Könyvvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Kemény tények - puha gondolatok Gyakori probléma napjainkban, hogy egyes emberek, csoportok, pártok vagy más szervezetek hogyan és miért változtatják meg a véleményüket. Kik vesztik el arcukat, és kik képesek rugalmasan leszakadni korábbi - talán kényszerűségből vállalt, de esetleg előnyöket is hozó - álláspontjuktól? Márpedig a társadalmi tudat fejlődésének egyik fontos, bár kétségtelenül ellentmondásos eleme, hogy álláspontját mindenki kénytelen többé vagy kevésbé megváltoztatni. Mintha már nagyon régen lett volna, hogy a társadalmi-gazdasági reformmal kapcsolatos megnyilvánulások, az ezeken áthallott vagy a sorok között olvasott rejtett tartalmak fontosabb szempontjai voltak az egyes politikusokról, gazdasági szakemberekről alkotott véleményeknek, mint az érdeminek szánt mondanivaló. Angelusz Róbert most egy 1981/82-ben készült empirikus felmérésen alapuló, talán kis mintával dolgozó, de annál egzaktabb módszerekkel elemző szociológiai vizsgálat eredményeit adja közre. Megtudhatjuk belőle, miként terjedhetett a reformgondolat a közgazdásztársadalomban, mik voltak az egyes attitűdök kialakulásának a fő motiváló tényezői, és hogyan differenciálódott a reformgondolkodás. Hiábavaló dolog lenne most amiatt bánkódni, hogy ez a munka születése után rögtön nem jelenhetett meg könyv formájában. Sokkal érdemesebb arra figyelni, hogy mi a jövőnek szóló üzenete. A társadalmi gondolkodásmódok kialakulása, differenciálódása, átalakulása egy szabad és demokratikus társadalomban is bonyolult dolog. Számos olyan gazdasági és szociálpolitikai kérdés, amely az elmúlt két évtizedben alig volt több, mint intellektuális vita tárgya, húsbavágó napi problémává válik, és a gondolkodás megnövekedett szabadsága a sokszor nyomasztó súlyú felelőséggel fog együtt járni. Losonczi Ágnes Ajtó-védő társadalom című könyve is a társadalom olyan mélyrétegeit vizsgálja, amelyek problémái a pártállam felszámolásával nem szűnnek meg egy csapásra. Az elmúlt években az egyik legmarkásabb válságjelként emlegették az emberek fizikai egészségének sok szempontból nehezen magyarázható romlását. Az egészségügyi statisztikák csak látszólag voltak politikamentesek, valójában nagyon sokan gondolták mögéjük egy egész társadalmi rendszer alattomos, nehezen tettenérhető pusztító hatásait. Ez a könyv azonban megint arra figyelmeztet, hogy előre nézzünk, és a politikai demagógia helyett a társadalmi rendszereket túlélő problémák felé fordítsuk figyelmünket. Mi a helyzet például a túlterheléssel? A szocialista társadalom ígéretei ellenére bekövetkező elszegényedés egyre több embert kényszerít arra, hogy relatív pozíciójának megtartásáért, esetleg szerény javításáért kizsákmányolja önmagát. Aligha valószínű azonban, hogy a sok munka önmagában képes lenne a nálunk megfigyelhető mértékű egészségromlást előidézni. Más országok tapasztalatai is azt mutatják, hogy óriási jelentősége van a munka céljaival történő azonosulásnak, a szervezettségnek, vagy a túlzott monotonitásnak és a hátráltató tényezők frusztráló hatásának. Talán nem is az a legkárosabb, hogy sokat kell dolgozni, hanem az, hogy szinte lehetetlen a cél elérése. Csak keveseknek sikerülhet olyan gazdasági tevékenységet folytatni, amelynek eredménye mindenféle értelemben megelégedésükre szolgál. A többség reménytelen küzdelmet folytat, mert egyéni erőfeszítéseiket elnyeli a rossz hatékonyságú társadalom csatornarendszere. Nem csoda hát, ha más-más formában, de a felnőtt férfiakra, a gyerekekre és az egész családra