Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1974-05-15 / 5-7. szám
. A könyvekből nem tanulni akart és nem tökéletesedni, hanem az álmodozás lehetőségét kereste bennük. W.S. Maugham MÚLTKORIBAN egy olasz tanítónő ismerősünket vendégeltük. Vacsora közben gyermekkorom kedves olvasmánya, d’Amicis Szíve motoszkált a fejemben. Megkülönböztetett udvariassággal társalogtam tehát az életigenlő mosollyal, amely vastag lencséjű pápaszem mögül sugárzott rá minden pozitív előjelű gondolatra. Különösen jól esett, hogy milyen ragyogással aranyozza be az irodalmat, s hogy ebből az aranyból nekem is bőségesen kijut. Én vagyok a legnagyobb író, akit a tanítónőnek személyesen volt szerencséje megismerni. Egyszer látta Moraviát, de kizepült, hogy az illető nem Moravia, akinek a regényeit különben sem nagyon kedveli. Vacsora után könyvespolcaim közé vonultunk feketézni. A tanítónő sokdioptriás figyelemmel tartott szemlét a glédában sorakozó könyvek fölött. Egyiket-másikat le is vette a polcról, felütötte, megsimogatta, — mintha azt mondaná, hogy brávó, csak így tovább. — ”Ah, Alighieri, a nagy firenzei !”. Bólogattam és hallgattam. Otromba kihívásnak éreztem volna éppen neki bevallani, hogy sosem voltam képes végigrágni magam az Isteni Színjátékon. — ’’Legjobb barátunk a könyv”. NÉHÁNY NAPPAL a tanítónő látogatása után, vidékről érkezett vendégünk, korareggeli vonattal , pirospozsgás, mokány kis ember, rövidre nyírt hajjal, felső ajkára simuló, vékonyka bajusszal. ’’Hideget hoztam”, jelentette tréfásan, a kezét dörzsölve, és kacagott, mert hozott ő mást is : házi készítményű disznósajtot, véres hurkát és sódart. A vendég óvatos, de nehéz léptekkel ment a könyvespolcokhoz, megállt előttük, s amíg én a pálinkát töltöttem, fejcsóválva nézelődött. — ”Na, Isten-Isten.” Prüszkölve, krákogva hajtotta le a szilvóriumot, s aztán tárgyilagos hangú kijelentő módban közölte, hogy ő bizony sosem olvas könyvet. — ’’Bizonyára nincs ideje”, — vettem védelmembe miközben újból színültig mértem a két stamperlit, — ”a sok munka, a sok gond, úgy-e.” Nem, nem, — tiltakozott, ideje volna bőven, különösen télen, de hát ő úgy van vele, hogy jó ég tudja, de a könyvek nem érdeklik, sőt, őszintén mondhatja, egyenesen untatják. — ’’Minden könyv ?” Minden. De még az újság is. Mind hazudik. S ha éppen gondolkodásra vagy ábrándozásra szottyanna kedve, van neki sütnivalója magának is. És hogy én erről mit gondolok ? — ’’Legjobb barátunk a könyv.” Olyan szomorúan nézett rám, mint én néhány nappal előbb az olasz tanítónőre. Itt harmincnyolc különösen unalmas sort kihagyok, s rögtön megmondom, mit akartam ebből a két kis történetből kihámozni. Azt, hogy nekem már majdnem semmiről sincs véleményem. A véleménynyilvánítást tudatlanságnak és szerénytelenségnek érzem. Aha, gondolják, tehát azért nem nyilvánítok véleményt, mert azt szeretném, hogy tudósnak és szerénynek tartsanak. Aki valóban ezt gondolta, gratulálhat magának, hogy milyen jó emberismerő , tényleg szeretném, ha tudósnak és szerénynek hinnének. De azért nem nagyon. S ezen a lagymatag kívánságon túl van valami más is. Fájdalmas bizonytalanság vert gyökeret bennem. Mindent elhiszek, s mindennek az ellenkezőjét is. Hogyan lehet így kritikát írni ? Válasz : így nem lehet kritikát írni. De éppen ezért nem is írok kritikát. Érzelmekről írok könyvek kapcsán a lehető legelfogultabban. A ma már talán nagymama kislány szoknyájának nemzetiszín szegélye azóta is belebelerebben történelmi elképzeléseim viharos felhőképeibe. Nem, nincsenek illúzióm. Tudom, hogy Isten az