Helikon, 1997 (8. évfolyam, 231-254. szám)

1997-01-10 / 1. szám (231.)

HELIKON 3 SIGMOND ISTVÁN Testvérharc Az Élet vénséges, összezsugorodott aggastyán benyomását keltette, noha a legrosszindulatúbb feltételezések szerint sem lehetett néhány milliárd évnél idősebb, ennek ellenére nehézkesen vonszolta magát, és a legkisebb erőfeszítés is gondot okozott számára, lett légyen az fizikai vagy szellemi feladat. A szakorvosok különféleképpen diagnosztizálták az esetet, aztán egyre inkább többségbe kerültek azok a vélemények, miszerint az idő előtti, látványos elöregedést kezelni lehetne valahogyan, csakhogy a tüneti kezelés nem tekinthető megoldásnak, magára a betegségre és annak kórokozóira nem lenne hatással. Az Élet sejtjeiből már réges-rég elköltöztek a humor-kromoszómák, más gazdát kerestek maguknak, ennek következtében az Élet már nem tudott mulatni a butaságon, ezeken az égbekiáltó orvosi melléfogásokon, melyeket a primitív filozofálgatások is tápláltak, úgysem tudta volna meggyőzni a magukra oly sokat adó szakértőket, hogy az ő betegségének vélt állapotát nem holmi kórokozók okozzák, egyszerűen csak annyi történt, hogy belefáradt a Halállal való örökös viaskodásba. Noha a végtelenből fakadó és a végtelenbe torkolló ádáz küzdelemben, minden egyes rövidebb vagy hosszabb korszak lezárásakor az Élet került ki győztesként, ám az utóbbi időben észlelt események arra a következtetésre juttatták, hogy a Halál megelégelte a másodhegedűs szerepkörét, és olyan cseles manőverhez folyamodott, amellyel képes lesz letaszítani őt a dobogóról. Az emlősök világában ugyanis felfigyelt néhány különös érzelmi megnyilvánulásra, amelyek eddigelé csak az alcsonyabb rendű ösztönlényeket jellemezték, nos, ezekből próbált rájönni a csifogásra, a tulajdonképpeni jelenség mibenlétére. Csakhogy az Életet a gondolkodás is öregbítette, réges-rég elveszítette egészséges, pirospozsgás színét, megrokkanva, szédülten bukdácsolt az idő fényesre sikált sugárútjaiból alagutakká s mármár kanálisokká silányodott, kivilágítatlan sikátorain. Céltalan, szánalmas támolygása azt az érzetet ketette, hogy már a múltjáról is lemondott, verőfényes győzelmeinek sorozatát nem a homály olykor még áttetsző pókháló-leple takarta be, hanem a fdedés koromfekete huzata; a jövőről már azt sem tudta, hogy főnév-e vagy igekötő, haladásának útját sem tudta irányítani, s hogy mi végre kell állandóan csak haladni, haladni, elképzelni sem tudta. Mindezekből az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy az Élet ki akar múlni, s mindenkinek meg kell adni a jogot a kimúláshoz, ha már úgy döntött, hogy eljött az ideje a végleges visszavonulásnak. A Halál triumfált. Noha eddig is voltak sikerélményei, az emberek milliárdjait pusztította, családméretű és emberiségméretű tragédiákon röhögte kövérebbé behemót testét, ám az Életet magát sosem tudta megsemmisíteni, hiába gyilkolt hidegvérrel és megállás nélkül, az Élet örökösen résen állt, s az öröm eksztázisa, amely állandó ragyogásban tartotta az újrateremtő folyamatát, mindig legyőzte a lélektelen szakavatottsággal gyilkoló Halált. A Halál könyvelői kénytelenek voltak beismerni, hogy sok milliárd éve, az Élet s a Halál viaskodásának kezdetétől az utolsó pillanatban végzett felmérésekig, legalább egy teremtménnyel mindig több volt a földön, mint az elmúlt másodpercben. Ekkor folyamodott a Halál ahhoz a cseles manőverhez, amelyről az Élet nem tudott, de érezni megérezte, hogy az a jelenség, amelynek felismeréséhez és megfogalmazásához képtelennek mutatkozott, megváltoztathatja az erőviszonyokat, s ha a Halálnak egyszer, csak egyetlenegyszer sikerülne föléje kerekednie, elvész az értelme a további viaskodásnak, mert a Halál esetleges győzelme mindennek a legyőzését is jelentheti, mindennek, ami a végtelent jelenti, még az Idő is pusztulásra volna ítélve, a mindenek feletti idő, amelynek láthatatlan tenyerén lélegzik a világegyetem. Bármennyire is elsatnyult, összeaszalódott és bambán botorkáló volt az Élet, arra már a kezdet kezdetén rájött, hogy valamit elvettek tőle, valamitől megfosztották, valamitől, ami a lényegéhez tartozik, s amellyel mindig sikerült diadalmaskodnia a Halál felett. De nem tudott rájönni, hogy mi a lényeg, mi a lényege. A Halál tudta. Magához hívatta az Örömöt. — Úgy gondoltam, jót tenne neked, ha engem szolgálnál. —Nem