Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-22 / 228. szám
1993. augusztus 22. Hol van már a tavalyi hó? És hol van Robin Hood, urak megsarcolja, szegények istápolója? A jó Robin amellett, hogy megszorongatta a gaz nottinghami bírót és kuka talpnyalóit, az erdő ura és őrzője is volt. Na meg rabsic. Az erdőben, az erdőből élt kis csapatával együtt. Nyulak, vaddisznók, őzek, szarvasok bánták a velük való találkozást. Ők azonban mindig csak annyi vadat terítettek le, amennyire szükségük volt. Nem gyilkolták halomra az állatokat. Géppisztollyal és gránáttal sem mészárolták az élőlényeket. Helikopterről sem lőtték a halálra váltan menekülőket. Az igazi rabsic (orvvadász) ugyanis tisztességes, és tiszteli az életet, ezt a megismételhetetlen csodát. SZEMÁN LÁSZLÓ Hasfelmetsző rabsicok A vadászat amúgy egyenlőtlen küzdelem. Amióta kiemelkedtünk az állati sorból, fegyverrel űzzük a vadat és egymást. (Hülye szó ez a „vad”. Azért, mert egy élőlény más normák szerint él, mint mi, miért éppen ő a vad? A történelem számtalanszor igazolta, hogy éppen az ember a legvadabb.) Eleinte harcról beszélhettünk, hiszen az állatok jó eséllyel vehették fel a küzdelmet az akkor legmodernebbnek számító tömegpusztító fegyverek, úgymint a kőbunkók ellen. A harc a fennmaradásért folyt. Agyonverjük ezt a fránya mamutot, mondogatták eleink. Igaz, böhöm nagy hústorony, de százan legyűrjük. Ha leterítettük, nem tapos össze minket, amikor bogyót gyűjtünk. A húsa is finom. A bőréből a legújabb Neander-völgyi módi szerint készült ruhát is készíthet a „szabó”. Az asszony megnyalja utána a húsz lábaujját. Vagy a felső tíz már nem is lábujj? Jé, akkor nekem is van kezem? Őrületes ez a fejlődés. A mamut lábszárcsontja meg príma bunkó. Lesz itt ne mulass! Nicsak! Az egyik lábszárcsont kettétört. Ez hegyes, szúr és hasít! Kössük csak egy hushanghoz. Csak nem feltaláltuk az új csodafegyvert, a dárdát? Jaj nektek, mamutok! Ásunk itt egy gödröt. Telepakoljuk dárdával és belehajtjuk a csordát. Hmmm. Hatékony. Igen hatékony. Most már van elég hús. Csak a legfinomabb részeket metsszük ki a kőkéseinkkel - ala pattintott sógunpenge -, a többit megzabálják ezek a porhanyós húsú ölnyi ebek.Csak nem ölelnek? Nem vadak, mert itt nyalogatják mellső lábujjaimat. Meg aztán egyikükmásikuk nagyobbra is nő egy ölnél. Legyen kutya a neve. Macska nem lehet, mert az a szó már foglalt; a házi oroszlánt nevezte el a kőkorszaki Kazinczy tanár úr macsnak. A kismacst meg cicának, vagy macskának.) Ha már túl vagyunk a fegyverzet első modernizációján, akkor nem csak a mamutokat tűzhetjük dárdavégre. Itt laknak velünk a völgyben, társbérletben a büdös lábúak. Ugyanolyan emberek, mint mi, csak büdös a lábuk, és lábszárcsontdárda helyett még mindig bunkó a fegyverük. Medve anyám, hogy ezek mekkora egy bunkók! Osztály, akarom mondani, csürhe, vigyázz! Fel! Támadunk és legyőzzük a bunkó(so)kat. Ha lenne kardunk, miszlikbe is aprítanánk őket. De majd, ha feltalálják az acélt, elmegyünk Damaszkuszba... így csak nyársra szúrjuk, kibelezzük őket. Összetörjük a csontjaikat, aztán megesszük. Merthogy az jó. Micsoda egy combja van a főbunkó bogyós lányának! De hopp! Néhányan túlélték az első atomcsapást. Ne öld meg! Jó lesz rabszolgának. Majd ők vadásznak a mamutokra. Főzik a kegyólevest. Mosogatnak vagy feltalálják a papírt és a papírtányért. Ha az asszony kiöregszik, akkor a fiatalabbja bebújik a nászágyba velünk. Válogathatunk is, hogy hím kell, vagy nőstény. Merthogy kefélni sem a fajfenntartás miatt a legjobb! Most vegyünk egy nagy levegőt és lapozzunk előre a törtélemben. Csillagászati „léptékkel” mérve a bunkó után fél másodperccel feltaláltuk az atombombát. Igaz, hogy e fél másodperc alatt többször is megtizedeltük, vagy éppen megfeleztük a Föld élőlényeit és az emberiséget. Egyre gyorsabban és egyre hatékonyabban folyt és