Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1974-05-15 / 5-7. szám

. A könyvekből nem tanulni akart és nem tökéletesedni, hanem az álmodozás lehe­tőségét kereste bennük. W.S. Maugham MÚLTKORIBAN egy olasz tanítónő is­merősünket vendégeltük. Vacsora közben gyermekkorom kedves olvasmánya, d’Ami­­cis Szív­e motoszkált a fejemben. Megkü­lönböztetett udvariassággal társalogtam te­hát az életigenlő mosollyal, amely vastag lencséjű pápaszem mögül sugárzott rá min­den pozitív előjelű gondolatra. Különösen jól esett, hogy milyen ragyogással aranyoz­za be az irodalmat, s hogy ebből az arany­ból nekem is bőségesen kijut. Én vagyok a legnagyobb író, akit a tanítónőnek személye­sen volt szerencséje megismerni. Egyszer látta Moraviát, de kizepült, hogy az illető nem Moravia, akinek a regényeit különben sem nagyon kedveli. Vacsora után könyvespolcaim közé vo­nultunk feketézni. A tanítónő sokdioptriás figyelemmel tartott szemlét a glédában so­rakozó könyvek fölött. Egyiket-másikat le is vette a polcról, felütötte, megsimogatta, —­ mintha azt mondaná, hogy brávó, csak így tovább. — ”Ah, Alighieri, a nagy firen­zei !”. Bólogattam és hallgattam. Otromba kihívásnak éreztem volna éppen neki beval­lani, hogy sosem voltam képes végigrágni magam az Isteni Színjátékon. — ’’Legjobb barátunk a könyv”. NÉHÁNY NAPPAL a tanítónő látogatá­sa után, vidékről érkezett vendégünk, kora­reggeli vonattal , pirospozsgás, mokány kis ember, rövidre nyírt hajjal, felső ajkára si­muló, vékonyka bajusszal. ’’Hideget hoz­tam”, jelentette tréfásan, a kezét dörzsölve, és kacagott, mert hozott ő mást is : házi készítményű disznósajtot, véres hurkát és sódart. A vendég óvatos, de nehéz léptekkel ment a könyvespolcokhoz, megállt előttük, s amíg én a pálinkát töltöttem, fejcsóválva nézelő­dött. — ”Na, Isten-Isten.” Prüszkölve, krá­­kogva hajtotta le a szilvóriumot, s aztán tár­gyilagos hangú kijelentő módban közölte, hogy ő bizony sosem olvas könyvet. — ’’Bizonyára nincs ideje”, — vettem védel­membe miközben újból színültig mértem a két stamperlit, — ”a sok munka, a sok gond, úgy-e.” Nem, nem, — tiltakozott, ide­je volna bőven, különösen télen, de hát ő úgy van vele, hogy jó ég tudja, de a könyvek nem érdeklik, sőt, őszintén mondhatja, egye­nesen untatják. — ’’Minden könyv ?” Min­den. De még az újság is. Mind hazudik. S ha éppen gondolkodásra vagy ábrándo­zásra szottyanna kedve, van neki sütniva­­lója magának is. És hogy én erről mit gon­dolok ? — ’’Legjobb barátunk a könyv.” Olyan szomorúan nézett rám, mint én né­hány nappal előbb az olasz tanítónőre. Itt harmincnyolc különösen unalmas sort kihagyok, s rögtön megmondom, mit akar­tam ebből a két kis történetből kihámozni. Azt, hogy nekem már majdnem semmiről sincs véleményem. A véleménynyilvánítást tudatlanságnak és szerénytelenségnek érzem. Aha, gondolják, tehát azért nem nyilvá­nítok véleményt, mert azt szeretném, hogy tudósnak és szerénynek tartsanak. Aki va­lóban ezt gondolta, gratulálhat magának, hogy milyen jó emberismerő , tényleg sze­retném, ha tudósnak és szerénynek hinné­nek. De azért nem nagyon. S ezen a lagy­matag kívánságon túl van valami más is. Fájdalmas bizonytalanság vert gyökeret bennem. Mindent elhiszek, s mindennek az ellenkezőjét is. Hogyan lehet így kritikát írni ? Válasz : így nem lehet kritikát írni. De éppen ezért nem is írok kritikát. Érzelmekről írok köny­vek kapcsán a lehető legelfogultabban. A ma már talán nagymama kislány szok­nyájának nemzetiszín szegélye azóta is bele­­belerebben történelmi elképzeléseim viharos felhőképeibe. Nem, nincsenek illúzióm. Tu­dom, hogy Isten