Ifjúsági Magazin, 1977 (13. évfolyam, 1-11. szám)

1977-01-01 / 1. szám

Halihó A Keleti pályaudvar mellett álló ház homlokzatán hatalmas vörös betűk vi­rítanak: MARLBORO. Csak ennyi. A hirdető tehát feltételezi, tudjuk, mi­ről van szó. Nem kezdünk kétségbe­esetten keresgélni az Új Magyar Lexi­konban (ott egyébként is hiába keres­nénk). Tudjuk, ez egy amerikai ciga­retta reklámja, amely arra hivatott ösztönözni bennünket, hogy fogyasz­­szunk minél többet a márkából. Ám, ha bemegyünk egy trafikba vagy azt mondják: nincs vagy azt: 36 Ft. Kötve hiszem, hogy pusztán a hirdetés hatá­sára bárki áttérne mondjuk a Románc­ról (1: 3,60) a Marlboróra. Kétségtelen, hogy az esti Budapestnek kell a színes neonfény. No, de akármi­lyen? Ezek szerint várható, hogy meg­jelenik a házak falán a Texaco, vagy a Rolls-Royce felirat is? Őszintén szólva ennél még az is szimpatikusabb volna, ha egyszerűen azt írnák föl: HALIHÓ! Legalább valahol előre köszönnének az emberek. Fülszövegelés -Apu, megvan nekünk Az ötödik pe­csét? Ezzel a kérdéssel rontott be iskola után a lakásba egyik ismerősöm lánya. — Kötelező olvasmány, és elemzést kell írni róla! — magyarázta, miközben kikereste a könyvespolcon a könyvet és eltűnt a szomszéd szobában. Néhány óra múlva már olvashattuk is a kész művet. „1944 telének utolsó napjaiba, a nyilas terror tobzódásának óráiba vi­szi el az olvasót Sánta Ferenc regé­nye ...” Jól szerkesztett, olvasmányos kis írás volt. A máskor szigorú atya is dicsérte érte a lányát Másnap ismét alkalmam volt közép­­iskolásokkal beszélgetni. Ők is Sánta regényét keresték. Azazhogy a fülszö­veget. Miért? — Jelentkeztem a KISZ-be. A felvéte­lihez elemzést kell írni erről a regény­ről — mondta az egyik „verespálnés” diák. Otthon nem hagyott nyugodni a kí­váncsiság. Elővettem én is a könyvet s a gyanú beigazolódott. Azon a bizonyos fülszövegen a következőket olvastam: 1944 telének utolsó napjaiba, satöbbi. Nem tudom, másnak is föltűnt-e a hasonlóság? (Egy egészen friss, tárgyilagos felmérés zárójelentéséből az idézet.) „Több ezer alkoholt fogyasztó általá­nos iskolás gyermeket kérdeztek meg, miért iszik? A gyerekek 60,5 százaléka azt felelte, hogy a szülei megengedték; 11 százalék úgy vélte, hogy az ital egész­séges; 9,5 százalék közölte, hogy azért iszik, mert szereti; 7 százalék azt val­lotta, hogy a szesz tápláló, 5,5 százalék betegség ellen fogyasztja, 3,5 százalék orvosi javaslatra iszik és végül 3 száza­lék azért, mert megszokta." Mert vagy megszokik vagy megszö­kik? Kedvenc reggeliző helyemen, a Nem­zeti Múzeummal szemben a tejbüfé­ben, sáros, megtaposott egyforintos ár­válkodott a kövön. A ki-bejárók rá-rá sandítottak, látszott a szemeken szá­­mítgatják a lehajlással járó energia­­veszteséget. Az eredmény kedvezőt­len lehetett: továbbmentek. A tejcsár­da egyébként az utolsó pesti mohiká­nok egyike: itt még reggel meleg kakaó van, kimért tejet pedig este nyolcig le­het kapni, túróstáskával, brióssal, né­hány forintért. Nem véletlen, hogy csó­ró egyetemisták törzshelye lett. Éppen ezért nem értem a szegény forintocska esetét. (Másnap már nem volt ott, vajon kisöpörték, egy kuka mélybendőjében végezte?) Mert a világ legtermészetesebb dolgának venném, hogy a Maxim bárban 100 forintosokon táncolnának. De hogy itt nem kell az egy forint senkinek, nem megy a fejem­be. Ilyen jól állunk vagy ennyire nincs értéke a pénznek a fiatalok szemében? Végső soron nem is tudom hibáztatni a s­rácokat. Mély emlékeket őrzök az ötvenes évek elejéről, amikor két forint volt a napi teljes kosztpénzem, nem futotta többre. Emlékszem, akkor még forgalomban voltak a lyukas kétfillére­­sek is. A napokban ismét találkoztam velük, egész tálnyi volt a Tanács körúti numizmata bolt kirakatában: 200 dara­bot kínáltak 200 forintért. Éppen a táv­fűtési számlámat mentem kifizetni, amelyre a 244 forint mellett még 18 fil­lért is leszurkoltattak velem. Ki ismeri itt ki magát, mennyit is ér valójában egy forint? Elemi Elemi dologról van szó. A Lenin körúti Ezermesterboltban végre sikerült ráakadnom. Az eladó — fiatal srác — udvariasan kirakta és megmutatta a 6 vadonatúj elemet. Meg­kérdezte, megfelelnek-e, és csak utána kezdte írni a számlát. Számlaírás köz­ben egy idősebb kollégája lépett mel­lé. Rám nézett, aztán odaszólt a fiú­nak: „Aztán csak udvariasan! És el ne felejtsd az úrnak becsomagolni az árut!’’ Ekkora gondoskodás láttán egészen feldobva fizettem a pénztárnál és még az sem zavart, hogy jóformán egy lábon ugrálva kellett a tömegben odaprésel­nem magam az áruért. Helyes kis cso­magot kaptam. Azon már meg sem lepődtem, amikor hangosan köszönve búcsúztak tőlem. Otthon azonnal ki akartam cserélni az elemeket a rádióban. De csak cse­réltem volna. Merthogy a csomagban a hat elem közül három szemmel látha­tóan is döglött volt. Egy darabig bosz­­szankodtam ezen. Aztán rájöttem, nem érdemes, hiszen nem vágtak át egészen! Sőt még jól is jártam. Fifti­­fifti alapon igazi üzletet kötöttek ve­lem. S ezt valóban nem lehet elég ko­rán elkezdeni. Csak egy „mester” kell hozzá, egy szorgalmas „tanítvány" és egy „palira vehető” vevő.

Next