Kis Ujság, 1939. február (53. évfolyam, 26-48. szám)

1939-02-01 / 26. szám

t * 3­ ­ozas Három találkozás­­ amásy Arfiád táborszernaggyal, a jirzemysl oroszlánok oroszlánjával, az ak­kor halt meg, amikor bajtársainak legnagyobb szükségük lett volna hős vezérükre Irta : Lévai Jenő Ahna, virumque catio ... Fegyvert és férfit énekelek ... Ez a generáció, amely most vívja élet-halál harcát, negyed­század óta egyebet sem tesz, mint fegy­vert és férfit énekel. Háború követ hábo­rút, harc harcot. Előbb kint a csatame­zőn és a havas hegyek között, ahol olcsó volt a halál, drága volt az élet és oly rit­kán fakadt a babér. Majd hazatérve a frontokról a még nehezebb harcok kö­zepette, keserves küzdelemben a létért folyt és folyik a nagy csata, amelynek úgy látszik vége csak akkor van, mikor eljön a végső győztes, a legyőzhetetlen halni és véget vet minden harcnak. Di­csőségesnek és dicstelennek egyaránt. S akkor előlép a krónikás, aki addig is fegyvert, harcot énekelt és ha lehet, ha van ok rá, megénekli annak a férfinak az életét, aki sok harcban győztes volt addig, míg őt is legyőzte a halál. Egy férfiről, egy ma elhunyt talpig férfiről, életéről és tetteiről szólnak e sorok. Fogarasi Tamásy Árpád táborszernagy, valóságos belső titkos tanácsos, a keddre virradó éjszaka egy órakor, 78 éves ko­rában elhunyt. Ki volt Tamásy Árpád? •— kérdezheti az olvasó. Ez a pár sor, amely három találkozásunkat fogja el­mondani, hisszük, megfelel erre a kér­désre.* fái A decembere. A przemysli vár hősie­sen visszaverte már Radko Dimitriev, a hír­hedt orosz tábornok hadseregét. A 23. hon­­védgyalogezred babért babérra halmozott e dicsőséges harcok folyamán s ha látható el­ismerés nem is kísérte a hős honvédek eredményes harcát, Nagy-Magyarország népe kezdett már büszkeséggel feltekinteni a przemysli vár védőseregére, amelynek harcoló csapatai közül a túlnyomó rész ma­gyar volt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a megjelölés ,,magyar", vagy „magyaror­szági“ között később különbséget fog tenni Trianon... Akkor még azt vallottuk, hogy a magyar honvéd, lett légyen bár fajra nézve szegedi magyar, vagy gyulai tót, ver­sed sváb, esetleg lugosi oláh s vallásra nézve római katolikus, evangélikus, refor­mátus, görögkeleti, esetleg izraelita, ha ma­gára öltötte a honvédbakák szürke, díszte­len, de dicsőséges egyenruháját, kezébe markolta vérgőzös csatákban csorbult szu­ronyát, puskáját és rohamra indult magyar vezényszóra, a magyar haza védelmében a közös ellenség ellen — akkor magyar is volt. — A przemssli vár hősei között a Ta­mása Árpád vezette 23. honvédgyaloghad­­osztály ezredet, a 2 számú gyulai, az 5. számú szegedi, a 7. számú verseci és a 8. számú lugosi h­onvédbakák és tisztjeik sorá­ban bizony ott találtak Nagy-Magyarország alföldi magyar bakái mellett a tótokat, a svábokat és az erdélyi oláhokat egybeol­vadva, összeszokva és egymást lelkesítve. Együtt szenvedtek és együtt örültek, egy­mást támogatták, egymás sebeit kötözték, együtt éltek és ha kellett, együtt haltak is meg a magyar katonák. S ha volt idő és alkalom rá, a tábori mi­sén együtt vettek részt még csak el sem kü­lönülve, váltásonként, de szívesen látogatták egymás templomait és vettek részt egymás istentiszteletein is különböző vallásos tisztek és katonák. S amikor az ellenséges ágyú­­dörgés közepette halotti szentségeket kel­lett feladni, vagy vigasztalni kellett egy haldoklót, sőt amikor a tábori temetés lé­­lekbemarkolóan szomorú aktusaira került a sor: nem mindig volt kéznél annak a fele­kezetnek papja, akihez földi életében az elesett honvéd hős tartozott. Ez sem volt baj: az utolsó földi szolgálatot magától ér­tetődően egész lelkéből adta a más fele­kezetű bajtárs is. Ennek a hős honvédhadosztálynak még a harctéren Tamásy Árpád által kitüntetett vitéz tisztjei és legényei között éppen úgy ott találták l­eidenberger János őrna­gyot, mint Molnár alezredest, Almássy fő­hadnagyot és l­öminger­ hadnagyot, Árvái b'dhadnagyot és­­lödinger zászlóst, Riernstil Ferenc és Platt Mihály örvezi őket. Ott volt hős Ilódy I1.