Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 10. szám - Tamási Áron: Vadrózsa ága
tudósításokat írt, s egy-egy „hírfeje” Kolozsváron is, egy krajcáros délutáni lapnak a hasábjain megjelent. Hát amikor a Keleti Újságban a pályázati felhívás megjelent, akkor a tordai és a lugosi fiúk a múzsák tollait megsimogatták, s vitéz lélekkel tudtunkra adták, hogy ők a novellára pályázni fognak. — Hát még ki? — kérdezte a lugosi. Mindenki hallgatott. — Áron, a te bátorságod is megsántult? — nézett reám a tordai tudósító. Mivel láttam, hogy már előre kíváncsian isszák a válaszomat, azt találtam mondani, inkább virtusból, mint a tehetség kitörésével, hogy hát igen, én is pályázni fogok. Így esett a fejemre a tégla, amely olyan nagyot koppant járatlan kobakomon, mint aki sohasem írt novellát, s az esze nem is járt azon, hogy írjon. Annak a koppanásnak az emlékével egy lombos fa alatt csalogató padot kerestem, s arra a padra leültem. Szerettem volna elhessegetni ezt az emlékemet, mert azóta is, sőt akkor is, a kiválasztott padon, a kudarc szellője elölről és hátulról egyaránt környékezett. — Hát így jár — véltem magamban —, aki nem a tehetség asztaláról akar enni, hanem a virtusra bízza magát. Aztán, mint a búvópatak egyre melegebb vize, bennem is forrósodni kezdett, valahol a mélyben, az élet és a belőle fakadó irodalmi búvópatak. Nevezetesen szorongatni kezdett az emlékezés, hogy annak idején ebbe a temetőbe menekültem, amikor a pályázatra meg akartam írni a novellát. Hallgattam a lombos fa leveleinek gyöngéd susogását, örvendeztem egy-egy madárnak a röptén, s ámultam a változatos sírköveken és fejfákon. De semmi olyan történet nem jutott eszembe, amely a megírásra alkalmasnak kínálta volna magát. Pedig ez már a második napja volt a kínszenvedésnek. Végül az Isten, ha nem is könyörült meg rajtam, de elmosolyodott. Ennek a mosolynak a felhőjében végre eszembe jutott a ködből felém sompolyogva egy kemény férfialak, aki a derengés homályában annyira el volt valamire szánva, hogy az indulat szinte sütött belőle. Ő lett a legelső novellám hőse: Szász Tamás, a pogány. Most, ahogy pontosan tíz évvel későbben ültem a házsongrádi padon, elgondoltam, hogy milyen is az élet! Kínok között megszületik egy novellának a hőse, sír az idő bölcsőjében, felnövekedik tízéves koráig, s akkor eljön a temető padjához, hogy lássa és köszöntse az apját. — Gyere, menjünk! — mondtam neki. Tíz év múlva, az idő útján így indultunk hazafelé. A kapu előtt elbúcsúztam tőle, s ki tudja, mennyi időre ismét elváltunk egymástól. Az apai gondok mellől a házastársi bajok közepébe léptem otthon, a lakásban. A feleségem ugyanis kétágú hírrel fogadott. A hír egyik ága az volt, hogy távollétem alatt a szomszéd fiatalember, egy bútorüzlet tulajdonosa, akit személyesen nem is ismertünk, szívbéli aggodalmában és szerelmi panaszával átjött hozzánk. S amíg én a házsongárdi temetőben tízéves fordulóját töltöttem a Szász Tamás, a pogánnyal való zord ismeretségemnek, azalatt a bútoros fiatalember panasszal lepte meg a feleségemet. Nevezetesen elmondta neki, hogy én az ő fiatal feleségét el akarom csábítani. Amennyire ilyen dologban az lehetséges, legyenek ők mind a ketten résen, hogy a csábítás ne történjék meg. A hír másik ágának hajtása tordai eredetű volt. Ezt a tordai esetet egy odavaló tisztes hölgy képviselte. A hölgy összefoghatott volna a bútoros fiatal férj