az erősebb páncélos hadosz­tályokkal támadó népek fölé nyújt védő kart, és hogy ész, erő­s szent akarat me­rőben hiába sorvadozhat átok s mindenféle más súly alatt, de rendületlenül hiszek a múlt század szabadságeszméiben s még a mi századunk végébe is átlendülő gesztusai­ban. A kellő időben jelentkezett Lackner­­kislánynak köszönhetem, hogy a XX. szá­zad babonái és előítéletei között felvilágo­sult XIX. századbeli ember maradtam, s nem tartozom azokhoz a fölényesen legyin­­tő naivokhoz, akik azt képzelik, a politikát és történelmet kizárólag butaság, kapzsiság és törtetés mozgatja, hanem mint józan rea­lista számolok a humánum, az önzetlenség és a becsület erejével is. Kevésbé fellengző­sen : lacknerista vagyok. Tollas Tibor pedig egyenesen nekem állította össze a Szabad­ságharcunk a világirodalomban (1) című kötetet. Nagyszerű könyv ! A számtalan magyarra fordított — ere­detileg németül, lengyelül, angolul, olaszul, összesen huszonhárom nyelven írt — vers legtöbbjének nincs irodalmi értéke. Szabad­ságharcunk a világirodalomban túlzsúfolt közhely-múzeum, tele felkelő nappal, lebu­kó nappal, rabság éjével, szabadság hajna­lával. De a jelképes napszakváltozásokkal egyáltalán nem jelképes szenvedés és küz­delem története zajlik. Kufsteinben nem üres közhely ”a rabság éje” ... Nem közhely a mailandi kaszárnyában sem a nagyabonyi két toronyról álmodó katonának. Nem az a Karavankák holdfényezüstözte sziklabércei közt titkos jelentéssel Olaszország felé lopa­kodó futárnak, amikor tüzet nyitnak rá, s a szurdokvölgyekben félelmetesen visszhan­goznak a lövések. S nem az a nyílt tengeren, ha fegyverrakománytól súlyos bárkák sikla­­nak a minden fényét kioltott hajó felé, s az evezők halk csobbanásai és a távoli vil­lanások közt valaki leszól a fedélzetről, hogy : ”mi a jelszó ?”, s a csónakokból foj­tott hang felel : ”le a zsarnokokkal”. A ’’szabadság hajnala” is jelenthetett va­lamit a Magyar Légióba tömörült férfiak­nak, miközben az ágyúdörgésre figyel­ve várták, s milyen türelmetlenül, a menet­parancsot. ’’Felvirradt az üdv napja Magyar­honra”, — így szólt a kiáltvány. Nem vir­radt fel, persze hogy nem virradt fel, de a ’’szabadság hajnala” éppen ezért sodor súlyos tartalmat a leggyatrább versben is. Teleki Sándor meséli — Emlékezéseiben — hogyan járt a livornói színházban. A társulat az Urban­e il Croati című darabot tűzte műsorra. A főhősök : II generale Luigi Kossuth, Ladislao Conte Teleki, II Conte Pulszky . . . Nem meglepő, hogy Teleki Sán­dor kíváncsian, s bizonyára kicsit kajánul foglalt helyet a páholyban. Sajnos, nem lát­hatta emigráns társai megszemélyesítőit, mert elöljáróban az intrikusok — Urban fel­­marechallo tedescho és Psisecsevics co­­lonello croato — jelentek meg a színen, hogy a puskáikat gúlába rakott garibal­­distákon nagy ármányosan rajtaüssenek, s ezeket maga a Garibaldi indulót zengő-har­­sogó közönség verte ki, olyan erélyesen, hogy a darabot nem lehetett továbbjátsza­ni, hiába magyarázta a kétségbeesesett igaz­gató, minden jól végződik majd, s a felma­­reschalle-t és colonello-t alakító két színészt sem kell agyonverni, valójában derék olasz hazafiak. Mi ennek a darabnak a tartalma ? Nyil­ván nem az, amit a színészek, Livornóban vagy másutt, egyszer-kétszer talán mégis végigripacskodhattak. A közönség indulata a lényeg. A lelkes ünneplés, amelyben — mikor kiderült, hogy magyarok — Teleki és páholyában szorongó barátai részesül­tek. Meg az, hogy ugyanakkor otthon is Garibaldit éltették, várták. A reformkor folytatódott minden valóságnál terméke­nyebb táptalajban : ábrándban és remény­kedésben. ”A