Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)

2010-01-10 / 1. szám (543.)

MOLNOS LAJOS Karácsony, 1989 eljött az Angyalod hozzánk is Úristen eljött ráalvadt vértől nehezek a szárnyai „Vagytok-e még? - kérdezi elborzadva Vagyunk még Úristen még vagyunk! De te hol voltál oly sokáig Uram de te miért aludtál hallgattál voltál néma vak és süket oly sokáig?! nézd mivé lettünk kihalt belőlünk a fecskék fészekrakó boldogsága a cinegék vidám zsivaja patkányok hörcsögök fészke lettünk elvadult gazfel­verte kert félelmekkel és borzalmakkal teli bozót szólnánk tehozzád Úristen csendesen emberül de hol vannak merre lettek Úristen legszebb és legigazabb szavaink akiket elűztünk megtagadtunk letagadtunk megfojtottunk nehogy bajt hozzanak reánk magunkba nézünk és elborzadunk Úristen korom üszők latyak gennyező sebek ótvar penész mindenütt­­ hogyan tűrhetted el Úristen hogy oly sokáig önmagunk ellenére éljünk ilyenné legyünk „Emmanuel! Emmanuel!” s mi hittük elhittük „Vélünk az Isten!” s még ak­kor is midőn riadt szemünk már sehol sem talált hát hol voltál Úristen velünk?! Ő nagyok és sokak a mi vétkeink Uram és nagyok és sokak a te vétkeid is Uram de bocsásd meg Úristen a mi nagy vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk Neked Angyalod szárnyait a vértől megtisztítsd mosd hófehérre Uram hogy boldogan hálatelt szívvel zengjük: újra Emmanuel! ismét Emmanuel! mindig Emmanuel!­­ de legyen Uram de legyen Emmanuel! mert jól tudjad Te is ha magunkra hagysz még egyszer is Uram nem lesz akivel legyél sem az aki Veled legyen!... Kolozsvárott, 1989. Karácsony másodnapján K. JAKAB ANTAL Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem be­­mocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceauşescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olya­nok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tő­kés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanút­lan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocs­kolja be, hanem a száját. Egyetlen példát em­lítenék. Az egyetlen példa: Hajdú Győző és Victor.­­Tudok kettőig számolni. Ez a 2 em­ber ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyi­latkozatába.­ Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És so­kan mások. SZABÓ GYULA Töredék [...] Most délben pedig jön a hír, hogy a főtéren ünnepel a tömeg, egyetlen katona nincsen sehol, s a tegnap délutáni első vérontás helyén, a Metropol vendéglő melletti járdán gyertyák égnek egy nagy virágkoszorú gyűrűjében, a fagyott-megszáradt vértócsán. Ugyanakkor a televízióban az elnöki uralom méltó „testamentu­maként” beolvasták az elnöki rendeletet az ostromállapot beveze­téséről az ország egész területén, és a közleményt a hadvezetési főnök „árulásáról” és „öngyilkosságáról”. Ezúttal is beigazolódott, hogy kinek-kinek a halála általában olyan, amilyen az élete volt. A Ceauşescu-korszak vége is éppen olyan, amilyen az egész korszak volt. És az egészben ez a legna­gyobb történelmi igazságtétel: nem kellett kivárni, míg elviszi a „tisztességes” halál kellő „végtisztességgel”, hanem elvitte hatal­ma teljében és csúcsán pillanatok alatt, egyetlen visszaütő csa­pással az a hatalmas erő, amelyet ő maga gyűjtött-feszített maga ellen hosszú évek teljhatalmú erejével, még az utolsó utáni per­cekben is a legkihívóbban demonstrálva széttörhetetlennek kép­zelt hatalmát. S a déli