Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)
2010-01-10 / 1. szám (543.)
MOLNOS LAJOS Karácsony, 1989 eljött az Angyalod hozzánk is Úristen eljött ráalvadt vértől nehezek a szárnyai „Vagytok-e még? - kérdezi elborzadva Vagyunk még Úristen még vagyunk! De te hol voltál oly sokáig Uram de te miért aludtál hallgattál voltál néma vak és süket oly sokáig?! nézd mivé lettünk kihalt belőlünk a fecskék fészekrakó boldogsága a cinegék vidám zsivaja patkányok hörcsögök fészke lettünk elvadult gazfelverte kert félelmekkel és borzalmakkal teli bozót szólnánk tehozzád Úristen csendesen emberül de hol vannak merre lettek Úristen legszebb és legigazabb szavaink akiket elűztünk megtagadtunk letagadtunk megfojtottunk nehogy bajt hozzanak reánk magunkba nézünk és elborzadunk Úristen korom üszők latyak gennyező sebek ótvar penész mindenütt hogyan tűrhetted el Úristen hogy oly sokáig önmagunk ellenére éljünk ilyenné legyünk „Emmanuel! Emmanuel!” s mi hittük elhittük „Vélünk az Isten!” s még akkor is midőn riadt szemünk már sehol sem talált hát hol voltál Úristen velünk?! Ő nagyok és sokak a mi vétkeink Uram és nagyok és sokak a te vétkeid is Uram de bocsásd meg Úristen a mi nagy vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk Neked Angyalod szárnyait a vértől megtisztítsd mosd hófehérre Uram hogy boldogan hálatelt szívvel zengjük: újra Emmanuel! ismét Emmanuel! mindig Emmanuel! de legyen Uram de legyen Emmanuel! mert jól tudjad Te is ha magunkra hagysz még egyszer is Uram nem lesz akivel legyél sem az aki Veled legyen!... Kolozsvárott, 1989. Karácsony másodnapján K. JAKAB ANTAL Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceauşescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdú Győző és Victor.Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába. Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások. SZABÓ GYULA Töredék [...] Most délben pedig jön a hír, hogy a főtéren ünnepel a tömeg, egyetlen katona nincsen sehol, s a tegnap délutáni első vérontás helyén, a Metropol vendéglő melletti járdán gyertyák égnek egy nagy virágkoszorú gyűrűjében, a fagyott-megszáradt vértócsán. Ugyanakkor a televízióban az elnöki uralom méltó „testamentumaként” beolvasták az elnöki rendeletet az ostromállapot bevezetéséről az ország egész területén, és a közleményt a hadvezetési főnök „árulásáról” és „öngyilkosságáról”. Ezúttal is beigazolódott, hogy kinek-kinek a halála általában olyan, amilyen az élete volt. A Ceauşescu-korszak vége is éppen olyan, amilyen az egész korszak volt. És az egészben ez a legnagyobb történelmi igazságtétel: nem kellett kivárni, míg elviszi a „tisztességes” halál kellő „végtisztességgel”, hanem elvitte hatalma teljében és csúcsán pillanatok alatt, egyetlen visszaütő csapással az a hatalmas erő, amelyet ő maga gyűjtött-feszített maga ellen hosszú évek teljhatalmú erejével, még az utolsó utáni percekben is a legkihívóbban demonstrálva széttörhetetlennek képzelt hatalmát. S a déli harangszó előtt tíz perccel a televízió, az ország óriási vakablaka, amely soha nem engedett kilátást a világra, soron kívül adást kezd, „megnyílik”, és a bukaresti fiatal felkelők tömege tölti be az eddig két személyes képernyőt, és Ion Caramitru meg Mircea Dinescu, egy színész és egy költő bejelenti, hogy győzött a román nép és a nemzetiségek harca, a hadsereg a nép mellé állt, a diktátor elmenekült. Alig látom szemem előtt a betűket... És utána ünnepel a lépcsőház: az ifjú Danék hívják a népet, bontják a márkás bort, koccintunk, öleljük-csókoljuk egymást, sírunk és nevetünk; tízen vagyunk, nyolc románnak és két magyarnak vegyül a könnye, és nem vizsgáljuk, kié a sósabb. S közben a televízió képernyőjén megjelenik feketén-fehéren a „lozinka”, amit a tegnap ilyenkor, éppen huszonnégy órája, olyan szívörömmel néztem a betonon, kátrányfeketén: „Le Ceauşescuval!” A többi most már ettől az órától kezdődően új történelem. Új történelmünk nekünk is, „együttélő” nemzetiségnek, s bár fel lehet tenni újból a kérdést, hogy „mi a távlat, a jövő?”, talán lehet remélni végre, a „kérdés” hetven esztendei megoldhatatlansága után, hogy a kérdőjelek ezután már nem lesznek szaggató kampók. HELIKON 3 TERÉNYIEDE Én, parányi ember [...] Nem félni! - öntötte belém az erőt a ZENE a reménytelenség pillanataiban, a végtelen elkeseredések, megaláztatások pillanataiban, az elmenni vagy a végsőkig kitartani kétségek között hánykolódó napjaiban, éveiben. Pedig a zenével együtt ott dübörgött fülemben, mint egész nemzedékemében a fél évszázaddal ezelőtti tankok borzalmas zaja, a kimondhatatlan fájdalmú szenvedések jajszava, a félelmek végtelennek tetsző éjszakája. Bach, Beethoven, Mozart szonáták gyakorlása közé vegyült a „talán most jönnek értünk” nappal is kísértő rémálma. „Jaj nagy kedven tartott szerelmes szülöttem” csángó változatú Stabat Materének komponálása közben agyamig, lelkemig hatolt azon a 33 évvel ezelőtti napon ezrek vérbefúló sikoltása. Zene és újra csak a zene segített át tudatom és lelkem, tudatunk és lelkünk atombombázásán. Dolgozni, nem félni egymás után írni az újabb és újabb kompozíciókat, a zene az én fegyverem, az alkotás a mi fegyverünk. Értékeket kell létrehoznunk, mert ez marad, a többi előbbutóbb szertefoszlik. Minden új alkotás hit, és hitet erősít. Minden új leírt hang kimondja, hogy nem félek, nem félünk, minden új zene bátorságot önt belém, belénk. Ez a gondolat éltetett. Ez késztetett itthonmaradásra, vállalva ennek minden nehézségét, kínját, megpróbáltatását. Ez késztetett zeném megújítására: embernek kell maradni a zenében is, a művészetben is, nemcsak a napi életben. Emberibb zenére tértem rá az elhidegülő kísérletező kortárszenék áradatában. Sokan nem értették, hogy mit is akarok a Vivaldianával már 1983-ban és az egymás után születő, sorozatos, új, vadonatúj zenémmel. Kifogásolták még zenésztársaim is visszatérésemet a tonális zenéhez, a dallamhoz, az európai zene nagy és örök értékeihez. Sokallták, értetlenül bámulták vissza európaiasodásomat, a XVI-XVII-ik századi egyházi népénekeinken alapuló zenei nyelvújításomat. Mert nem kisebb dolgot akartam megvalósítani, mint újra magyar zenei anyanyelven megszólalni a mai századvégi európai zenében. Elég volt a zene eltechnicizálódásából, elidegenedéséből, elidegenítéséből! Ez volt az én nemet mondó szavam.