Képes Krónika, 1936 (18. évfolyam, 3-52. szám)

1936-01-19 / 3-4. szám

KARCSIKA ЯШШШЯШШЯШШЯЯШШЯШШШШШШШЯШШШi ÍRTA: KOVÁSZNAY ERZSI N­ yári melegen, sütött a szeptem­ber végi nap. Vajda Kálmán, hogy elüsse az időt, leült a kis zöldelő téren, egy padra s a nap felé fordította sápadt arcát. Soha nem nehezedett még reá ennyire tétlensége, amelyben három év óta kényszerűségből élt, mint most, ami­kor csak napok kérdése volt hivata­lába való visszahelyezése. Érezte, hogy újra ember lesz. Elmúlik minden ke­serve a B-listának, a három kilincselő, megalázó évnek, a fokról-fokra való anyagi lecsúszásnak. A ráncok a szeme körül már megmaradnak, az a keserű vonás is a szája szegletében, de a nad­rágja nem lesz többé rojtos és most is mindig tiszta zsebkendőjén nem kell a lyukakat majd rejtegetnie. Mindent vesz részletre, ami nélkül így szomo­rúan vegetálni lehet, de élni nem ... Nézte hosszú, szép ujjait s álmainak álmára gondolt: egy arany pecsétgyű­rűre a karámosi Vajdák címerével... Talán majd azt is ... Éles női hang rezzentette fel álmo­dozásából. Mint a borotva, úgy vágott bele az álmosító gyerekzsongásba. — Karcsi!... Te nyomorult kölyök!... Mit csináltál már megint?... Istenem, ha a pici benn lett volna!... Kálmán idegesen kapta fejét a hang irányába. Egy kékfátylas gyermekgon­dozónőt látott, aki szilaj pillantását hol a kezében szorongatott kis kocsi­kerékre, hol egy fa irányába villog­tatta, ahol szétvetett lábakkal, komo­lyan és dacosan állott egy erőslábú, okos nézésű kis­fiú. A nörsz, amint észrevette Kálmán érdeklődő pillantá­sait, egyenesen neki beszélt. — Tetszik látni... kisrófolta helyé­ről a kerekeket... Nem is tudom, ho­gyan tudta ezeket az apró szó­fokat kiszedni a helyéről... Nem a gyerek ez, hanem az eleven ördög!... — Honnan tudja, hogy ő volt? — kérdezte Kálmán, aki szeretett igazsá­gos és tárgyilagos lenni. — Ez a hölgy mondta! — válaszolt készségesem a nő s rámutatott egy fej­kendős, kövér nénire. — Különben is ismerjük mi már azt a csirkefogót. Mindenki haragszik reá, mert folyton komiszkodik. Megállj csak!... Ezt már a kis­fiúnak mondta, aki farkasszemet nézett vele a fától, de Heti ajándéka - 3X1 drb mű- t vészi nagy kép / FOTÓ ANNA FÉNYKÉPÉSZETI ÉS Telefon : FESTÉSZETI műterme-26­ 3­50 ből. VI.ker., Teréz-körút 17. nem mozdult s nem szólt. Kálmán szemügyre vette a gyereket. A fiú domború homloka alól értelmes, szép barna szempár világított. Aranyvörös hajának egy göndör tincse homlokára hullott s ez a szépen ívelt szájjal együtt leányos kifejezést adott dacos arcának.­ Kabátján vakító fehér volt a gallér, harisnyája, cipője tiszta, úri gyereknek látszott. Kálmán elfogta a gyermek egy komoly pillantását és hirtelen támadt érdeklődéssel intett neki, hogy jöjjön közelebb. A gyermek először csodálkozva né­zett az idegenre, majd — amikor az ismételte a hívó mozdulatot — fölé­nyesen megrázta göndör fejét, kiöl­­tötte nyelvét s szamárfület mutatott Kálmánnak. Aztán sarkon fordult, el­szaladt a kis tér másik oldalára, de közben két kdsebb gyereket felborított és egy öreg úrnak letaposta a lábát. Már eltűnt Kálmán szemei elől, mi­kor újra hallotta a bokrok között va­lahonnan : — Karcsi!... Te istentelen kölyök! Zárod el mindjárt azt a vízcsapot!. Megállj, csak jöjjön az őr bácsi!... * Másnap megint ott ült a kis téren Kálmán. Délután volt, gyönyörűen sü­tött a nap s jól esett lelkének a gyer­mekzsivaj, a gondtalan, felelőtlen kor e vidám muzsikája. Egy nő ült mellé a padra, kézi­munka volt nála, mint legtöbbnél, és A társaságból, a Nemzeti Kaszinóban rendezett «Téli Estén» megjelentek egy csoportja. (Kaulich Rudolf felvétele.)

Next