­ í­g .■­­ és Kiss Marton Gyula, de vitézségi érmet kapott közülük Kolompár cigányhonvéd is, vagy Hammerschmidt Károly szakaszvezető és bizony hősök vol­tak Stuszmir Jakab tizedes, Bogdán József, Kisoderán és Krizsmár hősi halált halt hon­védbakák, akiket csak haláluk után lehe­tett az arany és ezüst vitézségi érmekkel feldíszíteni. Egy kötet is kevés, hogy en­nek a honvédhadosztálynak minden fajú és felekeztű hőseit és azok örök időkre szóló tetteit felsoroljuk. És ennek a hadosztály­nak volt a vitéz parancsnoka fogarasi Ta­másy Árpád, aki felé nem hullott az elis­merés a fronton, mert magyar volt és egész életében szembeszállt minden olyan közös hadseregbeli törekvéssel, amely a magyaro­kat, a honvédeket lekicsinyelni, vagy kiseb­bíteni akarta. Talán alig hozott haza kitün­tetést Przemyslből — hiszen ott nem hul­lott a magyarok felé a legfelsőbb hegy — de elhozta magával a legszebb elismerést, amit egy katona kaphat, vitéz bajtársainak rajongását. S még valamit. Ott voltunk Przemysl városának főterén a Ryneken, amikor Arlamanov tábornok, hadtestpa­rancsnok bevonult és Przemysl hősét, Ta­másy Árpádot ezekkel a szavakkal üdvö­zölte: — Az ön csapatai úgy harcoltak, mint az oroszlánok és Excellenciád az oroszlánok oroszlánja. Ilyen katona volt fogarasi Tamásy Árpád. ★ 19­16 március 30. A lembergi vasútállo­más. Tamásy Árpád és törzskara hadifo­golyként megérkezett, ünnepélyes külsősé­gek között bevezetik az altábornagyot és kíséretét az elsőosztályú étterembe. ’X terem telve orosz tisztekkel, akik kíváncsian né­zik a teves fegyverzettel bevonuló hadifog­lyokat. Élénk sugdosás, nevetgélés. Nem bántó, inkább kissé zavart. Az egyik na­gyobb asztalnál igen előkelő társaság, az oldenburgi nagyherceg ebédes szvitjével. Az ebéd végeztével a nagyherceg távozik, ad­jutánsa megjelenik a honvédtisztek asztalá­nál és meghívja Tamásyt a nagyhercegnek a pályaudvaron álló szalonkocsijába. Ta­másy jelentkezik ott. Az őt hellyel kínáló nagyherceg előtt feszes vigyázz-állásban marad, úgy felel a hozzáintézett kérdé­sekre. A beszélgetés befejeztével a nagyher­ceg a kihallgatás végét jelezve, kezet nyújt az altábornagynak. Tamásy azonban a vá­ratlanul feléje nyújtott kezet nem fogadja el, tiszteleg, sarkon fordul és elhagyja a ter­­meskocsit. A nagyherceg hallatlanul felhá­borodott az őt ért „inzultus“ miatt s ennek hatása alatt a következő fogolytranszporto­kat már egyetlen vasúti pályaudvaron sem engedik be máshova, mint a harmadosztá­lyú váróterembe. — Nem kultúremberek önök — magya­rázták a történteket az oroszok, pedig a különös eset nyitja úgy, ahogy Tamásy ké­sőbb nekünk elmondotta, a következő: — Kesztyűs kézzel, szabályszerűen — szolgálatban — jelentkeztem a nagyherceg­nek Nem privát vizitlben. Ő azonban mez­telen kézzel, kesztyű nélkül fogadott s bú­csúzásnál is így nyújtotta a kezét. Tudtam azt, ismerem azt az orosz szokást, hogy meztelen kezet kesztyűs kézzel érinteni a legnagyobb sértés az ő szemükben. „Szol­gálatban a kesztyűt kézről lehúzni pedig a mi szabályzataink szerint tilos. Én tehát hirtelen azt a megoldást választottam, hogy a kezet nyújtó nagyherceg elől feszesen szalutálva léptem le... Tamásy Árpád katona maradt a hadifog­ságban is. ..Szolgálatban­ volt és amikor hatalmas szálfatermetével, karddal az olda­lán önérzetesen végigvonult Moszkva ut­cáin, senki sem érezte azt, hogy itt a legyő­zött ellenfelet, viszik diadalmenetben muto­gatni a győztes főváros lakosságának. Min­denkinek érezni kellett, hogy egy le nem győzött hősi ellenfelet sújtott le a sors, vert le az éhség és az árulás, h­ogy Przemysl vá­rát nem az oroszok vették be, azt életük utolsó erejéig védte őrsége, az a Moszkva utcáin átvonuló Tamásy Árpád és hős hon­védei. Ilyen hadifogoly volt fogarasi Tamásy Árpád.