erősebb páncélos hadosztályokkal támadó népek fölé nyújt védő kart, és hogy ész, erős szent akarat merőben hiába sorvadozhat átok s mindenféle más súly alatt, de rendületlenül hiszek a múlt század szabadságeszméiben s még a mi századunk végébe is átlendülő gesztusaiban. A kellő időben jelentkezett Lacknerkislánynak köszönhetem, hogy a XX. század babonái és előítéletei között felvilágosult XIX. századbeli ember maradtam, s nem tartozom azokhoz a fölényesen legyintő naivokhoz, akik azt képzelik, a politikát és történelmet kizárólag butaság, kapzsiság és törtetés mozgatja, hanem mint józan realista számolok a humánum, az önzetlenség és a becsület erejével is. Kevésbé fellengzősen : lacknerista vagyok. Tollas Tibor pedig egyenesen nekem állította össze a Szabadságharcunk a világirodalomban (1) című kötetet. Nagyszerű könyv ! A számtalan magyarra fordított — eredetileg németül, lengyelül, angolul, olaszul, összesen huszonhárom nyelven írt — vers legtöbbjének nincs irodalmi értéke. Szabadságharcunk a világirodalomban túlzsúfolt közhely-múzeum, tele felkelő nappal, lebukó nappal, rabság éjével, szabadság hajnalával. De a jelképes napszakváltozásokkal egyáltalán nem jelképes szenvedés és küzdelem története zajlik. Kufsteinben nem üres közhely ”a rabság éje” ... Nem közhely a mailandi kaszárnyában sem a nagyabonyi két toronyról álmodó katonának. Nem az a Karavankák holdfényezüstözte sziklabércei közt titkos jelentéssel Olaszország felé lopakodó futárnak, amikor tüzet nyitnak rá, s a szurdokvölgyekben félelmetesen visszhangoznak a lövések. S nem az a nyílt tengeren, ha fegyverrakománytól súlyos bárkák siklanak a minden fényét kioltott hajó felé, s az evezők halk csobbanásai és a távoli villanások közt valaki leszól a fedélzetről, hogy : ”mi a jelszó ?”, s a csónakokból fojtott hang felel : ”le a zsarnokokkal”. A ’’szabadság hajnala” is jelenthetett valamit a Magyar Légióba tömörült férfiaknak, miközben az ágyúdörgésre figyelve várták, s milyen türelmetlenül, a menetparancsot. ’’Felvirradt az üdv napja Magyarhonra”, — így szólt a kiáltvány. Nem virradt fel, persze hogy nem virradt fel, de a ’’szabadság hajnala” éppen ezért sodor súlyos tartalmat a leggyatrább versben is. Teleki Sándor meséli — Emlékezéseiben — hogyan járt a livornói színházban. A társulat az Urbane il Croati című darabot tűzte műsorra. A főhősök : II generale Luigi Kossuth, Ladislao Conte Teleki, II Conte Pulszky . . . Nem meglepő, hogy Teleki Sándor kíváncsian, s bizonyára kicsit kajánul foglalt helyet a páholyban. Sajnos, nem láthatta emigráns társai megszemélyesítőit, mert elöljáróban az intrikusok — Urban felmarechallo tedescho és Psisecsevics colonello croato — jelentek meg a színen, hogy a puskáikat gúlába rakott garibaldistákon nagy ármányosan rajtaüssenek, s ezeket maga a Garibaldi indulót zengő-harsogó közönség verte ki, olyan erélyesen, hogy a darabot nem lehetett továbbjátszani, hiába magyarázta a kétségbeesesett igazgató, minden jól végződik majd, s a felmareschalle-t és colonello-t alakító két színészt sem kell agyonverni, valójában derék olasz hazafiak. Mi ennek a darabnak a tartalma ? Nyilván nem az, amit a színészek, Livornóban vagy másutt, egyszer-kétszer talán mégis végigripacskodhattak. A közönség indulata a lényeg. A lelkes ünneplés, amelyben — mikor kiderült, hogy magyarok — Teleki és páholyában szorongó barátai részesültek. Meg az, hogy ugyanakkor otthon is Garibaldit éltették, várták. A reformkor folytatódott minden valóságnál termékenyebb táptalajban : ábrándban és reménykedésben. ”A realitásnak