Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (50. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
12 [ AJ(e(et-^{namrorszáf} hétvégi mttékku Jegyzet Gyerekszerelem Bán Zsuzsa Tzlső osztályos volt a fillam, amikor egy tavaszi, verőfényes napon egy kislánnyal jött haza az iskolából. A barna hajú, szép arcú kislány boldogan cipelte a magáéval együtt fiam iskolatáskáját is, és ahogy elébük mentem, a kertben rögtön közölte velem: —Mi szerelmesek vagyunk egymásba! Ugye, Laci? Fiam szemérmesen mosolygott és bólogatott. Elvettem a kislánytól a nehéz iskolatáskákat, és üdítővel kínáltam meg őket. Aztán hazaindítottam fiam kis osztálytársát, nehogy a szülei aggódjanak. Eltelt néhány év, a valamikori szőke kisfiú nyurga kamasz lett, és megint szerelmes. Van úgy, hogy egyszerre két lányba is, és így ugyanazt a szerelmes levelet elküldi mind a kettőnek. A kislányok talán nem sérelmezték annyira, de a felnőttek reakciói félelmetesek. Egyik levelet kapott kislány apja minden teketória nélkül pofon vágta a fiamat, mondván: mit macerálod te az én lányomat? Én tudom, mit írt azokban a levelekben és egy biztos, semmi olyan erkölcstelent nem, amiért pofont érdemelt volna. Én ugyan óvtam attól, hogy elküldje ezeket, de megakadályozni nem tudtam. Kicsit jobban ismerem a világot és az embereket, mint a fiam, de végül is ha nekem nem hisz, majd tanul a saját kárán. Ha az iskolában tetszik neki egy kislány, és a szünetekben beszélgetni szeretnének, minden módon megakadályozzák őket ebben. Gondolom, jobb félni, mint megijedni alapon. Fiam néha félig sírva kérdezte tőlem: — Anyu, mit gondolnak ezek rólam? S én úgy vagyok ezzel, hogy jobb, ha nem mondom meg. Pedig tudom. Nem véletlen, hogy a szexuális nevelés olyan rettenetesen aggályosan és eredménytelenül, mondhatnám bányászbéka szinten zajlik nálunk. Az eredménye pedig megmutatkozik. Nem képmutatókra, szemforgatókra van szüksége a fiataloknak, hanem a felnőttek bizalmára és barátságára. Nem beszélve arról, hogy okos tanácsaikra. De hogy adjanak okos tanácsokat azok, akiknek egyenesen szégyellnivaló, és örökösen feldolgozatlan probléma marad a szexuális élet? Nem csoda, ha ezek után egy gyerekkori tiszta szerelmet egészen más színben látnak, mint amilyenben kellene. Akinek valaha volt része ilyen tiszta szerelemben, az úgy is viszonyul ehhez a kérdéshez. S ha nem volt, ha vele egészen másképpen történt, miért vetíti rá minden fiatalra saját rossz tapasztalatait? Mert azt hiszi, másképpen nem is történhet? Mert azt hiszi, annyi a világ, amennyit őneki sikerült megismerni belőle? Hogy csak annyi? Múzsák, ha találkoznak______ Ács Jenő: Kentaur-mező Amikor a nyár kedvére tanyázott, s érett gyümölcsök hevertek a napban, s komaszilkében kóstolót küldött az ősz, nem volt beszögelt szeme a háznak. A gyűrt dombok és a heves rétek is éltek, s szedrek vörös homályát kívánta a gyermek, s hatalmas csendben lépdelt a kentaur-mező, de holdközelben elvirágzott az álma. Csak a járom lüktetett, s a szekerek nyikorogtak, s barmok tűnődtek véreres szemeikkel, s mikor a hold szemhéjként lezuhant, megtelt a sík földöntúli vérrel. Szenes vasaló oroszlánfejjel Balázs Attila felvétele 1993. szeptember A Kárpáti ház nagyasszonya Csak az anyaország legyen erős, amibe kapaszkodhatnak — mondja Beregszászi Olga Budapest (MTI) . Fején