* S mégegyszer az életben találkoztunk Ta­másy Árpáddal. Már nem volt az a szálfaegye­nes férfi. A fogság, a későbbi harcok, a ha­záját híven szerető férfi gondjai már meg­hajlították délceg derekát. Nyugalmazott tá­borszernagy volt. Egy kis szobában találkoz­tunk újra és újra. Néhány hű katonája, volt vezérkari főnöke, egy pár tartalékos tiszt és e sorok írója. Tanácskoztunk, hogyan le­hetne megörökíteni Przemysl legendás várá­nak emlékét. Minden külső támogatás nél­kül, néhány lelkes férfi segítségével készült el a przemysli bronz oroszlán. 1932 novem­ber 13-án szerény méretű és halk finomságú, szinte, házi ünnepség keretében lepleztük le a Duna partján Sződy Szilárdnak, a prze­mysli várőrség egykori tagjának kitűnő al­kotását. Mindenki áhítattal szemlélte a­ nagy­szerűen sikerült emlékművet, felül a gyö­nyörű, imponáló erőt jelképező bronz-orosz­lánt és olvasta a felírást, amely így hangzik: „Przemysl várában hősi halált halt ma­gyar véreink dicső emlékezetére emelték a bajtársak a székesfőváros közönségé­nek támogatásával. Küzdtek oroszlán­ként Magyarország várkapujában! Le­gyen a példa örök!" Az ünnepi beszédet Tamásy Árpád mon­dotta és könnyekig meghatva így fejezte be szónoklatát: — Az önfeláldozó kötelességteljesítés baj­nokai voltak s halálukkal is a haza életét s jövendőjét szolgálták, mert a kis magyar nemzet e bátor fiainak hős cselekedeteire és mártirsorsára felfigyelt az egész világ s hő­siességüket m­aga a közvetlen ellenség is az „oroszlánok" jelzőjével tüntette ki. — E példaadás és ama ősrégi tapasztalat, hogy a hősök emlékét kegyelettel megőrizni nemcsak hála, de a nemzeti önfenntartás pa­rancsa is, mert a múlt — tehát az emlékezés is — egyik tényezője a nemzet erejének —, ez ösztökélte az életbem­aradottakat arra, hogy elesett és elpusztult bajtársaik emlékét megörökítsék. S utoljára áll hős katonái élére. Magiéra legendás hősének, vitéz Lenky-Leidenberger János tábornoknak intézkedésére megkezdő­dik a díszmenet. A kivezényelt díszszázad tisztelgően elvonul a szob­or előtt. Őket kö­veti a leventék, cserkészek, frontharcosok küldöttége, majd a közönség viharos tapsai és éljenzése közben egykori przemysli egyen­ruhájában, szürke, bokáig érő tábornoki kö­penyében a régi osztrák-magyar hadsereg magas tiszti sapkájában, mint az elmúlt le­gendás idők el­m­úl­hatatlan hőse, vezeti Ta­másy táborszernagy a várőrség tisztikarának , legénységének menetét a szobor elé, hogy megadják utoljára a tiszteletet elhúnyt baj­társaiknak. Ott tiszteleg a közönség ,élén Im­­rédy Béla pénzügyminiszter, a magyar királyi kormány képviselője is. Ez volt utolsó nyilvános szereplése Tamásy Ár­pádnak s könnyekig megható búcsúja, mely­­lyel koszorúját az­­emlékműre helyezte, hí­ven kifejezte érzelmeit: — Isten veletek, kedves Bajtársak, tegyen Nektek az idegen föld is olyan könnyű, mint amilyen súlyosan áldozatos volt honszerel­metek! Ilyen bajtárs volt fogarasi Tamásy Árpád. * Arma, virumque cano... Fegyvert és férfit énekelek ... Beletartozunk abba a generációba, amely most vívja élet­halálharcát. Negyedszázad óta egyebet sem teszünk, mint fegyvert és férfit éne­kelünk. Háború követ háborút, harc harcot. Előbb kint a csatamezőn és a havas przemysli hegyek között, ahol olcsó volt a halál, drága volt az élet és oly ritkán fakadt a babér, harcoltunk együtt fegyverrel. Élünkön fogarasi Tamási­ Árpád volt a vezér. Majd haza­térve a frontokról a még nehezebb har­cok közepette, keserves küzdelemben a létért folyt és folyik a