nehezedő nyomás roppant energiákat őröl fel. Az embereknek azonban nincs más választása, mint társadalomban élni, ezért a kérdés az, hogy a társadalom hogyan képes tagjait megvédeni az ártalmaktól, átsegíteni a problémákon. Valószínűleg az egyik legfontosabb feladat a megelőzés, vagyis el kell kerülni a fölösleges és különösen ártalmas terheket. Ha azonban azokra a megpróbáltatásokra gondolunk, amelyek az elkövetkező években várnak ránk, minden okunk megvan arra, hogy a védőmechanizmusok erősítését sürgessük. A nehézségeket ígérő közeljövőről még sok mindent nem tudunk, de az biztosnak látszik, hogy piacgazdaságban fogunk élni. Ideje tehát, hogy tágabbra nyissuk a szemünket, amikor az árutermelés, a piacgazdaságok törvényszerűségeit vizsgáljuk. Már eddig is sokat ártott a hazai közgazdasági vitáknak, hogy kimondva-kimondatlanul mindig a tervgazdaság vagy piacgazdasági vitához való hozzászólásnak számított, ha valaki az árutermelésről beszélt. A differenciáltabb kép kialakítása egyaránt fontos saját gazdaságunk jövője és a világgazdasági folyamatok megértése szempontjából. Ezen fáradozik Szabó Katalin A „lágyuló" gazdaság című könyvében. A „lágy” áru valójában testetlen árut jelent, tehát valami olyasmit, amit szolgáltatásnak szoktunk nevezni, és nem tévesztendő össze a „puha” áru fogalmával, ami olyan terméket jelent, amelyet sokan elő tudnak állítani, és a vevő könynyen lemond róla, mert vagy mástól is be tudja szerezni, vagy eleve nélkülözhető. A szerző rámutat, hogy a lágy áruk arányának növekedése megváltoztatja a piac természetét, és már csak emiatt sem lehet pusztán azokra a törvényszerűségekre hagyatkozni, amelyeket még a fizikai valójukban is megjelenő termékek által uralt gazdaság jelenségei alapján vonatkoztattak el. A modern tőkés gazdaságokban nemcsak az áruvilág alakul át, hanem a vállalatok belső szervezete, méretstruktúrája is. A lágy áruk között kiemelkedő jelentősége van az információnak, amely néha vagyonokhoz, gyakrabban csak tisztes haszonhoz jutattja birtokosát, és napjainkban különös jelentőségre tett szert tárolásának és továbbításának rohamosan fejlődő technológiája révén. Az információ előnyeinek kihasználása azonban nem egyszerűen technikai kérdés. Aligha véletlen, hogy a tervgazdaságok különösen rossz hatékonysággal használják fel az információt, aminek valószínűleg az egyenrangú kapcsolatok gyér száma az oka, és az, hogy akinek adminisztratív hatalma van, az kevésbé szorul rá az információra, mint az, akinek a pozícióját nap mint nap meg kell védelmezni. Kállay László (Angelusz Róbert: Félig-meddig. Közgazdasági. Fehéren-feketén. 155 oldal, fűzve 70 Ft; Losonczi Ágnes: Ártó-védő társadalom. 352 oldal, kötve 95 Ft; Szabó Katalin: A lágyuló gazdaság. 191 oldal, fűzve 70 Ft.) Ma, amikor felelős kormánytagok jószerével csak a küszöbön álló összeomlásról tudnak nyilatkozni, az állampolgárok közérzete csapnivalóan rossz, még a kincstári optimizmus is enyhén szólva borúlátó nos, ilyen helyzetben üde színfolt Kopátsy Sándor röpirata, amelyet saját bevallása szerint derűlátása ihletett. Az önmagát túlélt társadalomszervezési modell meghaladását, a civilizációs centrumhoz való felzárkózás esélyeit a „Fehéren-feketén” sorozat szerzői egymástól igen eltérően ítélik meg műveikben. Kopátsy Sándor ebben az összehasonlításban is eredeti hangvételével hívja fel magára a figyelmet. Szellemesen mutat rá például arra, hogy a válságból való kilábalásunk egyik legfőbb előmozdítója éppen az, amit a legtöbb politikus tragikus hiányként szokott beállítani: a felső hatalom