s Petőfi nem engedett, Czakónak vele kelle mennie, s ő bejelentete magát a bankárnál. A dúsgazdag pénzember vonakodás nélkül elfogadta őt kísérőjével együtt, s Petőfi egyszerűen és röviden kijelentette, hogy a szép kékszemű kisasszony nagyon megtetszett neki, s ha megkaphatná őt, szívesen feleségül venné. A sima, világban jártas bankár nyugodtan végig hallgatta Petőfit, s a halandó pénzember ismerte annyira a halhatatlan költő nevét, hogy a minden szokást mellőző leánykérést, látszólag legalább, sértésnek nem vette, sőt udvariasan megköszönte, a szerencsét, kijelentvén, hogy ha leányánál, — ki jövő héten érkezik a fővárosba — bemutattatja magát, s az hajlandó lesz őt férjéül elfogadni, ő mint apa, ellenkezni nem fog. E szavak után nyájasan kezet szorított s könnyedén meghajolt a pénzvilág hatalmas ura, a szellemvilág ifjú fejedelme előtt, s befejezte a fogadást. Petőfi nem kívánt többet, ő megmutatta Erdélyinek, hogy szavának ura tud lenni s miután ez nem folytatta a dolgot, nehogy kellemetlenebb fordulatot vehessen az. Petőfinek soha nem jutott többé eszébe megtudni, vajon a szép kékszemű bankárkisasszony hajlandó volna-e őt férjéül elfogadni. A lángeszű fiatal költő életismerettel még nem bírva, nem volt képes hevességét mérsékelni, ha ellentmondásnak ütközők, kihívásnak tekintette, s kész leendő olykor legjobb embereivel is öszszetűzni, ha azok nem térnek ki hevessége elől, — kész leendő dacból a legnagyobb eszetlenséget elkövetni. Kivétel volt előtte férjem, ha vele társalgott, szelíd és gyöngéd lett a vad fiú; — vitázott és ellenkezek olykor vele is, de a nélkül, hogy valaha kellemetlenség, vagy csak félreértés is gyöngítette volna barátságukat. — „Vachott Sándorral szemben mindig érzem, hogy költővel van dolgom.* —, mondá nem egyszer és írta férjemhez címzett költeményében, — „Vachott Sándor mindig őszinte és gyöngéd irányomban, — reá egy percig sem éreztem még soha keserűséget vagy neheztelést.“Petőfi halála után, nejétől, Szendrey Júliától is számtalanszor tudtám, hogy férje még Arany Jánoshoz sem ragaszkodik melegebben és több bensőséggel, mint férjemhez; a vonzalom, melyet iránta érzett, — nem túlzok ez állítással — rajongással volt határos; — egész lénye átalakult és megváltozók, ha férjemhez fordult vagy vele beszélt, vitázott vagy közlé költeményeit; sőt róla még reamis átruházta sok tekintetben e rajongást, ezerszer ismételve Sándor előtt, hogy egész széles e világon nálam költőhöz illőbb feleséget nem találhatott volna, — ezerszer ismételte, hogy valahányszor velem találkozik, látásom mindannyiszor azon képet idézi lelke elé, melyet első ifjúsága álmaiban a mesék Tündér Ilonájáról alkotott magának, és soha nem feledhet. — Férjem mosolygott és természetesen helyeselte felőlem nyilvánított túlságait, miknek következménye„János vitéz“ című népköltemény jön, hol Tündér Honát, mint ismételve mondá, egyenesen képmásomra meg is teremté . .. De rajongása a lánglelkü ifjú költőnek tovább és tovább terjeszkedék: férjemről reám, — rólam Etelke nővéremrevetette fényét ábrándjai világa, s Petőfi Sándor először életében, komolyan kezdett szerelmes lenni. — Hallgasd csak barátom, a kis leányról gondolkozva mit írtam tegnap estre, mondá egy szép alkonyatkor a Dunaparton sétálva férjemmel, miután előbb felőlem és Etelke hogyléte felől tudakozódott volna: Láttad-e angyalom a Dunát a szigetet közepén? Ide szívembe képedet Akként foglalom én. A szigetről zöld fa lomb Mártja a vízbe magát, 