könnyű nyári kalap, nyakán lezserül lóg a szemüveg. A tikkasztó hőségre a lombok adnak némi gyógyírt. Beregszászi Olga szétteríti szoknyáját, leül a földre, s nyaráról mesél. Örömteli eseménnyel, egy müncheni bemutatóval kezdődött. Tollas Tibor estjének megvolt már idehaza is a premierje, amikor kivitték a Kárpátaljára. Az egész bevételt az ottani színház javára ajánlották fel. A rádióban a Vajon hová megyünk? című gyermekműsorra kérték fel. A lurkókkal képzeletben vásárba, játékországba utazik, mindig másmás helyszínre kalauzolja el őket, s maguk a gyerekek muzsikálnak. Felnőtt estjeivel pedig az országot járja. Újlaki Károllyal Gyűlölök és szeretek címmel a világirodalom remekeiből válogatott, s van egy Pilinszkyműsora is. Ennek összeállításához még akkor, a hetvenes években hozzáfogott, amikor a Kaposvári Csiky Gergely Színházba szegődött. 1974-ben kezdte második életét. Mint mondja: nagyon nehéz volt ez az időszak, hiszen Moszkvában végzett a színművészeti főiskolán, s a magyar nyelvet minden ízével együtt kioltották belőle. Nagy akcentussal érkezett Magyarországra, és szinte újra kellett tanulnia édes anyanyelvét. Most két té, most két ellé förmedtek rá gyakran, s minden színpadralépés őrült stresszel és szorongással járt. Montágh Imre volt az egyetlen, aki igazán tudott vele bánni. Most, hogy meghalt, nincs ki tanítsa. Pedig ő is úgy véli, még elkelne... Kaposvárról, mint egyik nehéz korszakáról beszél, hiszen miközben gyúrták, ezt szugerálták belé: Tanulj meg szenvedni, élni és dolgozni! Ő pedig megtanult, s ma már boldog, hogy megtalálta az útját. Hogy elindulhatott, olyanoknak köszönheti, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Gazdag Gyula vagy Keserű Ilona. Örül, hogy magára talált, mert — mint megjegyzi — sok színész van, aki nem lel a jó útra, s egész életüket boldogtalanul, keserűen, szomorú ráncokkal éli le. Az élet nagy ajándékának tekinti, hogy összehozta a sors Reményi Józseffel. Azt vallja: az országban a tanár úr ismeri legjobban a sanzont, mint műfajt, s Medgyasszay Vilma sanzon színházát. Beregszászi Olga pedig megtanult mindent. Színészi ambícióit azóta a sanzonéneklésben is kiélheti, hiszen ebben legalább két-három szereppel kell egy időben azonosulnia. Miután négy éve megalapította cégét, a Kárpáti ház BT.-t, szabadúszó lett. Azt csinálja, amit szeret, estjeinek sikerei erőt és hitet adnak. Mert a hit életének mozgatója. Amikor hazamegy Kárpátaljára, látja, hogy négyszáz forintból élnek családok, s kenyeret se igen lehet kapni, azt tapasztalja: az emberek mégis hisznek. Hisznek abban, hogy szebb lesz, hogy jobb lesz. Csak az anyaország legyen erős, szilárd, amibe kapaszkodhatnak. Mint a kisgyerek anyja szoknyájába. Egy nyári felvétel Beregszászi Olgáról Kovács Tibor felvétele Baranyi Ferenc | TalONia Sllig |S Én várom azt az éjszakát, mikor álmából felriadva a lelkiismeret magát sietős hévvel összekapja és elszalad a házakig, ajtón és ablakon bezörget — meghallja, aki bent lakik, s lerúgja magáról a csöndet. Fedetlenül, a csönd pehelypaplanával már nem takarva didergőn és kapkodva fel az este széthagyott szavakra, s ajkára gyűjti végre mind, hogy eltökélt beismeréssel tisztán kimondja szó szerint, amit a tisztesség igényel. Nem lehet várni reggelig azzal, mit és