Kis Ujság, 1939. február (53. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-01 / 26. szám
t * 3 ozas Három találkozás amásy Arfiád táborszernaggyal, a jirzemysl oroszlánok oroszlánjával, az akkor halt meg, amikor bajtársainak legnagyobb szükségük lett volna hős vezérükre Irta : Lévai Jenő Ahna, virumque catio ... Fegyvert és férfit énekelek ... Ez a generáció, amely most vívja élet-halál harcát, negyedszázad óta egyebet sem tesz, mint fegyvert és férfit énekel. Háború követ háborút, harc harcot. Előbb kint a csatamezőn és a havas hegyek között, ahol olcsó volt a halál, drága volt az élet és oly ritkán fakadt a babér. Majd hazatérve a frontokról a még nehezebb harcok közepette, keserves küzdelemben a létért folyt és folyik a nagy csata, amelynek úgy látszik vége csak akkor van, mikor eljön a végső győztes, a legyőzhetetlen halni és véget vet minden harcnak. Dicsőségesnek és dicstelennek egyaránt. S akkor előlép a krónikás, aki addig is fegyvert, harcot énekelt és ha lehet, ha van ok rá, megénekli annak a férfinak az életét, aki sok harcban győztes volt addig, míg őt is legyőzte a halál. Egy férfiről, egy ma elhunyt talpig férfiről, életéről és tetteiről szólnak e sorok. Fogarasi Tamásy Árpád táborszernagy, valóságos belső titkos tanácsos, a keddre virradó éjszaka egy órakor, 78 éves korában elhunyt. Ki volt Tamásy Árpád? •— kérdezheti az olvasó. Ez a pár sor, amely három találkozásunkat fogja elmondani, hisszük, megfelel erre a kérdésre.* fái A decembere. A przemysli vár hősiesen visszaverte már Radko Dimitriev, a hírhedt orosz tábornok hadseregét. A 23. honvédgyalogezred babért babérra halmozott e dicsőséges harcok folyamán s ha látható elismerés nem is kísérte a hős honvédek eredményes harcát, Nagy-Magyarország népe kezdett már büszkeséggel feltekinteni a przemysli vár védőseregére, amelynek harcoló csapatai közül a túlnyomó rész magyar volt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a megjelölés ,,magyar", vagy „magyarországi“ között később különbséget fog tenni Trianon... Akkor még azt vallottuk, hogy a magyar honvéd, lett légyen bár fajra nézve szegedi magyar, vagy gyulai tót, versed sváb, esetleg lugosi oláh s vallásra nézve római katolikus, evangélikus, református, görögkeleti, esetleg izraelita, ha magára öltötte a honvédbakák szürke, dísztelen, de dicsőséges egyenruháját, kezébe markolta vérgőzös csatákban csorbult szuronyát, puskáját és rohamra indult magyar vezényszóra, a magyar haza védelmében a közös ellenség ellen — akkor magyar is volt. — A przemssli vár hősei között a Tamása Árpád vezette 23. honvédgyaloghadosztály ezredet, a 2 számú gyulai, az 5. számú szegedi, a 7. számú verseci és a 8. számú lugosi honvédbakák és tisztjeik sorában bizony ott találtak Nagy-Magyarország alföldi magyar bakái mellett a tótokat, a svábokat és az erdélyi oláhokat egybeolvadva, összeszokva és egymást lelkesítve. Együtt szenvedtek és együtt örültek, egymást támogatták, egymás sebeit kötözték, együtt éltek és ha kellett, együtt haltak is meg a magyar katonák. S ha volt idő és alkalom rá, a tábori misén együtt vettek részt még csak el sem különülve, váltásonként, de szívesen látogatták egymás templomait és vettek részt egymás istentiszteletein is különböző vallásos tisztek és katonák. S amikor az ellenséges ágyúdörgés közepette halotti szentségeket kellett feladni, vagy vigasztalni kellett egy haldoklót, sőt amikor a tábori temetés lélekbemarkolóan szomorú aktusaira került a sor: nem mindig volt kéznél annak a felekezetnek papja, akihez földi életében az elesett honvéd hős tartozott. Ez sem volt baj: az utolsó földi szolgálatot magától értetődően egész lelkéből adta a más felekezetű bajtárs is. Ennek a hős honvédhadosztálynak még a harctéren Tamásy Árpád által kitüntetett vitéz tisztjei és legényei között éppen úgy ott találták leidenberger János őrnagyot, mint Molnár alezredest, Almássy főhadnagyot és löminger hadnagyot, Árvái b'dhadnagyot éslödinger zászlóst, Riernstil Ferenc és Platt Mihály örvezi őket. Ott volt hős Ilódy I1. íg .