Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1962. 50. évfolyam
Tanulmányok - Kovács Győző: Szentjóbi Szabó László és Dayka Gábor szentimentális költészete 78–95. p.
később, 1797-ben Csokonai is, Kármánhoz hasonlóan, az 1790-es mozgalmak és az ezeket követő események keserű hangú bírálatát adja: „Imé amit elkezdtünk is, azt is félbehagytuk. Ismét abba a pontjába térünk keskeny kerekünknek, amelyben ezelőtt húsz esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a tökéletességnek felső pontja felé azolta is óriási léptekkel sietnek... oda amaz elevenség, amely csak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket: eltűnt, elrepült, s egész nemzetünk haldokló zsibbadásban vesztegel.. ."9 . Kármán és még inkább Csokonai ilyen megjegyzéseinek idézése minden bizonnyal az 1795 utáni irodalmi élet mottójaként kínálkozik, előlegezett idézésük azonban a fentebbi állítások bizonyítására szolgál. Batsányinak 1792—93-ban — főleg Arankához — írt levelei közismertek. Batsányi 1793-ban, a folyamatban benne élve, mint jelenről írja meg ugyanazt, amiről Kármán és főképpen Csokonai néhány évvel később, a múltra visszatekintve, mint következményről beszélnek. Mindhármuk véleményének közös a forrása: a politikai és társadalmi kényszer gátat vet mindenféle reménykedésnek, felvilágosult irodalmi-kulturális törekvésnek. Több költőnél ez a közvetlen oka szentimentális fordulatuknak. 1. Szentjóbi Szentjóbi 1792—93-as verseit maga semmisítette meg. Gálos Rezső — aki legutoljára foglalkozott költészetével — azt írja: „ így a forradalmi vonal fejlődésében inkább prózai munkáira vagyunk utalva."10 Ezt a megállapítást csak azzal a feltétellel lehet elfogadni, amely kimondottan forradalmi-politikai, de elveszett költeményeit veszi tekintetbe. Éppen a megmaradt verseiben fellelhető szentimentális hang jelzi a költő világnézetében, szemléletmódjában bekövetkezett változást, radikalizálódást. A megszokott értelemben vett szentimentális hang hiánya vezette a költészetével foglalkozókat arra a megállapításra, amely szerint „sem egyéniségében, sem költészetében igazi szentimentalizmus nincs".11 Ilyen megállapítást csak azzal lehet elfogadni, ha ez nem vonatkozik Szentjóbi „érzékenységére". Különben olyan két költőtárs véleményének mond ellene, mint Csokonaié és Kazinczyé. A méla Tempefőiben egyenest Szentjóbi érzékenységéről szól korai verseivel kapcsolatban. Szentjóbi határozottan kívánta Ferenc abszolutizmusának, zsarnoki rendszerének megdöntését egy ilyen mozgalomtól. Egyrészt az angol és francia felvilágosult gondolkodók (Newton, Locke, Bayle, Voltaire, Montesquieu és Rousseau), másrészt a hagyományos (latinos-iskolás) konvencionális magyar költészet állottak a fiatal költő rendelkezésére. Korai (1786—88) versein — amelyek a pásztoridillek boldogságáról szóltak — kitapinthatóan érezhetők Faludi hatásának nyomai. Csupán néhány helyen tör át a szentjóbis hang, s még időbe telik, míg a Hainbund és a Musenalmanach költőinek és Faludinak a hatása alól szabadulni tud és megtalálja saját egyéni hangját. Egyik versében (Clycerium Weilandból) már azt is elmondja, hogy ez a „víg ifjúság", „boldog élet" az ő ifjúsága, melyre mint életének legboldogabb szakaszára tekint vissza. Költészetének első önálló lépéseit ekkor tette meg. S búsult szívem unalmába Rózsát vévén kezembe, így virágzós hajdanába! Elgondolom lelkembe. Csokonai levele Koháry Ferenchez, 1797. nov. 8. — Csokonai V. Mihály Összes Művei (Harsányi—Gulyás-féle kiadás) II/2. 637—638. 10 Gálos Rezső: Szentjóbi Szabó László. Irod. tört. tanulmányok. Művelt Nép Kiadó, Bp., 1955. 40. 111. m. 48. 6 Irodalomtörténet 81