Kapu, 2006. május (19. évfolyam, 5. szám)
MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Tallózás az újabb történeti irodalomban
2006. 05 MAGYAR MÚLT tájától tudjuk jól nyomon kísérni azokat a régészeti kultúrákat, amelyek a szkíta-hun népesség előzményének tekinthetők s amelyek kiinduló pontja biztosan a hajdani Mezopotámia térsége volt. (gödörsíros kultúra, halomsíros kultúra, Andronovó, Glazkovó) A történeti és régészeti adatok alapján világossá vált, hogy a szkíta-szakadán (xiongnu) kultúrkör egységes és a Kr.sz. előtti IX századtól folyamatosan követhető Mongóliától kiindulva dél (Ordosz) és nyugat (Közép-Ázsia, délorosz térség, Kárpát-medence) felé. Hordozói elsősorban europid emberek, akikről a kínai források már a Kr.sz. előtti első évezredre vonatkozóan megemlékeznek: hu összefoglaló néven (822), majd a Kr.sz. előtti IV századtól (318) xiongnu (ázsiai hun) néven. A xiongnuk elődei voltak a tik, a zsungok és a dinlinek. A zsungok részben mongoloidok voltak, az ő águkból erednek a szienpik és a zsuan-zsuánok, az ősmongolok elődei. Ezen népek 3- 4000 évvel ezelőtt egy prototürk, protomongol, protougor közös nyelven beszélhettek („ural-altáji alapnyelv”nek volna célszerű nevezni !), amely nyelvből később a türk, a mongol és az ugor-magyar jött létre. A magyar nyelvben meglévő török és mongol hatás tehát nem jövevényszavak révén magyarázandó, hanem az ősi alapszókincs maradványaiként, amint ezt logikusan kifejtette Sára Péter! Az ázsiai hun dinasztia Kr.sz. előtti 240-től Kr.sz. utáni 93-ig Touban (Tumen) leszármazottaiból állt, majd a xiongnuk kettészakadtak a déli és az északi hunokra. A déli hunok kínai fennhatóság alá kerülve (Kr.sz. után 215-öt követően) elkínaisodtak, az északi hunokat viszont Zhizhi /Csicsi/ legyőzése (Kr.sz. előtt 36-ban) után a mongol szienpi uralkodó, Tansihaj 173-ban nyugat felé űzte. Dél-Szibéria és az Urál déli felének térségében, a talán türk nyelven beszélő hunokhoz csatlakoztak az ugor-magyar nyelvű keleti szarmaták és a szabitok (hungárok) s így alakult ki az ún. európai hunok népcsoportja, amelynek egyik ága a Kaukázus vidékére költözött, részben magába olvasztva az alánokat (Kaukázusi Hunia), a zöme azonban birtokba vette előbb a délorosz síkságot, majd a Kárpát-medencét, ahol a feltehetően ősmagyar nyelvet beszélő szarmaták 21 (limigantes) évszázadok óta nagy számban éltek. A közép-ázsiai térségben (Szogdia és Baktria) a szkíta-szaka népekhez tartozó pártusok és jüecsik (kusánok) nagy birodalmat hoztak létre, az utóbbiak leszármazottai a fehér hunok (heftaliták), akik talán az avarok egyik összetevői lettek. A szakák és a vuszinok, valamint a hunok utódai lettek a türkök (a Kr.sz. utáni VI-VIII. században), az ujgurok, az európai hunok és a hungarok. Ők hozták létre Kazáriát (VII-X. században), de rokonaik voltak nyelvileg (és genetikailag is) a bolgárok, az avarok és természetesen a IX század elejétől már magyarokként megnevezett őseink is. A Kárpát-medence őskori népességét illetően a DNS-vizsgálatok előzetes eredményeinek kívül egyelőre nincsenek támpontjaink, de 2500-2000 év óta - nagy valószínűséggel állítható - ősmagyar nyelvet beszélő népcsoportok is laktak a Duna-Tisza vidékén (szkíta-szarmata kor) s ez megfelelő magyarázatát adná az ide érkező keleti lovas népek itteni megtelepedésének és a magyar nyelv fennmaradásának. Almos és Árpád fejedelem vezette néptömeg török nyelvűségét komoly érv nem támasztja alá, a vérszerződés azonban jelzi, hogy őseink etnikailag nem lehettek homogének. Vizsgálatainkra alapozott feltevésünk szerint a vérszerződés szent relikviája lehet az ún. jászberényi „Lehel-kürt”,2324 amelyről a HUN-IDEA Kiadó jelentette meg Csajághy György legújabb könyvét.23 A három fő részre tagolt szakmunka gazdag anyagot ölel fel, alapos áttekintést nyújtva a kürtféle hangszerekről, a lovas népek kürtjeiről (rythonjairól), majd magáról a jászberényi ereklyéről ad be leírást. A gazdagon illusztrált könyv kéziratát a szerző 2002. nyarán fejezte be, mégsem helyeselhető, hogy a 