Korunk 1996 (III. folyam 7.)
1996 / 5. szám = Pályamódosítás és ifjúsági korszakváltás - BALASSA PÉTER: Írás - olvasás
hogy egyedülálló impulzusokat kap a művészi gyakorlattól, mégis mintegy az elméletnek akar megfelelni, az elméletnek kezd írni, az elmélet vélt vagy valós előírásai szerint művet létrehozni. Ily módon a steril stilművészet maga járul hozzá egy paradox kanonizációs folyamathoz. Azt hiszem, közös tapasztalat, amint csúcstechnológiával dolgozó magyar vagy európai író szövegén a legújabb elméleti árnyalat az alkotás dogmájává válik. Sajnos, ez is a tárcairodalom egyik formája, egy gépezet működtetése. Termelés. Meg aztán meg kell élni, és ez nem frivolitás, hanem brutalitás. Fenn kell tartanom tehát, hogy az írás, az olvasás és a beszélgetés — nem a rögzített értelemegységek formájában, de — folytatható, és éppen azért, mert közös, evidens és néma tapasztalatunk van arról, ami nem kimondható, mégis ott van, megtörténik, s amit Wittgenstein ajelentés sötétjének nevez. A beszélgtésnek éppen a Manfred Frank által kiemelt uralhatatlansága mond ellent a teljes közölhetetlenségnek. Beszélgetés, írás, olvasás, műelemzés a rögzített szabályokon, kánonokon áthaladó narratívájában találja meg rögzítetlen önmagát, hogy aztán ismét elveszítse, majd újra megtalálja magát és így tovább. A végtelen beszélgetés, ahogyan Blanchot nevezi, nem a hiánytalan kontinuitást jelenti, éppúgy, mint a narratív identitás ricoeuri elmélete sem, amely igen konstruktív példája hermeneutika és dekonstrukció termékeny párbeszédének, szabadság és mérték szellemi összjátékának (ezt csak azért jegyzem meg, mert különösen kedves népszokás ma az egyetemen Ricoeurt leszólni). Ellenben ha mindez nem így van, ha mindez a platonikus, logocentrikus gondolkodás és kultúra kezdeti bűnbeesését ismételgeti, akkor persze a következményekkel is számolni kell, amelyek az iskolára, az egyetemre, a taníthatóságra és a tanulhatóságra vonatkoznak. Ha feltevésszerűen sem létezik pillanatnyi jelenlét vagy a narratíva identikus pillanata, akkor az a régóta és az újkorban egyre felgyorsuló folyamat megy végbe, amelynek mi mindnyájan részesei és auktorai és szubjektumai vagyunk, s amelyet szellemesen és csupán jelzésszerűen mond ki Hayden White egy vele készített interjúban, amely a 2000 szeptemberi számában olvasható: „Ricoeur már passé. Derrida is passé. Foucault is passé. A Metahistory is passé, én is passé vagyok.” Nagyon jól állnánk, ha ott folytatnánk, ahol ő befejezi: én is passé vagyok, mi is passé vagyunk. Vagy éppen ott, hogy ha igaz volt egykor, hogy a felvilágosítók is rászorulnának a felvilágosodásra, akkor a dekonstruktőrök is rászorulnak a dekonsrukcióra. Ez a negatív linearitás és önfelszámoló kulturális jelenlét-negativizmus az eltűnést és a sebességet nem az ember sorsaként, hanem az adott helyzet és szerkezet apológiájaként igenli. És van az egészben valami komikus, abban az értelemben, ahogyan Thomas Mann rosszindulatúan azt mondja a naiv Nietzsche-olvasásról, hogy aki teljesen komolyan veszi, az elveszett. Valljuk meg, van ebben valami, hogy éppen a megidézett Thomas Mann-nal szembesítsem azt, abban is van valami ellenállhatatlanul tragikoxotikus, ahogyan ez a mélységesen tradicionalista és konzervatív