nagy csata, amely fogarasi Tamásy Árpád számára már véget ért. A legyőzheteten hőst, a prze­mysli oroszlánok oroszlánját legyőzte a halál. Az ő harca már befejeződött. A nagy katona, az önérzetes hadifogoly, a hű bajtárs már nem él. Nekünk, akik vele együtt harcoltunk, ha már a kar­dot a sors ki is ütötte a kezünkből, de még forgatni tudjuk a tollat, kötelessé­günk addig, ameddig élünk és ameddig a tollat is ki nem ütik a kezünkből, hogy „fegyvert és férfit énekeljünk**. Dicsőséges csaták legendáiról és bátor férfiak hőstetteiről emlékezzünk meg a talán nem is mindig hálás időkor szá­mára addig, ameddig­­ lehet. A kró­nikás megtette a kötelességét fegyverrel kezében is, megteszi negyedszázad óta minden lehető alkalommal tollal a kezé­ben is Sokszor, igen sokszor, de talán sohasem annyira mélyen átérezve ezt a kötelességét, mint most, amikor a mai generáció számára el kellett mondania, hogy ki volt Tamásy Árpád ... SZERDA, 1939 FEBRUÁR 1­2.is újság itt Kétségessé teszi a Frontharcos Szö­­­vetség önmaga létjogosultságát a zsidókérdésben hozott határozattal Érdekes hozzászólások a frontharcos zsidók kérdéséhez Az Országos Frontharcos Szövetség zsidó­­bizottságának a napokban nyilvánosságra hozott határozatát a legnagyobb megütkö­zéssel fogadták a frontharcosok körében. Több vezető frontharcos különböző nyilat­kozatokban már hangot is adott elégedetlen­ségének, de ezenkívül is sok szó esik a frontharcosok között az ismeretes határo­zatról, amelyet különböző okokból bírálnak a legélesebben. Olyan frontharcosok akik a mozgalom­ban vezető szerepet játszanak, rámutatnak arra, hogy a szövetség bizottságának állás­foglalása m­ár csak azért is tarthatatlan, mert hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a világháború befejezése óta több mint húsz év múlt el és így a frontharcosok legna­gyobb része ma már hő—50 éves, sőt van­nak köztük 6O—70 éves öregemberek is. Teljesen­­méltánytalan tehát most eze­ket az idős férfiakat a zsidótörvény alapján megfosztani kenyerüktől. Mikor ebben a korban még sokkal nehe­zebb újrakezdeni az életet és új egziszten­ciát teremteni, mint ha ezt egy fiatalember­nek kell megpróbálnia. Rámutatnak arra, hogy ezeket a ma már idős frontharcosokat akkor is megilletnék azok a kedvezmények, amelyeket a Frontharcos Szövetség csak a többszörösen kitüntetett fm társainak tart fenn, ha történetesen nem hallunk a világhá­borúi alatt vitézségi érmeket, még hiszen, ha nincs is kitüntetésük, legtöbbjük mégis hosszú hónapokig, sőt esetleg évekig volt elszakítva a háború alatt családjától és polgári hivatásától és tel­jesített katonai szolgálatot. Még érdekesebb­­ azonban az a szempont, amelyre az Országos Frontharcos Szövetség egyes vezetői rámutatnak és amely­ szerint a Frontharcos Szövetség ismeretes ha­tározatával tulajdonképen önmaga alatt vágta el a fát. A határozatnak ugyanis egyik fő érve, hogy a Károly csapatkereszthez sokan visz­­szaélés útján jutottak és így egymaga ez a kitüntetés nem elég ahhoz, hogy valaki frontharcosi minőségét igazolja és mente­süljön a zsidótörvény rendelkezései alól. Ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor tu­lajdonképen mai formájában nincs lét­jogosultsága az egész F.-.Ötharcos Szö­vetségnek. Eddig ugyanis a szövetség elfogadta tag­jaitól igazolásképen a Károly csapatke­resztet és annak tulajdonosát már „teljes­­jogú“ frontharcosnak tekintették. Sőt ah­hoz, h­ogy valaki tagja lehessen a Fronthar­cos Szövetségnek, még Károly csapatke­resztre sincs'ok­vetl­énül szükség. Hiszen rengeteg olyan háboríts k­atana van, aki ha nem is tisstül! 12 hetet a fronton, ott vitézül Irzsi­t is rszilog­y tizedik vagy tizenegyedik Félen sebesült meg súlyosan-, Ezek nem volnának frontharcosok? 1)." még továbbmenően arra is rengeteg példa

Next