soha nem látott gyengesége, az „egység” széthullása. A szerző kifejti, hogy a szabadságot akaró népek soha nem húztak tartósan hasznot az erős hatalomból. A túlsúlyos központi hatalom - bár gyakran átmeneti gazdasági eredményeket tudott felmutatni - végül törvényszerűen népellenessé vált. Kelet-Európát különösen jellemzi az, hogy még a legkiemelkedőbb államférfiak is az erős hatalomtól várták a társadalmi haladást, s a népet éretlennek tartották saját ügyei intézésére. Az egység sulykolása is csak a politikusok (függetlenül attól, hogy kormánypártiak vagy ellenzékiek) önös érdekeit szolgáló félrevezetésére alkalmas. Kitekintve ugyanis láthattuk, hogy a demokráciában nem találunk olyan pártot, amely mögött valaha is kétharmados többség állt volna. A következtetés: „joggal kell félni minden olyan vezetéstől, amely a lakosság egységes támogatására számíthat, illetve amely biztonságban érezheti magát”. Gondolom, egyetérthetünk abban, hogy ha ez a tétel igaz, akkor valóban történelmi esélyt ragadhatunk meg napjainkban a kibontakozáshoz. Egy felmérés eredményeire támaszkodik a szerzőnek az az általánosító megállapítása is, hogy gyakorlatilag nincs közvetlen összefüggés a politikai stabilitás és a gazdasági eredmény között. A leggyengébb politikai stabilitású országok (Belgium, Dánia, Svédország, Olaszország és Hollandia) legalább olyan gazdasági eredményt mutattak fel az elmúlt évtizedben, mint a mutatók szerint legkiegyensúlyozottabb politikai klímájúak (Ausztria, NSZK, Anglia és Norvégia). Koncepciózus, a világgazdasághoz igazodó gazdaságátalakítás tehát formálódó, viszonylag instabil politikai helyzetben is megvalósítható. Eredeti megállapításokra jut a szerző a szellemi vagyont vizsgálva. Elveti azt a - múlt századi viszonyokra egyébként érvényes - tételt, hogy a gazdasági fejlődés szűk keresztmetszete a tőke. Szerinte a társadalom szellemi tőkéje a meghatározó, sőt még inkább a kultúrtörténeti előnyöknek, a civilizációs tulajdonságoknak - vállalkozói kedv, takarékosság, szorgalom, igényesség - van perdöntő jelentősége. A társadalmi esélyegyenlőséget tekintve Kopátsy Sándor szinte meghökkentő következtetésre jut. Megítélése szerint az egyén fölemelkedését egészen a legutóbbi időkig az határozta meg, hogy hova született, a képességeknek nem volt különösebb jelentősége az előmenetelben. Manapság jutott el oda először az emberiség, hogy az egyén képességének kibontakoztatására szociológiai kötődéseitől függetlenül számíthat. Karakterisztikus véleményt fogalmaz meg végül a szerző a jövedelemelosztásról. Ennek lényege, hogy az elsődleges jövedelmeket (munkajövedelem, vállalkozói jövedelem, tőkehozadék, földjáradék) a piacra kell bízni, míg a másodlagos elosztást (a korrekciók) a nép politikai akaratára kell hagyni. Kopátsy Sándor esszéi gondolatilag arra a fonalra fűzhetők fel, hogy a fejlett világ tendenciáinak tájékozódási és kiemelkedési lehetőséget magába rejtő pontokat kell jelenteniük számunkra. Az egyik legfontosabb üzenete talán az, hogy nem elég a „diktatúrák tervgazdaságát”, vagyis az egypártrendszert lebontani, hanem a versengő, szolgáló, gazdaságnak alávetett politikai rendszert kell kiépíteni úgy, hogy az emberek kezdeményezőkészsége, vállalkozási hajlandósága érvényesülhessen. Böszörményi Ferenc (Kopátsy Sándor: Levél a magyar reformerekhez. Közgazdasági. Fehéren-feketén. 111 oldal, fűzve 70 Ft.) Röpirat a válságról Angelusz Róbert Féfig-meddig a reformgondolkodóa |›&8árlaság»és›toQíl®n^ KargiKJMá» es Jotf ®›DVfc«Sí Kopátsy Sándor f Levél a magyar reformerekhez KÖNYVILAG