■ és Kiss Marton Gyula, de vitézségi érmet kapott közülük Kolompár cigányhonvéd is, vagy Hammerschmidt Károly szakaszvezető és bizony hősök voltak Stuszmir Jakab tizedes, Bogdán József, Kisoderán és Krizsmár hősi halált halt honvédbakák, akiket csak haláluk után lehetett az arany és ezüst vitézségi érmekkel feldíszíteni. Egy kötet is kevés, hogy ennek a honvédhadosztálynak minden fajú és felekeztű hőseit és azok örök időkre szóló tetteit felsoroljuk. És ennek a hadosztálynak volt a vitéz parancsnoka fogarasi Tamásy Árpád, aki felé nem hullott az elismerés a fronton, mert magyar volt és egész életében szembeszállt minden olyan közös hadseregbeli törekvéssel, amely a magyarokat, a honvédeket lekicsinyelni, vagy kisebbíteni akarta. Talán alig hozott haza kitüntetést Przemyslből — hiszen ott nem hullott a magyarok felé a legfelsőbb hegy — de elhozta magával a legszebb elismerést, amit egy katona kaphat, vitéz bajtársainak rajongását. S még valamit. Ott voltunk Przemysl városának főterén a Ryneken, amikor Arlamanov tábornok, hadtestparancsnok bevonult és Przemysl hősét, Tamásy Árpádot ezekkel a szavakkal üdvözölte: — Az ön csapatai úgy harcoltak, mint az oroszlánok és Excellenciád az oroszlánok oroszlánja. Ilyen katona volt fogarasi Tamásy Árpád. ★ 1916 március 30. A lembergi vasútállomás. Tamásy Árpád és törzskara hadifogolyként megérkezett, ünnepélyes külsőségek között bevezetik az altábornagyot és kíséretét az elsőosztályú étterembe. ’X terem telve orosz tisztekkel, akik kíváncsian nézik a teves fegyverzettel bevonuló hadifoglyokat. Élénk sugdosás, nevetgélés. Nem bántó, inkább kissé zavart. Az egyik nagyobb asztalnál igen előkelő társaság, az oldenburgi nagyherceg ebédes szvitjével. Az ebéd végeztével a nagyherceg távozik, adjutánsa megjelenik a honvédtisztek asztalánál és meghívja Tamásyt a nagyhercegnek a pályaudvaron álló szalonkocsijába. Tamásy jelentkezik ott. Az őt hellyel kínáló nagyherceg előtt feszes vigyázz-állásban marad, úgy felel a hozzáintézett kérdésekre. A beszélgetés befejeztével a nagyherceg a kihallgatás végét jelezve, kezet nyújt az altábornagynak. Tamásy azonban a váratlanul feléje nyújtott kezet nem fogadja el, tiszteleg, sarkon fordul és elhagyja a termeskocsit. A nagyherceg hallatlanul felháborodott az őt ért „inzultus“ miatt s ennek hatása alatt a következő fogolytranszportokat már egyetlen vasúti pályaudvaron sem engedik be máshova, mint a harmadosztályú váróterembe. — Nem kultúremberek önök — magyarázták a történteket az oroszok, pedig a különös eset nyitja úgy, ahogy Tamásy később nekünk elmondotta, a következő: — Kesztyűs kézzel, szabályszerűen — szolgálatban — jelentkeztem a nagyhercegnek Nem privát vizitlben. Ő azonban meztelen kézzel, kesztyű nélkül fogadott s búcsúzásnál is így nyújtotta a kezét. Tudtam azt, ismerem azt az orosz szokást, hogy meztelen kezet kesztyűs kézzel érinteni a legnagyobb sértés az ő szemükben. „Szolgálatban a kesztyűt kézről lehúzni pedig a mi szabályzataink szerint tilos. Én tehát hirtelen azt a megoldást választottam, hogy a kezet nyújtó nagyherceg elől feszesen szalutálva léptem le... Tamásy Árpád katona maradt a hadifogságban is. ..Szolgálatban volt és amikor hatalmas szálfatermetével, karddal az oldalán önérzetesen végigvonult Moszkva utcáin, senki sem érezte azt, hogy itt a legyőzött ellenfelet, viszik diadalmenetben mutogatni a győztes főváros lakosságának. Mindenkinek érezni kellett, hogy egy le nem győzött hősi ellenfelet sújtott le a sors, vert le az éhség és az árulás, hogy Przemysl várát nem az oroszok vették be, azt életük utolsó erejéig védte őrsége, az a Moszkva utcáin átvonuló Tamásy Árpád és hős honvédei. Ilyen hadifogoly volt fogarasi Tamásy Árpád.