Korunk 1983 (42. évfolyam)
1983 / 3. szám - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - BALÁZS TIBOR: Pascal: Gondolatok
KÖNYVRŐL KÖNYVRE PASCAL: GONDOLATOK A janzenizmus Pascalt adott és Racine-t. Mindkettőt vissza is követelte. Pascal „vezeklése“ mélyebb, megrendítőbb, szemléletesebb, bár az igazi tékozló fiú — legalábbis életútjuk tényszerűségeit mérlegelve — Racine kellett volna hogy legyen, hisz bűntudat-szigorban való neveltetését csapszékek Boccaccio-hangulatában ellenőrizte, koronázta. S hogy Blaise Pascal miben és mennyiben lett Jansenius holland püspök tanainak franciaföldi „nagykövete“, „krónikása“, és szellemének eredetisége mennyire emelte egy jól körülhatároltnak mondható jezsuita-janzenista polémia, hitvita fölé, nos ez akkor körvonalazódott volna életesebben, ha az Apologie de la réligion chrétienne címmel elgondolt, és a Pensées vázlatszerűségében, „szikrák“, töredékek formájában (meg)maradt, (post mortem kiadott) elmélkedését sikerül tető alá hoznia. Egyazon forrásból kétfajta víz nem csörgedezhet — így a szakállas részigazság —, állítsuk hát egy pillanatra szembe lélekbúvár-műveiket, vagy inkább egymás mellé —, annak ellenére, hogy Pascal erkölcsileg fenntartásokkal viseltetik a színház iránt. Racine dramaturgiájának lélektani építkezései — paradox módon — janzenista transzcendenciában való eszmélkedése ellenére „földközelben“ leledzenek (hisz Joseph Bédier szerint Racine olyannak festi az embert, amilyen, Corneille olyannak, amilyennek lennie kellene). Pascal reáltudományok iránti érdeklődése, fogékonysága, tehát „földközelsége“ úgyszintén meglepő, lett légyen szó a szinte gyerekfejjel megszerkesztett első számológépről, az omnibuszok őséről, de arról is, amikor lételméleti vívódásainak végkövetkeztetéseit kellett vállalnia (vállalta!) saját bőrén, egészen az önsanyargatásig. Töprengéseinek határozottan emberközpontú gyűrűzése egy váratlanul humanista módon kiszélesedő látókör következménye, egy olyan matematikus-zsenié, aki ráadásul „szalonképes“ fiatalember, s akit 31 esztendős koráig többnyire a légüres tér Toricelli-féle elméletének bizonyítása, a folyadékok egyensúlya, az aritmetikai háromszög, a számok rendszerének kérdései foglalkoztattak mélyenszántó értekezéseiben. S valahol a szeretve megtagadott Mester, Montaigne csöndes rezignációja és holmi „magasabbrendűségi komplexusból“ táplálkozó La Rochefoucauld-i cinikus kiábrándultság határmezsgyéjén (semmiképp sem középútként!) ott van Pascal étre és paraítre (íme, rímelő) problematikája: „embertársaink gondolatában képzelt életet igyekszünk élni, és ennek érdekében látszani akarunk valaminek. Szünet nélkül azon munkálkodunk, hogy képzeletbeli lényünket szépítsük és megtartsuk, s közben elhanyagoljuk az igazit.“ Az értelem diadala, fölénye — pascali blazírtságban — a nyomorúságunk circulus vitiosusára való rádöbbenés, ennek tudatosítása: „az ember sem angyal, sem állat, és a szerencsétlenség azt okozza, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz.“ És ezt Pascal nem akarja ráfogni semmiféle „mal du siécle“-re, bár az mindig legkönnyebben került az (író) ember kezébe, mind létező, mind nem létező formájában. Úgy vélte, neki joga van leírni (neki, aki szinte descartes-i racionalitással igazolt pl. fizikai feltételezéseket): „Adná Isten, hogy sose lenne az észre szükségünk, hanem mindent ösztön és megérzés útján ismernénk meg.“ A „geometriai“ és az „intuitív“ gondolkodásnak (saját terminológiája) lett „sziámi áldozata“: a janzenisták közt eretnek, az eretnekek közt janzenista. Lázas tekintete ott függött az esszenciákon, a végső nagy kérdéseken: hitében, kétkedéseiben, fenségességében, elesettségében, hiúságában, szerénységében, igazságosságában, fondorlataiban, azaz ellentmondásaiban látta korának tér-idő koordinátarendszeréből kiemelt,, egzisztencialista szorongású emberét. Aforisztikus tömörségű sorai, érvek szigorával alátámasztott gondolatvitele, szemléltetésének cicomátlan és díszítésmentes életessége, s ha létezik ilyen, franciás könnyedség —ecce Pascal! Nádszál volt ő is, de „gondolkodó nádszál“, a harmatcsepp üzenetétől csillogó, a harmatcsepp üzenetével a föld felé hajló nádszál. (Válogatta és a jegyzeteket összeállította Szegő Katalin, a bevezetőt Bajor Andor írta. Kriterion Könyvkiadó, Bpk., 1982.) Balázs Tibor