folyik a mészárlás. Igaz, mindeközben fejlődtünk is. Ma már nem (mindig) esszük meg egymást, azaz nem vagyunk emberevők. A mamut is kipusztult inkább, minthogy szembesüljön a világnak a bunkó után eddig legnagyobb példányszámban előállított fegyverével, a Kalasnyikoval. Arra is rájöttünk, hogy mitől döglik a légy. (A Chemotoxtól és a légycsapótól.) Akkorát fejlődtünk, hogy az asszonyokat sem vonszoljuk hajuknál fogva, és a mai kor Lucretia Borgiai is viszonylag ritkán keverik a mérget. Az Einsteinek korában eszünk ágában sincs játszani a tűzzel, gondolhatnánk. Ám a szomszédban éppen harc folyik a fennmaradásért. Nemcsak úgy „büdös lábú” módra. Rabszolgára sincs szükség arrafelé. (Különben is feltalálták a papírtányért és a mosogatógépet.) Lövik is egymást, mint a nyulat szokás jobb helyeken. Ki is belezik, le is fejezik az ellent. Az ellenség különben is csak akkor van legyőzve, ha a fejét a lábához helyezzük. Egy „jó” szokásunk azért megmaradt a mamutok csapdába csalogatása óta: a vadakat éppúgy halomra lődözzük, mint egykoron. Merthogy vadászni nagy élvezet, ha mi vagyunk a vadász. A XX. század végére kihunyt a lovagiasság is. Legszívesebben helikopterről vadásszuk a nagyvadat. (Lásd még azt a bizonyos négycsillagos tábornok elvtársat Kaszópusztáról.) Nem is értem, hogy az űzött állatok miért is nem lövik inkább önként főbe magukat? Aztán akadnak olyan furmányos horgászok, akik karbiddal vagy éppen kézigránáttal halásznak. Beledobnak némi matériát a halastóba. Nagy robbanás és a kábán a víz felszínén lebegő halakat csak össze kell szedni. A hivatásos vadászok és az erdőszerető turisták a megmondhatói, hogy erdeinkben tobzódik az értelmetlen halál. (Értekezésünk szempontjából tökmindegy, hogy ezek az erdők a Bükkben, a Börzsönyben vagy éppen a Bakonyban találhatók.) A rabsicok utódai, a vadorzók már nem hurokkal vagy nyíllal dolgoznak. Kedvenc fegyverré vált a Vörös Hadsereg kivonulásakor fillérekért kapható Kalasnyikov. A vadorzók gátlástalanul „belövik” magukat. Sorozattal aprítják miszlikbe a nyulakat és a madarakat. Majd sorra kerülhetnek a nagyvadak. Csak az elejét célozd, mondják egymásnak, amikor feltűnik egy kapitális vad, a megrendelés a hátsó combjára szól! Nem néznek se embert, se istent. Ha vemhes az ünő, hát vemhes. Minek ment a bika közelébe, amikor az éppen bőgött. Durr, bele egyet, majd kimetsszük a jó falatokat. Hogy a gida még rúgkapál az anyja hasában? És akkor mi van? „Elárulom az őszintét. Még mindig jobb, ha én lövöm le, mintha az a görény Arzén sógor! A vadőr meg ne nagyon ugráljon, mert neki is gyorsan több golyója lehet a szokásosnál!” Persze nemcsak az AK-k dörögnek a hegyeinkben. Dobtáras géppisztolyok, házilag felfúrt légfegyverek is ontják magukból a halált. Reneszánszát éli a számszeríj, és a sportíj is avatott kezekben feszül. A borotvaélesre fent nyílhegyeket pedig karátéba mártják, hogy a karcolás is halálos legyen. A lőszerekből kiemelik a magot. Belefúrnak és higannyal töltik teli, majd visszaforrasztják és visszahelyzik a hüvelybe. Az így preparált lövedék robban a becsapódáskor, sokszor fél disznókat kitépve a „maradékból”. A vadorzók útját tetemek szegélyezik. A megrendelt rész kivágva, a többit odahagyják az enyészetnek. Ahol nagy csapat varjú ereszkedik alá a rengeteg felett, ott biztos, hogy vadhulla hever. A vaddisznót általában csak kibelezik és levágják a csülkeit, a többit viszik. Egyes vadorzók terepjárókkal járnak-kelnek a hegyi utakon. Az első lökhárítóba 30-40 centis, kihegyezett vasrudakat csavarnak; ha a vad megugrana a jöttük zajára és „átváltana” a csapáson, fennakad a kocsira szerelt dárdákon. Innen már csak egy lépés a bunkó. A kérdés csak az, hogy kinek és főleg kit kellene lebunkózni? Szarvasünő borjával Fotó: PATAKY ZSOLT ÉS KOVÁCS ATTILA Megsörételt ez A bunkó „továbbfejlesztett" változatai RIPORT 1