* S mégegyszer az életben találkoztunk Tamásy Árpáddal. Már nem volt az a szálfaegyenes férfi. A fogság, a későbbi harcok, a hazáját híven szerető férfi gondjai már meghajlították délceg derekát. Nyugalmazott táborszernagy volt. Egy kis szobában találkoztunk újra és újra. Néhány hű katonája, volt vezérkari főnöke, egy pár tartalékos tiszt és e sorok írója. Tanácskoztunk, hogyan lehetne megörökíteni Przemysl legendás várának emlékét. Minden külső támogatás nélkül, néhány lelkes férfi segítségével készült el a przemysli bronz oroszlán. 1932 november 13-án szerény méretű és halk finomságú, szinte, házi ünnepség keretében lepleztük le a Duna partján Sződy Szilárdnak, a przemysli várőrség egykori tagjának kitűnő alkotását. Mindenki áhítattal szemlélte a nagyszerűen sikerült emlékművet, felül a gyönyörű, imponáló erőt jelképező bronz-oroszlánt és olvasta a felírást, amely így hangzik: „Przemysl várában hősi halált halt magyar véreink dicső emlékezetére emelték a bajtársak a székesfőváros közönségének támogatásával. Küzdtek oroszlánként Magyarország várkapujában! Legyen a példa örök!" Az ünnepi beszédet Tamásy Árpád mondotta és könnyekig meghatva így fejezte be szónoklatát: — Az önfeláldozó kötelességteljesítés bajnokai voltak s halálukkal is a haza életét s jövendőjét szolgálták, mert a kis magyar nemzet e bátor fiainak hős cselekedeteire és mártirsorsára felfigyelt az egész világ s hősiességüket maga a közvetlen ellenség is az „oroszlánok" jelzőjével tüntette ki. — E példaadás és ama ősrégi tapasztalat, hogy a hősök emlékét kegyelettel megőrizni nemcsak hála, de a nemzeti önfenntartás parancsa is, mert a múlt — tehát az emlékezés is — egyik tényezője a nemzet erejének —, ez ösztökélte az életbemaradottakat arra, hogy elesett és elpusztult bajtársaik emlékét megörökítsék. S utoljára áll hős katonái élére. Magiéra legendás hősének, vitéz Lenky-Leidenberger János tábornoknak intézkedésére megkezdődik a díszmenet. A kivezényelt díszszázad tisztelgően elvonul a szobor előtt. Őket követi a leventék, cserkészek, frontharcosok küldöttége, majd a közönség viharos tapsai és éljenzése közben egykori przemysli egyenruhájában, szürke, bokáig érő tábornoki köpenyében a régi osztrák-magyar hadsereg magas tiszti sapkájában, mint az elmúlt legendás idők elmúlhatatlan hőse, vezeti Tamásy táborszernagy a várőrség tisztikarának , legénységének menetét a szobor elé, hogy megadják utoljára a tiszteletet elhúnyt bajtársaiknak. Ott tiszteleg a közönség ,élén Imrédy Béla pénzügyminiszter, a magyar királyi kormány képviselője is. Ez volt utolsó nyilvános szereplése Tamásy Árpádnak s könnyekig megható búcsúja, melylyel koszorúját azemlékműre helyezte, híven kifejezte érzelmeit: — Isten veletek, kedves Bajtársak, tegyen Nektek az idegen föld is olyan könnyű, mint amilyen súlyosan áldozatos volt honszerelmetek! Ilyen bajtárs volt fogarasi Tamásy Árpád. * Arma, virumque cano... Fegyvert és férfit énekelek ... Beletartozunk abba a generációba, amely most vívja élethalálharcát. Negyedszázad óta egyebet sem teszünk, mint fegyvert és férfit énekelünk. Háború követ háborút, harc harcot. Előbb kint a csatamezőn és a havas przemysli hegyek között, ahol olcsó volt a halál, drága volt az élet és oly ritkán fakadt a babér, harcoltunk együtt fegyverrel. Élünkön fogarasi Tamási Árpád volt a vezér. Majd hazatérve a frontokról a még nehezebb harcok közepette, keserves küzdelemben a létért folyt és