realitásnak abban a mennyi­ségében, amely az emberek szerint való le­hetetlenségben rejlik”, — ahogy Victor Hu­go írja az 1793-ban. Álmodozom. Szín : Orsová és Torino ha­tára Aradon, háttérben a kufsteini várral és a felső-döblingi tébolyda épületével. A nap vörös korongja lebukóban. Hasad a hajnal. A holdfényben lovas vágtat. Az eget villámok hasogatják. Kossuth Lajos jobbkezét szívére szorítva szónokol. Posa márki az állát dörzsölve hallgatja, mind­járt válaszol neki. A sziklabörtönéből és a földalatti folyam árjából menekült Sán­dor Mátyás lép hozzájuk, csuromvizesen. A csoportot a Lackner gyermekdélután magyar ruhás kislánya táncolja körül, las­san, nagyon lassan lép, dobbant, fordul, dob­bant ... A szomorú nótát a Vén Cigány húz­za, cifrázza. A színfalak mögött egy pisz­toly dörren. DÍSZLET, HANGULAT, KEDÉLY NINCS MÉG EGY ÍRÓ, akire úgy hara­gudnék, mint Dénes Tiborra. S hogy ha­ragom milyen jogos, azt magának Dénes Tibornak is be kell látnia. Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele Giromagnyban, ahol Nagy Ernő vendégelte az ”új Látóhatár” és az ’’Irodalmi Újság” munkatársait, ba­rátait. A három szép nap számomra egyik legkellemesebb emléke néhány nyelvöltöge­­tő-gonoszkodó beszélgetés és cinkos össze­­pillantás egy fölényes kritikai szellemével jojózó fiatalemberrel, aki nem volt más, mint Dénes Tibor, — a tapasztalt olvasó ezt magától kitalálta. De most a tapasztalt olvasó is meglepődik : diákos modorú fia­tal barátomról kiderült, hogy több mint két évtizeddel idősebb nálam. No de természe­tesen nem ezért haragudtam meg rá. Ezért csak bámultam. S különben is, túl a negy­venen, inkább a fiatalokat kezdem gáncsol­ni, az éltesebb korosztályt, amelynek kapu­ján kopogtatok, békén hagyom. Hogy akkor miért haragudtam meg rá ? Úgy kezdődött a dolog, hogy a rokonszenv nyilván kölcsönös volt. Dénes Tibor pár nap múlva elküldte két könyvét, kedves ajánlás­sal. Semmi baj, gondoltam, majd megírom neki, hogy ’’kedves barátom, hálásan köszö­nöm gyönyörű műveidet, amelyeket nagy élvezettel olvastam, kimagasló alkotások, fogadd értük igaz satöbbi-satöbbimet.” Ez egyszerű lett volna és udvarias. De mit csi­náljak, ha a két könyv jó ? Márpedig az Agónia és a francia nyelven írt Oiseaux et mortels valóban az. Nem lehet néhány hideget árasztó meleg sorral elintézni. Hosz­­szú levélre készültem tehát, már csak azért is, hogy megmutassam : látod, Dénes Ti­bor, nekem igazán érdemes könyvet kül­deni, mert aztán ilyen mély dolgokat mon­dok róla. Az Agóniához jegyzeteket ké­szítettem. Megszereztem Dénes Tibor egy másik könyvét is, a Fák, tavak, tengerek című novelláskötetet. Bosszantó, de ez is tetszett, s a levél, az a bizonyos magasrep­­tűen mélyenszántó kritikai elemzés-üdvöz­let, amelyet ezek a könyvek megérdemel­tek volna, csak nem született meg . . . Dénes Tibor okos ember, ismeri a lélek rejtelmeit — írásai bizonyítják — s így aligha cso­dálkozik azon, hogy végül megdühödtem rá. De most megbocsátok neki. Egy francia nyelvű könyvecskéjét olvasom a magyar szcenográfia történetéről, (2) s ezzel kapcso­­latban mindenféle az eszembe jut, egyebek közt az is, hogy mit érzek regényei és novellái legnagyobb erényének s egyben hibájának. De erről később. Előbb még el­mondom, hogy Dénes szcenográfus. Ebből a tárgyból doktorált is. A szcenográfia a díszletezés és a színpadtechnikai megoldá­sok tudománya. Ide tartozik még a meg­világítás is és minden, ami a színpadon nem szöveg, ének és játék. S ami olyan fon­tos, sőt, néha még fontosabb lehet, mint a szöveg, az ének és a játék. Erről szól ez a világosan és