2006- ban kiadott mű említést sem tesz a közben megjelent tanulmányokról, különösen a hivatalosnak tekintett álláspontot hirdető feldolgozásokról.25 Azt is sajnáljuk persze, hogy a magunk újabb megjegyzései is kimaradtak ebből a László Gyula emlékének szentelt, s csaknem teljesnek mondható monográfiából.26 Rendkívül fontos értéke a könyvnek a vizsgált tárgy magyar kultúrkörbe helyezése, illetve a szkíta (keleti) gyökerek hangsúlyozása, valamint szertartásos ivóedény voltának elismerése. A szerző maradandó megállapításának nevezhetjük az európai elefántcsont „kürtök” (elifantok) utánzat jellegének kiemelését. A keltezést illetően is számos új elemet vonultat fel és meggyőző hipotéziseket tár az olvasó elé. Igen fontos megállapításnak tartjuk az avar rythonok rendeltetésének pontos meghatározását, vagyis hogy ezek nem harci kürtök, hanem rangjelző tárgyak voltak. Jóllehet három lektora is volt a könyvnek (Erdélyi István, Bathó Edit és Kreka László), néhány alapvető kérdés megválaszolására mégsem késztették a szerzőt. Az első a vizsgált tárgy igen pontos méretezése és nagyon részletes leírása, felsorolva valamennyi lehetséges értelmezési magyarázatot.27 Nem esik szó arról, hogy a jászberényi „kürt” alsó része sem eredeti, mert 1867-ben nemcsak a felső perem sérült meg, és a kitörött részt alul később pótolták. Belül ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga, ezáltal az alsó rész kiképzése hiteltelenné vált, így nem tudható, hogy alul miképpen volt kiképezve eredetileg! A felső peremrész 46 x 22 mm-es csorbulását és repedését feltételezhetően nem az 1867. évi baleset eredményezte, hanem az a kétszeri elásás következménye lehet, amennyiben a földbe rejtése bizonyítható. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy a jászberényi „kürt” a XVII századig hol lehetett,28 hiszen a jászberényi templomban csak 1645-től volt kifüggesztve ? Szellemes és jól adatolt a szerződés vezérrel kapcsolatos fejtegetése, különösen értékes a Képes Krónika havasi kürtnek nevezett ábrázolásával kapcsolatos magyarázata. Csajághy György új könyve jelentős alkotás mind a szakmabeliek, mind a nagyközönség számára. Örvendhetünk, hogy a HUN-IDEA Kiadó egyre nagyobb szerepet kezd játszani a nemzeti történettudomány fontos munkáinak a kiadásában. Most folyik ugyanitt az ázsiai hunokra vonatkozó kínai források kiadásának előkészületi munkája is.29 21 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest 2005, 279 - 320. 22 Többen igyekeznek a genetikai vizsgálatok eddigi eredményeit hitelteleníteni és kérdésessé tenni, például Róna-Tas András, Megjegyzések a legújabb genetikai vizsgálatok felhasználhatóságáról. Magyar Tudomány 151 (1990) 918 - 924. H. Harke, Sächsische Ethnizität und archäologische Deutung im frühmittelalterlichen England. Studien zur Sachsenforschung 12 (1999) 119. 23 Bakay Kornél, Kik vagyunk? Honnan jöttünk. Budapest, Püski, 2004, 70 - 76. - nő Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, Kráter, 2004, 198 - 203. 24 Csajághy György, A "Lehel-kürt". A lovas népek kürtjei, rangjelző ivókürtjei és a "Lehel-kürt". 25 Selmeczi László, A "Jászkürt". Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve 13 (2003) 95 - 110. Kritikája: Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai. III. Budapest, 2005. 299. 26 Lásd a 23. jegyzetet. 27 Botot tart-e a kezében a kentaur? Pávaszerű-e az egyik és sólyomra emlékeztető-e a másik ábrázolt madár? Mi lehetett a lovas hegyes végűnek látszó egyenes eszköze és mi a kerekded tárgy? Mi lehetett a szarvas agancsán a kétágú képződmény? Nőalak-e a hosszú szoknyás figura? Az egyenes eszközt markoló gyerek vajon játszadozva ugrándozik-e? Később bőséges magyarázatot kapunk, ezért szerencsésebb lett volna elhagyni ezt az elnagyolt leírást.28 Sajnálatos, hogy Beöthy György vonatkozó tanulmánya elkerülte a szerző figyelmét. 29 Hunok és kínaiak. J.J.M. de Groot művét közzéteszi Bakay Kornél. Kínai nyelvi szakértő: Csornai Katalin. Szaklektor: Bárdi László. Várható megjelenése 2006. szeptember.