folyik a nagy csata, amely fogarasi Tamásy Árpád számára már véget ért. A legyőzheteten hőst, a przemysli oroszlánok oroszlánját legyőzte a halál. Az ő harca már befejeződött. A nagy katona, az önérzetes hadifogoly, a hű bajtárs már nem él. Nekünk, akik vele együtt harcoltunk, ha már a kardot a sors ki is ütötte a kezünkből, de még forgatni tudjuk a tollat, kötelességünk addig, ameddig élünk és ameddig a tollat is ki nem ütik a kezünkből, hogy „fegyvert és férfit énekeljünk**. Dicsőséges csaták legendáiról és bátor férfiak hőstetteiről emlékezzünk meg a talán nem is mindig hálás időkor számára addig, ameddig lehet. A krónikás megtette a kötelességét fegyverrel kezében is, megteszi negyedszázad óta minden lehető alkalommal tollal a kezében is Sokszor, igen sokszor, de talán sohasem annyira mélyen átérezve ezt a kötelességét, mint most, amikor a mai generáció számára el kellett mondania, hogy ki volt Tamásy Árpád ... SZERDA, 1939 FEBRUÁR 12.is újság itt Kétségessé teszi a Frontharcos Szövetség önmaga létjogosultságát a zsidókérdésben hozott határozattal Érdekes hozzászólások a frontharcos zsidók kérdéséhez Az Országos Frontharcos Szövetség zsidóbizottságának a napokban nyilvánosságra hozott határozatát a legnagyobb megütközéssel fogadták a frontharcosok körében. Több vezető frontharcos különböző nyilatkozatokban már hangot is adott elégedetlenségének, de ezenkívül is sok szó esik a frontharcosok között az ismeretes határozatról, amelyet különböző okokból bírálnak a legélesebben. Olyan frontharcosok akik a mozgalomban vezető szerepet játszanak, rámutatnak arra, hogy a szövetség bizottságának állásfoglalása már csak azért is tarthatatlan, mert hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a világháború befejezése óta több mint húsz év múlt el és így a frontharcosok legnagyobb része ma már hő—50 éves, sőt vannak köztük 6O—70 éves öregemberek is. Teljesenméltánytalan tehát most ezeket az idős férfiakat a zsidótörvény alapján megfosztani kenyerüktől. Mikor ebben a korban még sokkal nehezebb újrakezdeni az életet és új egzisztenciát teremteni, mint ha ezt egy fiatalembernek kell megpróbálnia. Rámutatnak arra, hogy ezeket a ma már idős frontharcosokat akkor is megilletnék azok a kedvezmények, amelyeket a Frontharcos Szövetség csak a többszörösen kitüntetett fm társainak tart fenn, ha történetesen nem hallunk a világháborúi alatt vitézségi érmeket, még hiszen, ha nincs is kitüntetésük, legtöbbjük mégis hosszú hónapokig, sőt esetleg évekig volt elszakítva a háború alatt családjától és polgári hivatásától és teljesített katonai szolgálatot. Még érdekesebb azonban az a szempont, amelyre az Országos Frontharcos Szövetség egyes vezetői rámutatnak és amely szerint a Frontharcos Szövetség ismeretes határozatával tulajdonképen önmaga alatt vágta el a fát. A határozatnak ugyanis egyik fő érve, hogy a Károly csapatkereszthez sokan viszszaélés útján jutottak és így egymaga ez a kitüntetés nem elég ahhoz, hogy valaki frontharcosi minőségét igazolja és mentesüljön a zsidótörvény rendelkezései alól. Ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor tulajdonképen mai formájában nincs létjogosultsága az egész F.-.Ötharcos Szövetségnek. Eddig ugyanis a szövetség elfogadta tagjaitól igazolásképen a Károly csapatkeresztet és annak tulajdonosát már „teljesjogú“ frontharcosnak tekintették. Sőt ahhoz, hogy valaki tagja lehessen a Frontharcos Szövetségnek, még Károly csapatkeresztre sincs'okvetlénül szükség. Hiszen rengeteg olyan háboríts katana van, aki ha nem is tisstül! 12 hetet a fronton, ott vitézül Irzsit is rszilogy tizedik vagy tizenegyedik Félen sebesült meg súlyosan-, Ezek nem volnának frontharcosok? 1)." még továbbmenően arra is rengeteg példa