élvezetesen megírt kis könyv. Meg arról, hogy a magyar díszlettervezés mindig lépést tudott tartani az európai fejlődéssel — néha visszafejlődéssel — s a XX. században Kéméndy Jenővel, Oláh Gusztávval, Jaschik Almossal egyéni stí­lust alakított ki. A könyv kapcsán elgondolkoztam azon, hogy vajon elég szigorúan teszünk-e kü­lönbséget a hangulat és a kedély szavak között. Hangulata, úgy érzem, egy-egy tárgynak, szobának, tájnak, jelenségnek van, kedélyállapota pedig csakis személynek. A hangulat tárgyilagos elemekre bontható, a kedély alanyiakra. A hangulat : a külvilág állapota. A kedély : ennek a külvilágnak a belső érzékelése,­­ a látott, hallott, szagolt, ízlelt, tapintott dolgok hatása a lélekben, vagy talán valamilyen hatodik érzék, a leg­finomabb, a világ titkos üzeneteinek felfo­gására. Dénes Tibor nagyon jól ábrázol hangula­tokat és érzékeltet kedélyállapotokat. Isme­ri a világ színeit és ízeit, hallja és jelzi a szív rezdüléseit. Regényeinek, novelláinak valóságos szcenográfiájuk van. A sok rész­letesen leírt díszlet, kellék pontosan a helyén, kellő megvilágításban tárul az ol­vasó elé, a kifinomultan érzékeny hősök tökéletesen kifejezik indulataikat a környe­zetben. De a cselekmény nem tud megin­dulni, vagy ha megindul, nem érezzük, hogy zajlik. A szcenográfus-író megrajzolta a varázslatos helyszínt, s megteremtette a hősöket, de minden állóképbe merevedik, ami után jöhet a következő állókép-jele­net. De vajon biztos-e, hogy ez hiba ? Van­nak fényképek, amelyek tárgyukkal, beállí­tásukkal, megvilágításukkal sokkal többet mondanak, mint bármely pergő cselekményű film. Végső fokon cselekményesebbek. Bensőségesebben azok. UTAZÁS (3) Egy napja van-e, vagy egy éve, vagy évtizede, hogy ebben a vaksötétben robo­gunk, nem tudnám megmondani. De már azt sem, hogy mi a különbség egy nap és egy év között. Nagynéha sikerül egy-egy képfoszlányt elkapnom, de hová illesszem ? A kirakójáték foltjai nemigen érnek össze, s egyre zsugorodnak. A pályaudvar csupa gőz volt, meg füst, meg moraj, sóhajtás, dübörgés. Mikor beszálltam, a fülkében már hárman ültek . Stefán a menetrendet ta­nulmányozta, Henrik egy vicclapot olvasott, Margit félrehajtott fejjel révedt maga elé. Elővettem a napilapot : Vészkiáltás! Mi lesz a kosárlabda utánpótlással ? Olyan csendesen indultunk, hogy azt hittem, nem is a vonat gördül kifelé, hanem az egész pályaudvar csúszik lassan ellenkező irány­ba. Zöld-kék-zöld-kék-zöld-kék,­­ így zaka­toltunk az erdőkön át. Egy szemberepülő madárraj állni látszott a levegőben. Ekkor a szomszéd kupéban Leila és Anikó sikol­tozni kezdett : észrevették, hogy kocsink elszakadt a szerelvénytől, mozdony nélkül vágtatunk a lejtős pályán. Egyik fülkéből a másikba rontottunk, a vészfékeket rángat­tuk, de hiába. Az utolsó fülkében egy ma­gányos úr ült, rosszallólag nézte kapkodá­sunkat. Magyaráztuk neki, mi történt, de ő csak a vállát vonogatta. Idővel mi is bele­törődtünk a változtathatatlanba, s hiábavaló segélykiáltások helyett vidáman lobogtat­tuk, zsebkendőinket a domboldalakról in­tegető parasztok felé, ősz lett. Rézvörös és rozsdabarna tája­kon siklottunk fel-le, fel-le, mint a hullám­vasúton. Később ugyanígy a végtelen hóvi­harban is. — Egyszer csak meg kell állnunk, mondogatta Stefán, aki folyton a menetren­det nyűtte. — Na mit mondtam, jegyezte meg, mikor egy jégcsapos hegyi állomáson valóban megállt a kocsi. Egyenruhás em­berek közeledtek térdig érő hóban, konzer­­veket és bort rakodtak be, — kérdéseinkre valamilyen idegen nyelven, s érezhetőleg ba­rátságtalanul válaszoltak. Egy lökés, és a kocsi máris indult