Kárpáti Igaz Szó, 1992. április-június (73. évfolyam, 47-97. szám)
1992-04-01 / 47. szám
II. SORSOK A POLCOKON Nehéz a nyugdíjasok dolga napjainkban. Szerény megtakarított pénzük szinte egyik napról a másikra értékét vesztette. Maradt számukra a nyugdíj, amely a korábbi esztendőkben is csak a napi betevő falat beszerzésére volt elegendő. Ma pedig... Most azért mégis felcsillant a remény: elnöki rendelet született a nyugdíjak minimális összegének megduplázásáról. Csakhogy a törvény életbeléptetésével a nyugdíjak nem lesznek azonnal újszerűen számfejtve. Sokan attól tartanak, hogy ez a folyamat rendkívül elhúzódhat. Több nyugdíjasunk szóvá tette, miszerint Ungváron júliusnál előbb nem rendeződik az emelt nyugdíj számfejtése. Jogos a kérdés: »Miért várjunk júliusig?« Hisz ma minden kupon számít. És mi a helyzet másutt? Minajba látogattunk el. Az nyomban szembeötlött, hogy az oda kihelyezett ungvári járási szociális ellátási osztály dolgozói, ügyintézői mostoha körülmények között végzik tennivalójukat. Joggal panaszkodhatnának ők is a nehézségekre, a problémákra, de nem teszik, nem tehetik, mert nap mint nap látják és tapasztalják: a nyugdíjasoknak még nehezebb a sorsuk, kilátástalanabb a helyzetük. — Együttérzünk nyugdíjasainkkal és szerény lehetőségeinkhez mérten sok-sok túlórával igyekszünk ügyeiket átvizsgálni, az új nyugdíjakat számfejteni és igazságos döntéseket hozni — mondotta Vera Kacsur, az ungvári járási szociális ellátási osztály vezetője. Hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavának, bevezetett egy polcokkal teli archívumba, ahol mintegy 17 ezer akta, pontosabban fogalmazva: emberi sors sorakozik. — Ezeknek jelentős részét a mai napig már felülvizsgáltuk, a nyugdíjakat pedig számfejtettük. Az osztályon öt ügyintéző foglalkozik 15 ezer nyugdíjas aktáival, melyeket az elsők között kell felülvizsgálni, lerendezni. Ez pedig azt jelenti, hogy személyenként minden segédeszköz nélkül, tollal, ceruzával és bármennyire furcsán hangzik is, fagolyós számológéppel, naponta 50—60 aktát kell feldolgozni. — A nyolcórás munkanap erre kevés, szükség van a túlórázásra is — jegyezte meg Melnik Erzsébet ügyintéző, aki készségesen mutatott be néhány dossziét a sok közül. Precíz munkát kell végezniük a szociális osztály alkalmazottainak és minden adatot tüzetesen meg kell vizsgálniuk. Ellenben veszteség érheti a nyugdíjasokat. Nem mindegy ugyanis, melyik ötéves periódust veszik alapul a mostani nyugdíj összegének kiszámításához. Vegyük például M. Albert esetét, aki 1975-től kapott, illetve kap rokkantnyugdíjat. Közben a nyugdíjas erejéhez mérten munkát is vállalt, amiért jövedelemkiegészítésben részesült. Kezdetben átlagkeresete 109 rubelt tett ki, de később, 1984-ben és 1988-ban is magasabb lett a jövedelme. Mégsem biztos, hogy az utóbbi évek havi átlagjövedelmét érdemes alapul venni a mostani nyugdíj öszszegének megállapításához. Ezért a hivatali dolgozóknak minden változatot meg kell vizsgálniuk, ami sok időt rabol el tőlük. A számítási műveletek komoly odafigyelést igényelnek, de ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy általában 7 — 32 különböző igazolványt, kimutatást stb. kell felülvizsgálni, akkor érthető, hogy mennyi idő szükséges egy-egy akta lerendezésére. Az új nyugdíjtörvény, ha megkésve is, de igyekszik kárpótolni a kolhoztagokat a korábbi esztendőkben elszenvedett megkülönböztetésekért. A régi szabály szerint annak a mezőgazdasági dolgozónak, aki nem dolgozta ki évi átlagban a minimális munkanap menynyiségét, azt az esztendőt nyugdíjazáskor nem számították be a munkaviszonyba. