Köznevelés, 1955 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1955-01-01 / 1. szám

burgundia szót a népnyelv Burgára egyszerűsítette, így keletkezett a Burga-utca elnevezés. A XIX. század elején jelentős terü­leteket parcelláztak a város peremvi­dékén. Az igénylők többsége a ma­­gasabban fekvő, száraz részen vágyott telket biztosítani. Ez a terület kapta a Rávágy elnevezést. Akinek itt nem jutott parcella, „muszájból“ elfogadta a lapos részen is. Ez lett a Muszáj. Gáspár András, akiről utcát nevez­tek el Kecskeméten, 1848-as honvéd­­tábornok volt. Itt született 1804-ben. Csizmadiamesterséget tanult. Mint ka­tona előbb a császári hadseregben szolgált. A szabadságharc alatt elérte a tábornoki rangot. Részt vett a hatvani és az isaszegi csatában. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, de mivel fiatal korában ő tanította Fe­renc Józsefet lovagolni, kegyelmet nyert. Az itt felsoroltak csupán példák arra, hogyan lehet a múlt ismertetésé­vel megszerettetnünk a mai Kecske­métet, é­s hasonlóan más helysége­ket. Amikor részletezzük azt a hősi küzdelmet, melyet városunk dolgozó népe évszázadokon át folytat a homok meghódításáért, egyben a nehéz, de szép munkával való tevőleges részvé­telre neveljük a gyermekeket. Le­gyenek büszkék arra, amit Jókai mon­dott Kecskemétről: „Ahol gyümölcs terem­, ott már van civilizáció.“ ORSZÁGOS CSOKONAI PÁLYÁZAT A Magyar Irodalomtörténeti Társaság pályázatot hirdet Csokonairól szóló népi emlékezések, mesék, anekdoták gyűjtésé­re, a költő halálának százötven éves év­fordulója alkalmából. Csokonai Vitéz Mihályról számos törté­netet tudnak nemcsak Hajdú-Bihar és Somogy megyében, ahol legtöbb időt töl­tött, hanem hazánk más vidékein is. Ezeknek csak kis töredékét gyűjtötték eddig össze, pedig megtudhatnánk belő­lük, hogy milyen képet őrzött meg né­pünk a magyar felvilágosodás nagy köl­tőjéről. A pályázaton bárki részt vehe­t, de első­sorban egyetemi hallgatók, középiskolai és általános iskolai tanárok, iskolai szakkö­rök figyelmébe ajánljuk. A pályázatra nagyobb gyűjteményt, vagy egyes történeteket is be lehet kül­deni. A gyűjtés helyét, időpontját, a közlő (mesélő) nevét, foglalkozását és életkorát mindig fel kell tüntetni. Csak eredeti gyűjtéssel lehet pályázni, nyomtatásban megjelent történeteket nem veszünk fi­gyelembe. Beküldési határidő 1955. március 20. Cím: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Buda­pest, XI., Ménesi­ út 11. Pályadíjak: Egy 1. díj: 1000— Ft. Két 2. díj, egyenként: 500.— Ft. (Ezek a díjak csak több darabból álló gyűjteményért adhatók ki.) öt 3. díj, egyenként 200— Ft. Húsz 4. díj, egyenként: 100— Ft. A pályázattal kapcsolatban a Társaság irodája ad részletes felvilágosítást. UHERKOVICH GÁBOR: a mezőgazdasági ismeretek tanításáról Erdey-Grúz Tibor o­ktatásügyi mi­niszter 1954 október hó 6-án, a peda­gógus propagandisták előtt tartott előadásán megállapította, hogy „az oktatás-nevelés tartalma és módszerei még nem felelnek meg népi demo­kráciánk követelményeinek, nincse­nek elég szoros kapcsolatban a gya­korlati élettel...“ Az általános iskolai oktatás és a gyakorlati élet közötti laza kapcso­latra a mezőgazdaság vonatkozásai­ban szeretnék rámutatni ebben a cikkben. A mezőgazdaságban dol­gozók (egyéni és szövetkezeti pa­rasztság, állami gazdaságok dolgo­zói) túlnyomó többsége az általános iskola elvégzése után egyenesen a mezőgazdasági termelőmunkába ke­rül. Honnét kapja meg a minden­napos munkájához szükséges isme­reteket? Lényegében és túlnyomóan azoktól szerzi meg, akikkel együtt dolgozik, mégpedig nyilván a gya­korlati munka végzése közben. Ez önmagában nem is lenne baj, mert hiszen gyakorlati ismeretek elsajátí­tásának kézenfekvő formája a mun­kavégzés közbeni tanulás. A baj csak az, hogy a csupán ily módon megszerzett gyakorlati ismeretek nem