tovább. Néha elhagyott indóházak előtt haladtunk el, olykor bakter szalutált, máskor csak az ideges csengőt hallottuk. — Jelzik, merre vagyunk, álla­pította meg ilyenkor Stefán. — Dobja ki végre azt a menetrendet, vágtam oda neki ingerülten. — Miért ? Lehetetlen, hogy ne legyen valami értelme. Azt már megtanul­tam belőle, hogy ha csatlakozás nincs is mindenütt, nincsen vonal végállomás nélkül sem. — Ez, ha jól értem, egy ún. bölcs mondás , vagy nem ? — Vegye annak, ami­nek akarja. Leila kofferjeiből egyre mélyebb kivágá­sú ruhákat vett elő, azokban sétált fel s alá a folyosón. — Találja ki, Dávid, van-e raj­tam melltartó. — Remélni merem, hogy nincs, válaszoltam esetlenül meghajolva. — Szégyellje magát ! Kocsink sivatagon rohant át, aztán kén­savas, lidércfényes lápon, aztán megint siva­tagon, éjszakánként D-O-C, D-O-C, D-O-C, a Hold kísért, kísértett, néha szorongás vett erőt még Stefánon is. — Most ugrik a ma­jom a vízbe, kiáltott Henrik valahányszor a kocsi irama egy-egy lejtőn meggyorsult, vagy amikor kártyázás közben valamelyi­künk adut hívott. Margittal az egyik üres fülkébe húzód­tunk az idegenforgalmi reklámképet néze­getni. Domingo. Szomorúfűzek borulnak egy tóra, amelyen hattyúk és vadkacsák úsznak; a parton néhány takaros kis faház áll, kö­röskörül a hegyormok grafikonja... — Itt szeretnék élni, mondogatta Margit, egy verandás, balkonos villára mutatva. — Te kedves... Vörös téglából épült állomás előtt álltunk meg. Tubora, vagy Tuhona, valahogy így hív­ták a helyet. Vagy Mike ii ? Mindegy. Kéz­zel lábbal magyaráztam, hogy beszélni aka­rok az állomásfőnökkel. A rezes orrú, ezüst hajú, arany fogú férfiú acélos tekintettel nézett a szemembe, miközben vasmarokkal szorította a kezemet. — Hogy leszállhat­­nak-e ? Hogyne. Tessék... Az állomásépü­let felől szívszorongató üvöltözést, hörgést lehetett hallani. — Semmi, semmi, csak a parangistákat tanítják kesztyűbe dudálni, nevetett az állomásfőnök. Na, leszállnak ? •— Hallgatólagosan úgy döntöttünk, hogy inkább tolatást kérünk, s továbbállunk. Már nagyon messzire jártunk az esőverte fennsí­kon, mikor Margit megjegyezte : — Nem tudom, kik a parangisták, de együttérzek velük. — Látod, ezért szeretlek, válaszoltam neki. — Most ugrik a majom a vízbe, kiál­tott harsányan Henrik, s barátságosan hát- LEHOCZKY GERGELY KÖNYVEK KAPCSÁN TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET LACKNER BÁCSI a harmincas években népszerű gyermekdélutánokat rendezett a Belvárosban. Kis jelenetek peregtek a szín­padon, felnőtt és gyermek színészekkel, kutyákkal és bűvészekkel, amelyeket maga a kopasz fejét, lakk cipőjét és eleven szel­lemét szimultánban csillogtató Lackner bá­csi konferált be. öt éves lehettem, amikor egyik előadásán fellépett egy magyar ruhás, magyar pártás, magyar pántlikás kislány, s eszemadta, teremtette, piros csizmácskájá­­val dobbantva egy hazafias dalt énekelt el lepedő nagyságú piros-fehér-zöld zászlót lo­bogtatva. Bársonytekécském hajtókáján a Micky-egér jelvénnyel büszkén és szájtát­­va vettem tudomásul, hogy magyar vagyok s a csillagoknak égi útján vissza-visszaté­­rő hős Csaba vezért várom. (1) Szabadságharcunk a világirodalom­ban. — Nemzetőr kiadás, München. (2) Dénes Tibor : Le décor de théátre en Hongrie. — Danubia kiadás, München. (3) Edward Gorey : The willowdale hand­­car. Németül : Die Draisine von Untermat­­tenwaag. Képeskönyv. — Diogenes Verlag, Zürich. Két férfi és egy nő vasúti haj­­tányon utazik a semmibe. Ez az alapötlet főleg vonaton szokott az eszembe jutni,­­ ez a történet lett belőle. IRODALMI ÚJSÁG 1974 május - július

Next