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy nem egy idős embernek objektív okok miatt több esztendeje is kiesett a nyugdíjszámfejtésnél. Most ezen az áldatlan állapoton változtatnak azáltal, hogy a kolhozalapítástól, függetlenül a ledolgozott munkanapoktól, minden évet felszámolnak. Tanulságos A. Sándor rokkantnyugdíjasnak is az esete, aki a régen beadott papírok szerint mindössze 332 kuponra volt jogosult havonta. De mivel a különböző okmányokból kitűnt, hogy az idős rokkantnyugdíjas az ungvári járás egyik gazdaságában is dolgozott, ezért Melnik Erzsébet a kolhozból 1949 től 1991-ig bekérette a férfi által végzett munkára vonatkozó adatokat. Ennek alapján jött ki, hogy annak munkaviszonya 39 év és 7 hónap. Ez pedig azt jelenti, hogy ha átszámolják nyugdíját, havonta 572 kuponra lesz jogosult. A járási szociális ellátási osztályon számtalan olyan esetet említettek, amikor az ügyintézők precizitása hozzájárult a szociális igazságosság helyreállításához. De arra is megkérték az újságírót, hogy tájékoztassa az olvasót: amenynyiben lehetséges, ne a nyugdíjasok járjanak külön-külön az igazolványokkal a hivatalba, hanem a kolhozok és szovhozok káderfelelősei készítsék elő a munkaviszonyról szóló dokumentumokat. Az ügyintézők tudják, hogy a nyugdíjasok aggódnak, de ebben a lázas időszakban mégis az lesz a legnagyobb segítség, ha csak rendkívüli és indokolt esetben keresik fel a szociális ellátási osztály ügyintézőit. Fazekas Elemér MIT TEHET A KÉPVISELŐ? ...................................... KÖTELESSÉGÜNK HELYTÁLLNI! A KÉPVISELŐSÉG életem egyik legnagyobb kudarca és csalódása. Nem ezt az eredményt vártam, amikor elindultam a választásokon. Egyik kollégám, aki előzőleg tíz évig volt a városi tanács képviselője, együttérzését fejezte ki megválasztásom után és figyelmeztetett, hogy ne legyenek vérmes reményeim. Hevesen tiltakoztam, mondvá, most más idők járnak, mi igenis megmutatjuk, hogy lehet dolgozni, s rendet teremtünk városunkban! Annál is inkább biztos voltam ebben, mivel siker koronázta törekvéseinket és azok lettek a város vezetői, akikért harcoltunk, akikben bíztunk. »Hurrá, győzött a demokrácia!« — harsogtuk 1990-ben, de igen hamar rádöbbentünk, hogy korántsem minden olyan egyszerű, ahogyan mi azt elképzeltük. Pedig egyáltalán nem tétlenkedtünk. Képviselőtársaimmal együtt minden igyekezetünket és tudásunkat latba vetve »gyártani« kezdtük a cselekvési terveket, a munkaprogramokat és a magunk szerény módszereivel és elképzeléseink szerint igyekeztünk kialakítani a városháza részére egy progresszív és hathatós arculatot. Mivel a képviselők négyötöde teljesen újonc volt a politikában, nem ismerhettük a képviselői munka hétköznapjait, s hézagosak voltak jogi és gazdasági ismereteink is. Mégis gyakran éjt nappallá téve nyüzsögtünk, tervezgettünk, indítványoztunk és egyidejűleg... tanultunk. És mindezt úgy, hogy mindannyiunknak a saját munkahelyén is produkálni kellett! Most mégis nyilvánvaló kudarcról és csalódásról beszélünk, amikor az Ungvári Városi Tanács munkáját és eredményeit elemezzük, valamint az ehhez kapcsolódó képviselői kiábrándultságot és érdektelenséget. Mert hatástalan a képviselők, a tanács és a vb munkája, s lassan elveszítjük választóink bizalmát is. Tenni kell tehát valamit, nincs jogunk feladni azt, amit vállaltunk! Sokak véleménye, hogy