lehet—mondta az Öröm. — Én az Élet lényege vagyok. Az Élethez tartozom. — Csakhogy nálam tartalmasabb lehetne a sorsod. — Hogyhogy tartalmasabb? — kételkedett az Öröm. — Akkor neked is tartalmasabbnak kellene lenned, neked, aki állandóan vesztes vagy. Milyen tartalmakat látsz a veszteségben? — Ezt a bátor filozófiát csak az Élettől tanulhattad — mondta a Halál. — Nálatok annyiféle teória táplálja a hülyeséget, hogy már a humor is hozzám költözött. Jobban érzi magát az akasztófán vagy egy halotti toron, mint a nyitott koporsóban, amit ti bölcsőnek becéztek. Ha filozófiát akarsz tanulni, hozzám gyere. — Tőled? Én? — kételkedett az Öröm. — Mit tanulhatnék tőled? — Jól figyelj — mondta a Halál. — Eddig csak az újrateremtésnek örülhettél. Ha nálam maradsz, a pusztulásnak tudnál örülni. Érted már? — Nem — mondta az Öröm. — Nem értem ezt az életidegen filozófiát. — Szó sincs semmiféle életidegen filozófiáról — állította a Halál. — Éppen ellenkezőleg. Én nagyon jól tudom, hogy az Élet erősebb nálam, de ezt teljes egészében nekem köszönheti. Mert hogyan és miért teremtene, ha én nem pusztítanék? Te eddig az okozathoz pártoltál, az Életnek örültél, az újrateremtés volt a célod, de ha hozzám szegődsz és segítesz nekem a pusztításban, az Élet egyre több életet kénytelen teremteni, amelyek mind-mind neked lesznek köszönhetőek, mert az életrehívás okainak régióiban teljesítesz szolgálatot. Nem maradsz passzív szemlélője az életrehívásnak, hanem okozója, teremtője, istene. Isten lehetsz! Érted? Isten! Nem akarsz Isten lenni? Az Élet Istene? Az Öröm a Halálhoz pártolt. Az Élet pedig, nos, az Életből kiveszett a tudatos teremtés eksztázisa, már csak ösztöneiben bízhatott, önmagára utalva, lélektelenül teremtett minduntalan, s nem értette, hogy miért ácsoltak bitófákat a keresztekből, miért állítanak szobrokat a hóhéroknak, miért őrjöngenek örömükben az emberek, ha megjelenik egy-egy tömeggyilkos a piactereire felállított emelvényeken, és miért örülnek az árvizek, ha megsemmisítenek egy földrésznyi termést, és miért örülnek a katonák, ha átszúrják egy másik katona szívét, és miért és miért és miért... A Halál kitalált valamit, elvett tőlem valamit—mondogatta az Élet, önmagában és önmagának, mert tanácsadók nélkül tengődött tovább, nem oszthatta meg öngyötrő kérdéseit az orvosokkal, filozófusokkal, akik még mindig a kórokozók után kutattak, a testet és a lelket próbálták formálni, gyógyítgatni, egyenruhákba öltöztetni, megszabni a gondolkodás formáját és módját, szabályokat felállítani, a szabályok megszegésének a módozataival egyetemben, lábjegyzetekkel magyarázták a lábjegyzet értékű lábjegyzeteket, a kétszer kettőből gyököt vontak, aztán azon morfondíroztak, hogy a gyököt vont kétszer kettőt négyzetre kell-e emelni, vagy... egyszóval az Élet végleg lemondott arról, hogy a felismerhetetlenségig eltorzult világot a saját kérdéseivel torzítsa tovább. Bármennyire is nehezére esett a gondolkodás, bármilyen töppedt volt és elhasznált, az ösztönei sugallták a megoldást: meg kell szüntetnie a Halált. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Az intézményt, a fogalmat magát. S ennek egyetlen módozata volt: ha nincs Élet, nincs Halál, meg kell szüntetnie tehát önmagát. Csakhogy ehhez szüksége volt a Halálra, mert a Halálnak kellett rámérnie az utolsó, végleges csapást. Elment hát hozzá, azaz elvánszorgott ahhoz a világméretű koporsóhoz, amelyben hatalmas hullahegyekből képezték ki a labirintus középpontjához vezető ösvényeket, és megállt a dölyfösen terpeszkedő Halál előtt. — Győztél — mondta alázatosan. — Feladom. Végezhetsz velem. A Halálnak volt valamelyes filozófiai képzettsége, ám a fizikában közismert láncreakció tanával nem találkozott soha, önelégült röhögése végigszáguldott a hullahegyek között, élvezte a teljes siker, a végleges és visszavonhatatlan siker mámorát, s egyetlen legyintéssel megölte az Életet. És megölte önmagát. A Semmi ott ült az égen, lenézett a földre, ahol ügyefogyott tükörképe gubbasztott a semmiben, aztán elment az Úrhoz, és jelentést tett: —Összeborult a kép, Uram. A testvérek eggyé váltak odalent. Sosem fog kiderülni, hogy az Urat meglepte-e a hír, vagy sem. Egy ideig csendesen üldögélt a trónusán, eltelhetett egy kozmosznyi pillanat talán, amikor odaszólt a körülötte álldogáló kegyeltekhez: — Fiaim, imádkozzatok értem.