Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - 1956 az irodalomban (Bodnár György, Standeisky Éva, Gömöri György, Kenyeres Zoltán, Lengyel Balázs, Pomogáts Béla, Czigány Lóránt és Rónay László írásai)
replők maguk nyilvánítják ki, hogy katartikus megrázkódtatáson mentek át. Ismeretes, hogy Lessing amellett érvelt a Hamburgi dramaturgiában, hogy a félelem és részvét együttes érzésére van szükség a katarzishoz, mert részvétet csak akkor érzünk, ha magunkat féltjük attól a dologtól, amely azt a hőst sújtja, aki iránt részvéténél vagyunk. Ismeretes, hogy a francia klasszicista dráma tragikumfelfogása szerint e két érzés közül az egyik felkeltése is elegendő. Most képzeljük el azt a dramaturgiát, mely szerint egyikre sincsen szükség, és a megtisztulás nélkülük is végbemehet. Ilyesfajta dramaturgiát követett azoknak az irodalmi műveknek nagyobb része, amelyek 1957-ben és a közvetlenül rákövetkező években valamiképpen 1956 őszéről szóltak, vagy avval voltak kapcsolatban, és meg is jelenhettek. A történetmondás szintjén drámát és tragédiát kellett felmutatniuk az alapvető hitelesítés érdekében, de a művek mélyszerkezete, a megtisztulást mímelő álkatarzis a kimondott szavak minden didakciójával szemben hamis társadalmi folyamatokra vallott. Gondoljunk Dobozy Imre Szélvihar című darabjára vagy Benjámin László Vérző zászlók alatt című versére. Mindkettő az ún. konszolidációt kívánta elősegíteni, Dobozy e nem rosszul felépített drámával, merőben konformista módon, Benjámin pedig poétikus, szép versben, igazán őszintén. Csakhogy a valódi tragédiák nem ismerik a folytatás és újrakezdés dilemmáját, csak az újat kezdés akaratáról tudnak, s ezáltal éppen azt az alapvető gondolatot tekintik érvénytelennek, mely ezeknek a műveknek alapját képezte. A Hamletet nem lehet folytatni, a dán királyfi meghal, jön Fortinbras, néhány szót szól, és legördül a függöny. Vége a darabnak. A történet nem folytatódik, új darabot kell írni. A világban új berendezkedést kell létrehozni, új szereplőkkel. A társadalom álkatarzisát modelláló irodalmi alkotások azonban ezt nem mondták ki, nem is mondhatták ki, sőt, feltéve jó szándékukat - s Benjámin esetében például aligha van okunk kétségbe vonni ezt nem is voltak tudatában annak, hogy ilyesmit kellene sugalmazniuk. De ne szaladjunk előre az időben, Dobozy Imre darabját 1958-ban mutatták be, Benjámin verse pedig 1962-ben jelent meg az Új írás hasábjain. Maradjunk a forradalmat követő első esztendőnél, 1957-nél. A sajtó egy része mindent elkövetett, hogy még az álkatarzis sejtető övezetét is elkerülje, s úgy tegyen, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. A Tavaszi Magazin nagy alakú, égkék borítóján Bitskey Tibor hajolt Ruttkai Éva ajkai fölé, belül pedig már-már fedetlen keblű fiatal hölgyek képeit közölte a lap, fényes kirakatokat, finomságokkal tömött pultokat mutatott. Az egyik cikk a rántott csirkéről és a Gundel étteremről szólt, a másiknak az az idézet volt a címe, hogy Tavasszal kell a szerelem. A készülő és bemutatásra váró filmek közül is a problémamentesekre hívta fel a figyelmet az előzetes híradás: „A felemelő szerelem (...), a szerelemmindenható erejét akarja hirdetni ez a film, egyszerű, művészi eszközökkel.” Életünk csupa napfény és derűs, kék ég - hirdette a nagyközönség számára kiadott lap, melyben női fürdőruhák, rúzs- és kölnireklámok között még néhány Petőfi- és Tóth Árpád-vers is szerepelt. Mit kapott az értelmiség? 1957 márciusában indult meg az Irodalmi Újság helyére lépő Élet és Irodalom, szeptemberben pedig megjelent a Kortárs első száma. Ugyanabban a formátumban és hasonló betűtípussal, mint a megszűnt Csillag. A folytatás és újrakezdés furcsa ideológiai egyvelegére vallott már ez a külalak is, annál inkább, mivel a hagyománysor messze visszanyúlt az időben: a Csillag a hajdani Magyar Csillag örökösének szerette volna magát látni, legalábbis kezdetben, a Magyar Csillag pedig, mint ismeretes, a Nyugat egyenes folytatása volt. Az 1957 szeptemberében megjelenő Kortársat Darvas József és Tolnai Gábor jegyezte szerkesztőként. Az olvasóknak címzett beköszöntő írás arról szólt, hogy nem kívánnak programot hirdetni, mert majd a közreadott, magas színvonalú irodalmi alkotások fognak igazán programot adni, mint hajdan a Nyugatban. Aztán pár sorral alább a szerkesztők mégis politikai hitvallást tettek; lapjuk - írták - a „szocializmus, a párt, a proletár nemzetköziség zászlaja” alatt fogja felvonultatni a magyar irodalmat. 1956-ra is kitértek: „íróink egy részét komoly felelősség terheli -s fe