abban a mennyiségében, amely az emberek szerint való lehetetlenségben rejlik”, — ahogy Victor Hugo írja az 1793-ban. Álmodozom. Szín : Orsová és Torino határa Aradon, háttérben a kufsteini várral és a felső-döblingi tébolyda épületével. A nap vörös korongja lebukóban. Hasad a hajnal. A holdfényben lovas vágtat. Az eget villámok hasogatják. Kossuth Lajos jobbkezét szívére szorítva szónokol. Posa márki az állát dörzsölve hallgatja, mindjárt válaszol neki. A sziklabörtönéből és a földalatti folyam árjából menekült Sándor Mátyás lép hozzájuk, csuromvizesen. A csoportot a Lackner gyermekdélután magyar ruhás kislánya táncolja körül, lassan, nagyon lassan lép, dobbant, fordul, dobbant ... A szomorú nótát a Vén Cigány húzza, cifrázza. A színfalak mögött egy pisztoly dörren. DÍSZLET, HANGULAT, KEDÉLY NINCS MÉG EGY ÍRÓ, akire úgy haragudnék, mint Dénes Tiborra. S hogy haragom milyen jogos, azt magának Dénes Tibornak is be kell látnia. Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele Giromagnyban, ahol Nagy Ernő vendégelte az ”új Látóhatár” és az ’’Irodalmi Újság” munkatársait, barátait. A három szép nap számomra egyik legkellemesebb emléke néhány nyelvöltögető-gonoszkodó beszélgetés és cinkos összepillantás egy fölényes kritikai szellemével jojózó fiatalemberrel, aki nem volt más, mint Dénes Tibor, — a tapasztalt olvasó ezt magától kitalálta. De most a tapasztalt olvasó is meglepődik : diákos modorú fiatal barátomról kiderült, hogy több mint két évtizeddel idősebb nálam. No de természetesen nem ezért haragudtam meg rá. Ezért csak bámultam. S különben is, túl a negyvenen, inkább a fiatalokat kezdem gáncsolni, az éltesebb korosztályt, amelynek kapuján kopogtatok, békén hagyom. Hogy akkor miért haragudtam meg rá ? Úgy kezdődött a dolog, hogy a rokonszenv nyilván kölcsönös volt. Dénes Tibor pár nap múlva elküldte két könyvét, kedves ajánlással. Semmi baj, gondoltam, majd megírom neki, hogy ’’kedves barátom, hálásan köszönöm gyönyörű műveidet, amelyeket nagy élvezettel olvastam, kimagasló alkotások, fogadd értük igaz satöbbi-satöbbimet.” Ez egyszerű lett volna és udvarias. De mit csináljak, ha a két könyv jó ? Márpedig az Agónia és a francia nyelven írt Oiseaux et mortels valóban az. Nem lehet néhány hideget árasztó meleg sorral elintézni. Hoszszú levélre készültem tehát, már csak azért is, hogy megmutassam : látod, Dénes Tibor, nekem igazán érdemes könyvet küldeni, mert aztán ilyen mély dolgokat mondok róla. Az Agóniához jegyzeteket készítettem. Megszereztem Dénes Tibor egy másik könyvét is, a Fák, tavak, tengerek című novelláskötetet. Bosszantó, de ez is tetszett, s a levél, az a bizonyos magasreptűen mélyenszántó kritikai elemzés-üdvözlet, amelyet ezek a könyvek megérdemeltek volna, csak nem született meg . . . Dénes Tibor okos ember, ismeri a lélek rejtelmeit — írásai bizonyítják — s így aligha csodálkozik azon, hogy végül megdühödtem rá. De most megbocsátok neki. Egy francia nyelvű könyvecskéjét olvasom a magyar szcenográfia történetéről, (2) s ezzel kapcsolatban mindenféle az eszembe jut, egyebek közt az is, hogy mit érzek regényei és novellái legnagyobb erényének s egyben hibájának. De erről később. Előbb még elmondom, hogy Dénes szcenográfus. Ebből a tárgyból doktorált is. A szcenográfia a díszletezés és a színpadtechnikai megoldások tudománya. Ide tartozik még a megvilágítás is és minden, ami a színpadon nem szöveg, ének és játék. S ami olyan fontos, sőt, néha még fontosabb lehet, mint a szöveg, az ének és a játék. Erről szól ez a világosan és élvezetesen megírt