1ra te szivembe így a remény Zöldjét mártanád! Petőfi női társaságban tartózkodó,, csaknem ügyetlen volt, s így nem lehet meglepő, hogy mind Tündér Ilonáról reám vonatkozó gondolatait, mint Etelkeiránt keletkező szerelme első jeleit nem előttünk, hanem férjem előtt nyilvánitá, s tetszésére hagyta, hogy közölje-evelünk azokat, vagy sem. Így történt, hogy bár hetenkint négyszer-ötször is megfordult házunknál, én és Etelke csak akkor találkoztunk vele,, ha ebédre vagy estekre megtartottuk őt, — különben férjem szobája küszöbét az én szobáim felé, soha át nem lépte. Külsejét arcképei meglehetős hűséggel adják vissza, — sőt egyik-másik csaknem teljesen megfelelő: merész, fenkölt szelleme homlokára írva látszék lenni, s szemeiből visszasugárzék; de termete többnyire erőteljesebb s tartásával együtt inkább megfelelne valamely edzett katona magas, erőteljes termetének, mint Petőfi Sándor gyönge, alacsony alkatának. Arcszíne sápadt barna volt, komoly kifejezésű szemei feketék, tömött, sötét haját homloka fölött egyenesen fölfelé fésülte, s mindig bizarr, szokatlan öltözeteket viselt. Női társaságban kevés beszédű lévén, szép, érces hangja csak akkor tűnt ki, ha költeményei egyik vagy másikát szavalta, mit kifejezésteljesen s szabatosan tett. Nővérem, az alig tizenöt éves Etelke, külsőleg éppen ellentéte volt Petőfinek. Dúsgazdag szőke haja lágy hullámokban, térdéig hullott alá, ha kibontotta; — nagy kék szemei mindig nyájasan, mindig mosolygón tekintenek szét; — rózsa arca üde és viruló volt; — nyaka tölt és hófehér, — karjai és csodaszép kis kezei kifogástalanok; — közép magasságú termete gömbölyű és mégis nyúlánk és karcsú, — s mindez együtt véve oly kedves, oly vonzóvá tette őt, hogy Etelke méltán soroztathatnék a szép és legmegnyerőbb jelenségek közé. Petőfi Sándor eszményképét találta fel benne, s mire észre vette magát, komolyan szerelmes volt. Petőfi Sándor és Etelke Egyéb történetek és az oroszlánszelídítőnő Folytatás a 7. oldalról ban a pokolra alászálló dudás esete vonatkozik. Inkább úgy tűnik, Mózes Attila — feljár az alvilágból. Nem az az eset, amikor valaki azonosul a bűnnel, hogy megérthesse, inkább fordítva: az ő esetében a bűn kitekint magából, és titkos epedés égeti — a tisztaság után. Ez is egy módja a hősiességnek: valaki gyengének, gonosznak született az asztrál testéig bezárólag és néha „adja is magát“, nem cinikusan, hanem őszintén elárulja magában a rosszat, de éppen olyan izgatottan figyeli a túlsó partot, mint az ottaniak az övét... és olykor megrázóan tud azonosulni a jóval! Talán legtanulságosabb írása a Yesterday. (A cím egy slágerből ered). Látszatra kis germán, vagy latin-amerikai szürrealizmus, marosvásárhelyi mellékutcába átültetve. Valójában egy igazán borzongató, félelmetes, kitűnő írás. Nemcsak azért, mert a rendkívülibe, a földöntúliba, a fizikai valószínűtlenségbe, irracionalitásba átlépő látomásnak nincs szüksége sem exotikus, sem ezoterikus kellékekre, a valószínűtlen, tökéletes töretlenséggel foglal helyett a banálisan, frivolon „hazai“, kisszerű környezet helyi, otthoni keretében, hanem mert ijesztően tudja felidézni a nagy kísértést, a legnagyobb bűnt, a lét szeszélyes megrablásának a bűnét. Az írás rétegei hibátlanul illeszkednek egymásba, a látomások megidézése minden egyéb mellett annyira éteri s esztétikus, hogy megint egy marosvásárhelyire kell hivatkoznom — Vida Árpád sejtelmes szépségű (sajnos, ma már alig ismert) festményeihez tudom csak hasonlítani. A „tanulság?