a tanács tevékenységének az a legfőbb gátja, hogy a régi káderek, akik kikerültek a vezetői állásokból, immár nem érdekeltek a képviselői munkában. Véleményem szerint is ez így van bizonyos mértékben; mivel a képviselői testületnek majdnem a fele gyakorlatilag kivonta magát a munkából, sokszor határozatképtelenek vagyunk. De más okok is közrejátszanak abban, hogy nem váltottuk be a választók reményeit. Kiderült például — bár sejtettük és számoltunk vele —, hogy az előző vezetőktől kapott örökség szinte gyógyíthatatlan kórként nehezedett és nehezedik még mindig a városra. Gondolok itt az elhibázott ipartelepítésre és a lakótömbök elhelyezésére, az infrastruktúra aránytalanságaira és torzulásaira, a következetlen és ésszerűtlen munkaerő-betelepítésre, az adminisztráció mesterséges felduzzasztására, a közlekedési, vízgazdálkodási és csatornázási baklövésekre, a kereskedelem és a szolgáltató szféra súlyos gondjaira, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Bizony, a rendelkezésünkre álló összegek sokszorosa sem lenne elegendő, hogy helyrehozzuk a múlt szarvashibáit. Az is kiderült, hogy nem elég, ha demokratáknak nevezzük magunkat és tömeggyűléseken ostorozzuk az előző vezetést és mindenkit, aki más véleményt vall, mint mi. Az érdemi, eredményes és sikeres munkához az sem elég, ha népszerűségünket fokozandó, jobbra-balra ígérgetünk és kirakat-barátságokat kötünk testvérvárosi alapon. Még akkor sem, ha ez talán egy képekjébe sem, kerül Ungvárnak. Szép és jó, bizonyára még hatásos is, hogy tevékenységünk első szakaszában látványos határozatok születtek városunk jelképeiről, bizottságok alakultak, elfogadtuk a házrendet, jóváhagytuk a vb főbb tisztségviselőit, igyekeztünk megoldani a felekezeti problémákat. Ugyanakkor viszont elsikkadtak a főbb gondok, elsősorban a földkérdés és a privatizáció. Emiatt, persze, a mulasztás elsősorban a Legfelsőbb Tanácsot és a Miniszteri Kabinetet terheli, hiszen nekik kellett volna már régen ilyen törvényeket alkotni és életbe léptetni. Ehelyett megengedték és bevezették az árak liberalizációját, ami piacgazdaság hiányában csakis kudarccal végződhet és azzal, hogy a lakosság becsületes rétegei koldusbotra jutnak. De ki törődik manapság mindezzel, hiszen ma is azok irányítanak minket, akik a tegnapi, zsákutcába jutott történelem és közgazdaság élharcosai voltak! De még ily körülmények között is többet tehetne a tanács, hogy földhöz juttassa az erre igényt tartó lakosokat és fellendítse Ungváron a magánvállalkozást. A jövendő köztársasági törvények bizonyára csak a főbb problémákat érintik majd, az aprómunka mindenképpen ránk marad. Nos, mit tettünk eddig e téren? Szinte semmit! Még azt sem tudjuk, mennyi földdel rendelkezünk, melyik vállalatnak, szervezetnek mekkora a birtoka. Pedig van a városban föld- és telekhivatal, városrendezéssel és lakásügyekkel foglalkozó több tucat szakember! • Vajon miért kapott (és kaphat ma is) telket az, akinek lakása és nyaralója van, ugyanakkor mások még csak nem is reménykedhetnek abban, hogy valamikor földtulajdonosok lesznek?! A privatizációt halogatva is az egyik bakot lőjük a másik után. Hiszen nem kell törvényre várni, hogy magánpékséget engedélyezzünk, borbélynak, cipésznek vagy akár fagylaltosnak, palacsintasütőnek iparengedélyt adjunk. Persze, ehhez ésszerű és emberséges adótörvény szükségeltetik, mivel a mai egyáltalán nem az, és vajon miért húzzuk-halasszuk az orvosi diagnosztikai centrum megnyitását