kis könyv. Meg arról, hogy a magyar díszlettervezés mindig lépést tudott tartani az európai fejlődéssel — néha visszafejlődéssel — s a XX. században Kéméndy Jenővel, Oláh Gusztávval, Jaschik Almossal egyéni stílust alakított ki. A könyv kapcsán elgondolkoztam azon, hogy vajon elég szigorúan teszünk-e különbséget a hangulat és a kedély szavak között. Hangulata, úgy érzem, egy-egy tárgynak, szobának, tájnak, jelenségnek van, kedélyállapota pedig csakis személynek. A hangulat tárgyilagos elemekre bontható, a kedély alanyiakra. A hangulat : a külvilág állapota. A kedély : ennek a külvilágnak a belső érzékelése, a látott, hallott, szagolt, ízlelt, tapintott dolgok hatása a lélekben, vagy talán valamilyen hatodik érzék, a legfinomabb, a világ titkos üzeneteinek felfogására. Dénes Tibor nagyon jól ábrázol hangulatokat és érzékeltet kedélyállapotokat. Ismeri a világ színeit és ízeit, hallja és jelzi a szív rezdüléseit. Regényeinek, novelláinak valóságos szcenográfiájuk van. A sok részletesen leírt díszlet, kellék pontosan a helyén, kellő megvilágításban tárul az olvasó elé, a kifinomultan érzékeny hősök tökéletesen kifejezik indulataikat a környezetben. De a cselekmény nem tud megindulni, vagy ha megindul, nem érezzük, hogy zajlik. A szcenográfus-író megrajzolta a varázslatos helyszínt, s megteremtette a hősöket, de minden állóképbe merevedik, ami után jöhet a következő állókép-jelenet. De vajon biztos-e, hogy ez hiba ? Vannak fényképek, amelyek tárgyukkal, beállításukkal, megvilágításukkal sokkal többet mondanak, mint bármely pergő cselekményű film. Végső fokon cselekményesebbek. Bensőségesebben azok. UTAZÁS (3) Egy napja van-e, vagy egy éve, vagy évtizede, hogy ebben a vaksötétben robogunk, nem tudnám megmondani. De már azt sem, hogy mi a különbség egy nap és egy év között. Nagynéha sikerül egy-egy képfoszlányt elkapnom, de hová illesszem ? A kirakójáték foltjai nemigen érnek össze, s egyre zsugorodnak. A pályaudvar csupa gőz volt, meg füst, meg moraj, sóhajtás, dübörgés. Mikor beszálltam, a fülkében már hárman ültek . Stefán a menetrendet tanulmányozta, Henrik egy vicclapot olvasott, Margit félrehajtott fejjel révedt maga elé. Elővettem a napilapot : Vészkiáltás! Mi lesz a kosárlabda utánpótlással ? Olyan csendesen indultunk, hogy azt hittem, nem is a vonat gördül kifelé, hanem az egész pályaudvar csúszik lassan ellenkező irányba. Zöld-kék-zöld-kék-zöld-kék, így zakatoltunk az erdőkön át. Egy szemberepülő madárraj állni látszott a levegőben. Ekkor a szomszéd kupéban Leila és Anikó sikoltozni kezdett : észrevették, hogy kocsink elszakadt a szerelvénytől, mozdony nélkül vágtatunk a lejtős pályán. Egyik fülkéből a másikba rontottunk, a vészfékeket rángattuk, de hiába. Az utolsó fülkében egy magányos úr ült, rosszallólag nézte kapkodásunkat. Magyaráztuk neki, mi történt, de ő csak a vállát vonogatta. Idővel mi is beletörődtünk a változtathatatlanba, s hiábavaló segélykiáltások helyett vidáman lobogtattuk, zsebkendőinket a domboldalakról integető parasztok felé, ősz lett. Rézvörös és rozsdabarna tájakon siklottunk fel-le, fel-le, mint a hullámvasúton. Később ugyanígy a végtelen hóviharban is. — Egyszer csak meg kell állnunk, mondogatta Stefán, aki folyton a menetrendet nyűtte. — Na mit mondtam, jegyezte meg, mikor egy jégcsapos hegyi állomáson valóban megállt a kocsi. Egyenruhás emberek közeledtek térdig érő hóban, konzerveket és bort rakodtak be, — kérdéseinkre valamilyen idegen nyelven, s érezhetőleg barátságtalanul válaszoltak. Egy lökés, és a kocsi máris indult tovább. Néha