harangszó előtt tíz perccel a televízió, az ország óriási vakablaka, amely soha nem engedett kilátást a világra, soron kí­vül adást kezd, „megnyílik”, és a bukaresti fiatal felkelők tömege tölti be az eddig két személyes képernyőt, és Ion Caramitru meg Mircea Dinescu, egy színész és egy költő bejelenti, hogy győzött a román nép és a nemzetiségek harca, a hadsereg a nép mellé állt, a diktátor elmenekült. Alig látom szemem előtt a betűket... És utána ünnepel a lépcsőház: az ifjú Danék hívják a népet, bontják a márkás bort, koccintunk, öleljük-csókoljuk egymást, sí­runk és nevetünk; tízen vagyunk, nyolc románnak és két magyar­nak vegyül a könnye, és nem vizsgáljuk, kié a sósabb. S közben a televízió képernyőjén megjelenik feketén-fehéren a „lozinka”, amit a tegnap ilyenkor, éppen huszonnégy órája, olyan szívörömmel néz­tem a betonon, kátrányfeketén: „Le Ceauşescuval!” A többi most már ettől az órától kezdődően új történelem. Új tör­ténelmünk nekünk is, „együttélő” nemzetiségnek, s bár fel lehet tenni újból a kérdést, hogy „mi a távlat, a jövő?”, talán lehet remél­ni végre, a „kérdés” hetven esztendei megoldhatatlansága után, hogy a kérdőjelek ezután már nem lesznek szaggató kampók. HELIKON 3 TERÉNYIEDE Én, parányi ember [...] Nem félni! - öntötte belém az erőt a ZENE a reménytelenség pilla­nataiban, a végtelen elkeseredések, megaláztatások pillanataiban, az el­menni vagy a végsőkig kitartani két­ségek között hánykolódó napjaiban, éveiben. Pedig a zenével együtt ott dü­­börgött fülemben, mint egész nemze­dékemében a fél évszázaddal ezelőtti tankok borzalmas zaja, a kimondha­tatlan fájdalmú szenvedések jaj­szava, a félelmek végtelennek tetsző éjsza­kája. Bach, Beethoven, Mozart szoná­ták gyakorlása közé vegyült a „talán most jönnek értünk” nappal is kísér­tő rémálma. „Jaj nagy kedven tartott szerelmes szülöttem” csángó válto­zatú Stabat Materének komponálása közben agyamig, lelkemig hatolt azon a 33 évvel ezelőtti napon ezrek vérbe­­fúló sikoltása. Zene és újra csak a ze­ne segített át tudatom és lelkem, tu­datunk és lelkünk atombombázásán. Dolgozni, nem félni­ egymás után ír­ni az újabb és újabb kompozíciókat, a zene az én fegyverem, az alkotás a mi fegyverünk. Értékeket kell létrehoz­nunk, mert ez marad, a többi előbb­­utóbb szertefoszlik. Minden új alko­tás hit, és hitet erősít. Minden új leírt hang kimondja, hogy nem félek, nem félünk, minden új zene bátorságot önt belém, belénk. Ez a gondolat élte­tett. Ez késztetett itthonmaradásra, vállalva ennek minden nehézségét, kínját, megpróbáltatását. Ez készte­tett zeném megújítására: embernek kell maradni a zenében is, a művé­szetben is, nemcsak a napi életben. Emberibb zenére tértem rá az elhi­­degülő kísérletező kortárszenék ára­datában. Sokan nem értették, hogy mit is akarok a Vivaldianával már 1983-ban­ és az egymás után szüle­tő, sorozatos, új, vadonatúj zeném­mel. Kifogásolták még zenésztársaim is visszatérésemet a tonális zenéhez, a dallamhoz, az európai zene nagy és örök értékeihez. Sokallták, értetlenül bámulták vissza európaiasodásomat, a XVI-XVII-ik századi egyházi nép­énekeinken alapuló zenei nyelvújítá­somat. Mert nem kisebb dolgot akar­tam megvalósítani, mint újra magyar zenei anyanyelven megszólalni a mai századvégi európai zenében. Elég volt a zene eltechnicizálódásából, elidege­nedéséből, elidegenítéséből! Ez volt az én nemet mondó szavam.

Next