Korunk 1998 (III. folyam 9.)
1998 / 7. szám = Hatvanas évek - TÁJOLÓ - FARAGÓ KORNÉLIA: Minoritárius beszéd és modernitás
felszabadító praxisában, ahogy egyes teoretikusok feltételezték? Vagy e reményeket, a kommunikációs minták gyökeres módosulása után, végérvényesen modernista illúzióknak tekinthetjük? Gondoljuk végig a kérdést másik irányból, a történetiség perspektívájából, azaz a kisebbség történelemérzékelése és a modernitás viszonylatának szempontjából. A kisebbségi egzisztencia percepciós sémái ugyanis történelmi tapasztalat termékei. A kisebbségi létmód, identitás tematizálása— már a kifejezés használata is — történelmi gondolkodásmódot feltételez, mely nyitott a partikuláris entitások történelmi feltételezettségére. Ehelyütt figyelembe kell vennünk egy újabb ellentmondást, mely a modernitás szerkezeteiből fakad. Hayden White érvel úgy, hogy a 20. századi irodalom jó része ellenségesen viselkedik a történeti tudattal szemben. Szerinte „...a kortárs irodalom egyik megkülönböztető vonása az az alapmeggyőződés, hogy a törétneti tudatot ki kell irtani az írónak akkor, ha kellő komolysággal akarja vizsgálni az emberi tapasztalás ama rétegeit, melyek feltárása éppen a modern művészet sajátos célja” . A fentiekből kiindulva arra kell következtetnünk, hogy a világ modern értelmezésének hozadékai és a történetiség között ambivalenciák állnak fenn. Mindezek tudatában hogyan olvassuk Szenteleky mondatait: „Itt, Vajdaságban nincs múlt, történelem és tradíció, mely a költők lelkületét befolyásolná, irányítaná, mint pl. Erdélyben. [...] egyedül a jelenben élnek, ezért könnyen és messzire repülnek, hiszen semmi se húzza őket a múlthoz és a földhöz. [...] A tradíció és emlék nélküli emberek progresszívak, frissen és messzire menetelnek. [...] Tekintetük a messziséget keresi, és könnyen átsiklik nyelvi, nemzeti elkülönödéseken. Az általános emberit látják, érzik, hirdetik.” Mindez újabb kérdéseket vet fel. Egyrészt, érvényes-e Vajdaságban az a gondolat, amely a kisebbségi létpercepció sajátjának tudja az antikvárius szemléletét (Nietzsche), a muzeális jellegű (Zmegae), történelemszenzibilis gondolkodást? Másrészt, Apollinaire ismert mondatára gondolva („Ám az új szellem most jelentkezik első ízben oly módon, hogy tudatában van önmagának”), feltehetnénk a kérdést, mennyiben van ez a frissnek nevezhető szellem tudatában önmagának? A modernitás önmagát mindenkor a régiről az újra való átmenet eredményeként értelmezi (Habermas), illetve normák és konvenciók világa elleni sajátságosan ritualizált tiltakozásként (Imegac) érvényesíti. Történeti szemléletmód, tradíció hiányában azonban problematikussá válik az átmenethez szükséges készenlét, elkötelezettség, nem működhet a modern tagadóerő, nincs célpontja a kreatív tagadásnak, a szakadás az elvárás jelentésalakzata legfeljebb hiányként lehet jelen. A modernitás a hagyomány jelentésének átminősítésében is, de a tagadás gesztusában mindenképpen kötődik a „múlthoz és a földhöz”. Az az interpretációs vonulat, amely a partikuláris történelmi kötöttségeket hozza szóba, a historizmust, a történelmi tudatosságot megjelenítő tapasztalati sémákat építi be beszédrendjébe. „Irreális lenne azonban azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra eltűnhet az alkotók eredetiségre való törekvése, olyan jellemző tulajdonság, amely két évszázad alatt szinte a művészek második természetévé vált. A posztmodern szituációra éppen a rezignatív historizmus és a kreatív kombinatorika összekapcsolása jellemző. Az „azonosnak” historikus „örök visszatérése”... az újítás egykori kényszerével összekapcsolva...”8 — mindez újra felvet néhány kérdést. Mennyire bír jelenléttel az említett dimenzió, mármint a szakítás tudatossága, a múlttól való eltávolodás, a történetiségbe ágyazottságból sarjadó kritikai distancia, az emlékezés distanciája a vajdasági magyar kultúrában? Mennyire van jelen az a történelmi tudat, amely az emlékezés folytonossága révén képes érvényesíteni olyan partikuláris képleteket, melyek átírják a kisebbségi érzékelési sémákat? A minoritárius beszéd adekvált alapja a posztmodern idézet kultúrája lehetne, az a radikális pluralitás, amelyben természetes módon érvényesülhetne az intertextuális