és miért zárkózunk el a szegények és a rokkantak problémáitól? Ehhez sincsen szükség új törvényre, de még egy halom pénzre sem! VALÓSZÍNŰLEG még ez idén, de jövőre egész biztosan kiírják az új választások időpontját. Addig viszont nincs jogunk feladni, takaródót fújni és visszavonulni, bármily nehéz is helytállni. Nem szabad senkit cserbenhagynunk azok közül, akik annak idején megbíztak bennünk. Bíró Magdolna beregszászi nyugdíjassal, aki a Kárpáti Igaz Szó hasábjain a közelmúltban bírálta a tanácsok munkáját, tökéletesen egyetértek. Neki és másoknak magyarázatként és önbírálatot gyakorolva, ennyit tudtam felhozni. Dr. Szabó László orvos, az Ungvári Városi Tanács képviselője KÁRPÁTI І eш. •JÜL і 1992. ÁPRILIS 4. SZERDA BOLONDOK NAPJA Tavasz van állítólag, bár ez az időjárásból nem nagyon tűnik ki. Már az idő is komolytalan, persze, április 1-jére egyébként sem a komolyság a legjellemzőbb. Április elseje Hugó napja, a téli napfordulótól számított századik nap. Ezért a magyarok régebben száz napnak is nevezték. Ezt a napot az indás növények vetőnapjának is tartják, s minden más munka elvégzésére szerencsétlennek. A hiedelem szerint ugyanis Júdás ezen a napon akasztotta fel magát. E nap időjárásából a falusi bölcsek a terméskilátásokra is következtetni tudtak. Mi mégis úgy ismerjük leginkább, mint a bolondok napját. Ekkor illik jókedvűnek lenni, bolondozni, tréfálni, apró kitolásokkal megviccelni embertársainkat. Maga a szokás eredete még az ókori Rómába vezethető viszsza. A rómaiak tréfás örömünnepként ülték meg. Hozzánk valószínűleg német közvetítéssel jutott el. Talán nincs is olyan ember köztünk, aki ne lett volna részese vagy szenvedő alanya egy-egy áprilisi tréfának. Az, akinek szerencsésen sült el a viccelődése, hangos kacagással skandálta a mondókát (mifelénk legalábbis ez járta). Április bolondja, felmászott a toronyba, megkérdezte hány óra? Fél tizenkettő, vigyen el a mentő. Emlékszem egy ilyen tréfára még nyomdász koromból. Az egyik nem túl éles eszű kollégánkat szemeltük ki áldozatul. Éppen katonai behívókat nyomtattunk. Egy űrlapot kitöltöttünk és feladtunk postán. Néhány nap múlva ijedten jött be a munkahelyére. Sápadtan közölte: behívót kapott és már azt is tudni vélte, hogy Afganisztánba viszik. Szegény, nagyon be volt gerjedve. Már kezdtük is bánni a tréfánkat, de azért még kivártunk egy kicsit. Kollégánk nekikészült, hogy megy a hadkiegészítőbe, és már el is indult lógó orral. Kezdett rágni bennünket a lelkiismeret. Odamentünk hát hozzá és kértük, mutassa meg azt a behívót. Remegő kézzel nyújtotta át. Te jól megnézted? — kérdeztük tőle kaján mosollyal. — Ó, hiszen ezen nincs is pecsét, villant fel benne a felismerés. Valaki át akart verni. De ki? Választ nem kapott. Mostanában meg különben sincs nagy kedvünk a mókázásra. Valahogy úgy fest ez az egész, mintha minden nap bolondok napja lenne. És mi vagyunk azok, akiket beugratnak, átvernek, átráznak, bepaliznak... És az sem kizárt, hogy valakik még jót is röhögnek rajtunk. Úgy kell nekünk, mert mindent szótlanul elviselünk. Bele lehet rángatni bennünket kétes szerencsejátékokba, cicázni engedjük magunkkal az államot, mely bevezet valamit, majd visszavonja hirtelen, bohócot csinálnak belőlünk, mert hetente rohangálunk a takarékba, hol rubelért, hol meg épp azért, hogy megszabaduljunk tőle. Megbolondítanak évente sokszor az időszámítással, és még sorolhatnám. Úgyhogy legalább ez az egy nap legyen a miénk. Balogh Csaba