Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)

Petőfi és Bem

214 - A­mig hírmondónak marad csak egy, Ki majd otthon reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli! Nekünk most az Isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az uj esztendő reggelén : Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet Mig e gazok közül a földön egy mozog! Buda várán újra német zászló! • •. Buda várán újra német zászló ! Hova legyek lelkem haragjától ? Arcunk piros, de nem zsarnok­ vértül, Hanem saját szivünk szégyenétül ! Egy kezünkön rajta van a lánc ismét, Várjuk-e, hogy amazt is lekössék ? Hogy megint a régi nóta járja, Én kínunkra, világ csúfságára. Kár azoknak a szabadság kardját kézbe venni, kik csak azért tartják, Hogy a zsarnok a porig alázza, S száradjon rá vér helyett gyalázat. Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, Téged isten nem arra teremtett, El onnan a csatatérről, lódulj, Messzirül néz csak rá a kuckóból! Ha urad jön, térdepelj le szépen, S csókold meg a korbácsot kezében, S várd el békén mig reád halált szól, És kirúg a nemzetek sorából ! elfoglalással fenyegették Pestet. Meg is tették. A kormány és országgyűlés, az ellenség elöl, Debrecenbe helyezte át működését. Petőfi és Bem. A negyvennyolcas időknek két kima­gasló lángeszű nagy alakja, Petőfi és Bem, összekerültek. Egyik a szellemiek terén magaslott ki óriásilag társai felett, másik pedig a katonai talentumban volt páratlan és utolérhetlen. A két ellentétes Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép, Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép? E rettentő gondolatra föl kell Állanod, habár a sírban fekszel. Azt hiszem, hogy a­mi most levágott, Balsorsod volt és nem gyávaságod, S ha a balsors csüggedést nem hoz rád, Elszegődik a szerencse hozzád. Uj erővel és uj bátorsággal Álljunk szembe ama haramiákkal, Szent az ügyünk velünk van az isten, Vagy velők sincs, ha mivelünk nincsen. Dobogjatok sziveink kevélyen Diadalmunk előérzetében ! Pirulj arcunk, pirulj zsarnok­ vértül! És ne saját szivünk szégyenétől! (Debrecen,­ 1819. Fekete piros dal. Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld szint! Lejárt az ideje, Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Erős vihar támad, Mindenfelől jönnek és megostromolják A habok hazámat. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Készül az ellenség, és mi készülünk-e ? Mit csinál a kormány ? A helyt hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik lélek egybeforrott a lelkesedésben, a szabadságszeretetben. Tehát méltók vol­tak egymáshoz. Midőn kezdett mindenütt beborulni, s az ország körös-körül lángokban állt, Petőfi elérkezettnek látta az időt, hogy a tollat a karddal cserélje fel. A harctérre ! — Ez volt akkor a jelszó. És ment minden jó hazafi önkényt a zászló­aljakhoz. Akár volt katona, akár nem, fegyvert ragadott, a­ki nem értett a for­gatásához, begyakorolták a többiek.

Next