Ifjúsági Magazin, 1977 (13. évfolyam, 1-11. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Halihó A Keleti pályaudvar mellett álló ház homlokzatán hatalmas vörös betűk virítanak: MARLBORO. Csak ennyi. A hirdető tehát feltételezi, tudjuk, miről van szó. Nem kezdünk kétségbeesetten keresgélni az Új Magyar Lexikonban (ott egyébként is hiába keresnénk). Tudjuk, ez egy amerikai cigaretta reklámja, amely arra hivatott ösztönözni bennünket, hogy fogyaszszunk minél többet a márkából. Ám, ha bemegyünk egy trafikba vagy azt mondják: nincs vagy azt: 36 Ft. Kötve hiszem, hogy pusztán a hirdetés hatására bárki áttérne mondjuk a Románcról (1: 3,60) a Marlboróra. Kétségtelen, hogy az esti Budapestnek kell a színes neonfény. No, de akármilyen? Ezek szerint várható, hogy megjelenik a házak falán a Texaco, vagy a Rolls-Royce felirat is? Őszintén szólva ennél még az is szimpatikusabb volna, ha egyszerűen azt írnák föl: HALIHÓ! Legalább valahol előre köszönnének az emberek. Fülszövegelés -Apu, megvan nekünk Az ötödik pecsét? Ezzel a kérdéssel rontott be iskola után a lakásba egyik ismerősöm lánya. — Kötelező olvasmány, és elemzést kell írni róla! — magyarázta, miközben kikereste a könyvespolcon a könyvet és eltűnt a szomszéd szobában. Néhány óra múlva már olvashattuk is a kész művet. „1944 telének utolsó napjaiba, a nyilas terror tobzódásának óráiba viszi el az olvasót Sánta Ferenc regénye ...” Jól szerkesztett, olvasmányos kis írás volt. A máskor szigorú atya is dicsérte érte a lányát Másnap ismét alkalmam volt középiskolásokkal beszélgetni. Ők is Sánta regényét keresték. Azazhogy a fülszöveget. Miért? — Jelentkeztem a KISZ-be. A felvételihez elemzést kell írni erről a regényről — mondta az egyik „verespálnés” diák. Otthon nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Elővettem én is a könyvet s a gyanú beigazolódott. Azon a bizonyos fülszövegen a következőket olvastam: 1944 telének utolsó napjaiba, satöbbi. Nem tudom, másnak is föltűnt-e a hasonlóság? (Egy egészen friss, tárgyilagos felmérés zárójelentéséből az idézet.) „Több ezer alkoholt fogyasztó általános iskolás gyermeket kérdeztek meg, miért iszik? A gyerekek 60,5 százaléka azt felelte, hogy a szülei megengedték; 11 százalék úgy vélte, hogy az ital egészséges; 9,5 százalék közölte, hogy azért iszik, mert szereti; 7 százalék azt vallotta, hogy a szesz tápláló, 5,5 százalék betegség ellen fogyasztja, 3,5 százalék orvosi javaslatra iszik és végül 3 százalék azért, mert megszokta." Mert vagy megszokik vagy megszökik? Kedvenc reggeliző helyemen, a Nemzeti Múzeummal szemben a tejbüfében, sáros, megtaposott egyforintos árválkodott a kövön. A ki-bejárók rá-rá sandítottak, látszott a szemeken számítgatják a lehajlással járó energiaveszteséget. Az eredmény kedvezőtlen lehetett: továbbmentek. A tejcsárda egyébként az utolsó pesti mohikánok egyike: itt még reggel meleg kakaó van, kimért tejet pedig este nyolcig lehet kapni, túróstáskával, brióssal, néhány forintért. Nem véletlen, hogy csóró egyetemisták törzshelye lett. Éppen ezért nem értem a szegény forintocska esetét. (Másnap már nem volt ott, vajon kisöpörték, egy kuka mélybendőjében végezte?) Mert a világ legtermészetesebb dolgának venném, hogy a Maxim bárban 100 forintosokon táncolnának. De hogy itt nem kell az egy forint senkinek, nem megy a fejembe. Ilyen jól állunk vagy ennyire nincs értéke a pénznek a fiatalok szemében? Végső soron nem is tudom hibáztatni a srácokat. Mély emlékeket őrzök az ötvenes évek elejéről, amikor két forint volt a napi teljes kosztpénzem, nem futotta többre. Emlékszem, akkor még forgalomban voltak a lyukas kétfilléresek is. A napokban ismét találkoztam velük, egész tálnyi volt a Tanács körúti numizmata bolt kirakatában: 200 darabot kínáltak 200 forintért. Éppen a távfűtési számlámat mentem kifizetni, amelyre a 244 forint mellett még 18 fillért is leszurkoltattak velem. Ki ismeri itt ki magát, mennyit is ér valójában egy forint? Elemi Elemi dologról van szó. A Lenin körúti Ezermesterboltban végre sikerült ráakadnom. Az eladó — fiatal srác — udvariasan kirakta és megmutatta a 6 vadonatúj elemet. Megkérdezte, megfelelnek-e, és csak utána kezdte írni a számlát. Számlaírás közben egy idősebb kollégája lépett mellé. Rám nézett, aztán odaszólt a fiúnak: „Aztán csak udvariasan! És el ne felejtsd az úrnak becsomagolni az árut!’’ Ekkora gondoskodás láttán egészen feldobva fizettem a pénztárnál és még az sem zavart, hogy jóformán egy lábon ugrálva kellett a tömegben odapréselnem magam az áruért. Helyes kis csomagot kaptam. Azon már meg sem lepődtem, amikor hangosan köszönve búcsúztak tőlem. Otthon azonnal ki akartam cserélni az elemeket a rádióban. De csak cseréltem volna. Merthogy a csomagban a hat elem közül három szemmel láthatóan is döglött volt. Egy darabig boszszankodtam ezen. Aztán rájöttem, nem érdemes, hiszen nem vágtak át egészen! Sőt még jól is jártam. Fiftififti alapon igazi üzletet kötöttek velem. S ezt valóban nem lehet elég korán elkezdeni. Csak egy „mester” kell hozzá, egy szorgalmas „tanítvány" és egy „palira vehető” vevő.