tudatosulnak eléggé, másrészt nem is jutnak túl azon a szinten, amelyen azoknak a gyakorlati isme­rete áll, akiktől a felnövekedő paraszt­ifjú a mindennapos munkáját meg­tanulja. Nyilván becsülnünk kell azt a gyakorlati tudást, amit a paraszti szülő, a szomszéd, a termelőközösség többi tagja a felnövekedő nemze­déknek átad, de végzetes lenne azt hinnünk, hogy ez elegendő. Már­pedig eddig jobbadán ezen az állás­ponton voltunk. A lelkiismeretünket azzal áltattuk, hogy hiszen ott van­nak a különböző előadások, amelye­ket a mezőgazdaság dolgozóinak időn­­ként tartanak, meg ott vannak az agronómusok. Az ipar, a közlekedés, a kereske­delem stb. dolgozói az általános is­kola elvégzése után mindannyian leg­alább alapfokú szakoktatásban ré­szesülnek, méghozzá rendszeres, szer­vezett formában. A mezőgazdasági dolgozók esetében erre a jelenben gondolni sem lehet. Viszont az is kétségtelen, hogy most már semmi­képpen nem szabad lemondanunk arról az igényről, hogy a mezőgazda­­­ságban dolgozóknak is hozzá kell jutniok szervezett tanulás formájá­ban a munkájukhoz szükséges alap­vető szakmai tudás minimumához. Mezőgazdaságunk fejlődésének, még­pedig tartós fejlődésének ez egyik elengedhetetlen feltétele. Mi legyen itt a megoldás? Nézetem szerint — és azt hiszem, hogy ezzel a nézetem­mel egyáltalán nem állok egyedül, sőt igen sokan hasonlóképpen véle­kednek — az egyedüli reálisnak mu­­­tatkozó megoldás az, hogy az általá­nos iskolába bevezetnék a mező­­gazdaságtan, a mezőgazdasági isme­retek tanítását. Ismételten csak arra kell vissza­térnünk, hogy a mezőgazdaságban dolgozók túlnyomó többsége az álta­lános iskola elvégzésével befejezte mindennemű iskolai tanulmányait. És mindjárt tegyük fel a kérdést: Mi­féle közvetlen segítséget adott eddig az általános iskola a parasztgyerekek óriási tömegeinek leendő munkájuk jobb, egyre fejlődő végzéséhez? Jó­formán semmit! Pedig az alapvető, nélkülözhetetlen szakismereteknek a nyújtása egyre tudatosabbá tenné a paraszti mun­kát, egyre jobban megnyitná a per­spektívákat a korszerű termelési módszerek elsajátítása felé. Nagyon jól tudjuk, hogy az általános iskola nem alakulhat át valamiféle alap­fokú mezőgazdasági szakiskolává, de véleményünk szerint parasztsá­gunk igenis felléphet azzal az igény­nyel, hogy iskoláztatása terén az alapfokú általános műveltség mel­lett hozzájuthasson a mezőgazdasági technikai minimumhoz is. Jelenleg az a helyzet, hogy igen jól igyek­szünk megtanítani például Ausztrália földrajzát, a fizikát, az orosz nyelv­nek egyik-másik bonyolultabb fordu­latát stb. falusi általános iskoláink­ban, ugyanakkor nem szólunk pél­dául a helyes vetésforgó kialakításá­ról, a helyes takarmányozás legfőbb gyakorlati elveiről stb., azaz olyan kérdésekről, amelyekről az általános iskolában — különösen annak leg­felső osztályaiban — rendszeres is­mereteket nyújthatnánk és amely kérdésekről azután parasztságunk zöme rendszeres tanulás keretében az általános iskola elvégzése után sohasem hallhat. Gondoltak-e már a magyar oktatásügy irányítói arra, hogy milyen komoly kérdés ez? Semmiképpen nem leh­et arra gon­dolni, hogy a növénytan és az állat­tan általános iskolai tanításával — és csak azzal — ezt a kérdést meg lehet oldani, hogy ezeknek a tantár­gyaknak lehet valamilyen módon olyan arculatot adni, hogy az mint­egy helyettesítse a mezőgazdasági ismereteik oktatását. Azt nyilván megteszi a növénytan és az állattan, hogy a mezőgazdasági ismeretek ta­nítását előkészíti, megismerteti a növényt és az állatot mint élőlényt, megmutatja, milyen a növény és az állat testfelépítése, milyenek az élet­működéseik, a környezettel szem­beni igényeik. Megismertet a fonto­sabb vadon élő és termesztett, illetve tenyésztett növény- és állatfajokkal, s ezzel egyben érzékelteti az egész élővilág fejlődését. Tehát megadja 17

Next