“ Nemcsak a fáraó-lányok múmiáinak lehet igéző-rontó hatalma? A szegény rendű egyiptomiak, akiknek nem tellett balzsamozásra, gúlára, sírmellékletekre, szeretteikről kis fabábukat készítettek, s azt oda rejtették a pompás sírok közelébe, a homokba, hogy majd ama napon esetleg rajtuk is megakadjon az égi szem. Ebben az írásban az író Énje egy ilyen kis festett, homokba ásott fabábut, egy kis pótéletet kelt iszonyatosan szánandó és ijesztő életre. A titka, írói szempontból az, hogy közlés, ötlet, mondanivaló, nyelvezet elegyítetlen egyensúlyban vannak az írásban. Ez csak olyankor valósul meg nála, amikor bizonyos eltávolodás jön létre közte és témája között. Például, a Színek és helyek című kis írásfüzérben — amolyan esszériportok ezek — az első, a visszatérés egy régi helyszínre, (konkrétan a Hidas nevű faluba, a Székelykő alá, ahol az író valaha tanári pályáját kezdte), egy elhagyott falusi telek látványát izgalmasabban és feledhetetlenebbül írja meg, mint a másik kettőben azt a véres nagyvárosi gyilkosságot és öngyilkosságot, melynek szemtanúja lett. Itt van végül A tolmács hiánya című írás, (jó tíz éve keletkezett; ez esetben fontos említeni, mert ma már könynyű ilyen témákat elkapni), s a kisebbségi létformára akasztott egyik szólamnak a hazugságát mutatja meg, felkavaró gúnnyal és elkeseredéssel ; azt tudniillik, hogy „a nemzeti kisebbségeknek HÍD szerepe“ volna. Van, igen, láttatja az író, de ez a híd-szerep csak abban áll, hogy taposnak rajta, hogy üzekedni járnak rajta, hogy a folyóba okádnak és vizelnek róla,... mint az igazi hidakról. S ez az írás mégsem sorolható a nagyok közé, mert hordozó váza, egy nagyvonalú szerelmi történet,... teljesen hiteltelen. Nem azért, mintha önmagában eseményszerint nem lehetne valószeres és elképzelhető. Hanem nyelvi „kivitelezése“, egy-egy nyegle szólam, szófordulat, szóhasználat az, amelyik azonnal papírízűvé degradálja. Vagyis: a nyelv „éteri teste“ nem volt itt jelen. Egébként, úgy érzem, regényeinek is ez volt mindig a hibája. A nyelvi történeti öntudat, a saját kultúra önbecsülésének hiánya itt visza és válik olykor írói hitetlenséggé. Ez „különben, sajnos, egészen nagyokkal“ is megesett. „Egészen nagyokkal“ .. . nem azért szúrtam közbe ezt a kifejezést , mintha Mózes Attilát nem tartanám ugyanolyan igénnyel mérhető írónak, mint akár a szokásosan „nagyok“-nak nevezetteket. Ennek a kötetnek, mint több előzőnek is, vannak írásai, amelyek őt bevonják abba a körbe, ahol a rangsorolás tulajdonképpen felesleges, mert az egyenlők között utolsónak lenni is rang. Hogy mégis mindig vitatni kell ezt a státusát, az olyan írói fogyatékossága miatt történik, ami nem egyéni hibája, hanem egész nemzedékéé, s nemcsak írói nemzedékéé, hanem a „civileké“ is. Az a jelenség ez, amit Szilágyi István esetében sznobizmusnak (nem sznobizmusnak) neveztem, vagyis, az a magatartás, amely az értékrombolás századában az értékeket frázisosan, puffogva, nagyképűen védelmezők ellenében a csőcselékkel kacérkodik; a nobilitás helyett a mobilitást vallja imponáló példaképnek. Mégis, mondom, Mózes Attilának van egy óriási helyzeti előnye, amit, remélem, ezentúl megírandó nagy műveiben ki fog aknázni; az ugyanis, hogy ő nem oda megy, hanem honnét jön! Kifele a lelki anarchizmusból, amit annak idején nemzedéke a lelki bolsevizmus ellenében vállalt. Mózes Attila: YESTERDAY, AZ OROSZLÁN HAVA ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990. VACHOTT SÁNDORNÉ