elhagyott indóházak előtt haladtunk el, olykor bakter szalutált, máskor csak az ideges csengőt hallottuk. — Jelzik, merre vagyunk, állapította meg ilyenkor Stefán. — Dobja ki végre azt a menetrendet, vágtam oda neki ingerülten. — Miért ? Lehetetlen, hogy ne legyen valami értelme. Azt már megtanultam belőle, hogy ha csatlakozás nincs is mindenütt, nincsen vonal végállomás nélkül sem. — Ez, ha jól értem, egy ún. bölcs mondás , vagy nem ? — Vegye annak, aminek akarja. Leila kofferjeiből egyre mélyebb kivágású ruhákat vett elő, azokban sétált fel s alá a folyosón. — Találja ki, Dávid, van-e rajtam melltartó. — Remélni merem, hogy nincs, válaszoltam esetlenül meghajolva. — Szégyellje magát ! Kocsink sivatagon rohant át, aztán kénsavas, lidércfényes lápon, aztán megint sivatagon, éjszakánként D-O-C, D-O-C, D-O-C, a Hold kísért, kísértett, néha szorongás vett erőt még Stefánon is. — Most ugrik a majom a vízbe, kiáltott Henrik valahányszor a kocsi irama egy-egy lejtőn meggyorsult, vagy amikor kártyázás közben valamelyikünk adut hívott. Margittal az egyik üres fülkébe húzódtunk az idegenforgalmi reklámképet nézegetni. Domingo. Szomorúfűzek borulnak egy tóra, amelyen hattyúk és vadkacsák úsznak; a parton néhány takaros kis faház áll, köröskörül a hegyormok grafikonja... — Itt szeretnék élni, mondogatta Margit, egy verandás, balkonos villára mutatva. — Te kedves... Vörös téglából épült állomás előtt álltunk meg. Tubora, vagy Tuhona, valahogy így hívták a helyet. Vagy Mike ii ? Mindegy. Kézzel lábbal magyaráztam, hogy beszélni akarok az állomásfőnökkel. A rezes orrú, ezüst hajú, arany fogú férfiú acélos tekintettel nézett a szemembe, miközben vasmarokkal szorította a kezemet. — Hogy leszállhatnak-e ? Hogyne. Tessék... Az állomásépület felől szívszorongató üvöltözést, hörgést lehetett hallani. — Semmi, semmi, csak a parangistákat tanítják kesztyűbe dudálni, nevetett az állomásfőnök. Na, leszállnak ? •— Hallgatólagosan úgy döntöttünk, hogy inkább tolatást kérünk, s továbbállunk. Már nagyon messzire jártunk az esőverte fennsíkon, mikor Margit megjegyezte : — Nem tudom, kik a parangisták, de együttérzek velük. — Látod, ezért szeretlek, válaszoltam neki. — Most ugrik a majom a vízbe, kiáltott harsányan Henrik, s barátságosan hát- LEHOCZKY GERGELY KÖNYVEK KAPCSÁN TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET LACKNER BÁCSI a harmincas években népszerű gyermekdélutánokat rendezett a Belvárosban. Kis jelenetek peregtek a színpadon, felnőtt és gyermek színészekkel, kutyákkal és bűvészekkel, amelyeket maga a kopasz fejét, lakk cipőjét és eleven szellemét szimultánban csillogtató Lackner bácsi konferált be. öt éves lehettem, amikor egyik előadásán fellépett egy magyar ruhás, magyar pártás, magyar pántlikás kislány, s eszemadta, teremtette, piros csizmácskájával dobbantva egy hazafias dalt énekelt el lepedő nagyságú piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva. Bársonytekécském hajtókáján a Micky-egér jelvénnyel büszkén és szájtátva vettem tudomásul, hogy magyar vagyok s a csillagoknak égi útján vissza-visszatérő hős Csaba vezért várom. (1) Szabadságharcunk a világirodalomban. — Nemzetőr kiadás, München. (2) Dénes Tibor : Le décor de théátre en Hongrie. — Danubia kiadás, München. (3) Edward Gorey : The willowdale handcar. Németül : Die Draisine von Untermattenwaag. Képeskönyv. — Diogenes Verlag, Zürich. Két férfi és egy nő vasúti hajtányon utazik a semmibe. Ez az alapötlet főleg vonaton szokott az eszembe jutni, ez a történet lett belőle. IRODALMI ÚJSÁG 1974 május - július