érvényesíthet, az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet, gyalázatban hagyhat hamar, hogy mindent elnapolna benned a csönd, amely puhán takar, s takarna sírig is. Ne engedd. Bólya Péter • Öreg, roggyant ! házban laktam, a Maf falu közepén. A ■ W szobámban egy ágy, szalmazsákkal, egy feszület az előző lakától, egy billegő asztal és az írógép. Az ablak előtt almafa állt, virágosnak láttam még a tél közepén is, pedig akkor már többször elhatároztam, hogy hátralevő életemet üldögéléssel és a tűz rendbentartásával fogom eltölteni. Sokat sétáltam a holtág partján, köveket kacsáztam át a jégen a túlsó partra, magamnak. Néha Petőfi fája alatt üldögéltem, piros padon, és vázlatokat készítettem arról a nem létező világról, amit megfogalmazni akartam, és amelynek egykor utasa leszek. A nyár úgy érkezett a tél után, mint egy eltévedt látogató. A vízpart éledt, mozgott. Sok telek cserélt gazdát (D. üdülőközpont lett), sóderdombok emelkedtek a kertekben, borosüveget emelgetett a kőműves, a hétvégi tulajdonos értő szemmel figyelte a betonalapot, gatyás öregúr mázolta a kerítést lassan, gondosan (hiszen előbb-utóbb ezen a kapun viszik ki), új bolt, kocsma, mozi települt a falu és az üdülőtelep közé... Akkoriban szakállas és rongyos voltam, mint egy remete. Sétáim alatt sokszor hallottam a telektulajdonosok hangját, amint abbahagyták a habarcskeverést, kopácsolást, szódavízkészítést, hogy jobban megfigyelhessék a magas, komor tekintetű fiatalembert, aki a vízpart felé ballag, hogy megállapítsa: még aznap sem érkezett meg a fekete bárka, amit néhány év óta mindennap vár. Egy reggel — esős idő volt, betegeskedett a nyár — vihorászó hang szólt rám az egyik üdülőház ablakából. — Nini, a szakállas — csilingelt a hang, halk férfinevetés kísérte. Megálltam. Hatalmas terméskő ház emelkedett a kék kerítés mögött, palatető, garázs, virágok, motorcsónaktest, és a nyitott ablak, keretében arcok, integető kezek. — Gyere be — süvöltött a szoba mélyéből egy férfihang. Hátha ők tudják, mikor jön a bárka — gondoltam, és benyitottam a kertkapun. Nyílt a ház ajtaja. A sportnadrágos nő szőke volt, tejfehér és cseppfolyós. — Jöjjön csak. Iszik valamit? A szobában (a harmadikban) konyakszag, csőbútor, faágak a falon, vitrin, zene, táncoló poharak, és a másik három üdülő: egy idősebb nő, egy dagadt ujján aranygyűrűs férfi, és egy hegyes tekintetű, teli tüdejű fiatalember. — No, üljön csak le — morogta a kövér férfi, aki pipára gyújtott. — Konyak, pálinka? — Maga borivó, igaz? — szólalt meg az idősebbik nő, szeme alatt megkondultak a zacskók. — Mindenivó — szólalt meg a fiatalember, és hátát a falnak támasztotta. — Nézd meg a szakállát. — Mióta növeszti? — kérdezte a szőke nő. — Még nincs egy éve — mondta szakértőén a gyűrűs férfi. Nem láttam az arcukat. A ruhájukat, az ékszereiket, a mozdulataikat jól felismertem, de az arcuk... Üres, homályos foltok. — Idevalósi? — kérdezte valamelyik nő. (Vagy valamelyik férfi, női hangon.) —Igen. Azaz... Nem. — Igen-nem. Nagyszerű! — röhögött fel a fiatalember, egyik talpát is a falnak támasztotta. —Művész, ugye? — kérdezték a zacskós szemek. —Igen. Azaz... — Haha! — nevetett az idősebbik férfi. —Nemigen — mondta a fiatalember. ■» — író vagyok — mondtam, orromat a pohárba dugtam. — Túró? — kérdezte a falmelletti. — És mit írt? — kérdezték a zacskók. A kidőlt fal