LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)
2003 / 3. szám - TANULMÁNY - BOKA LÁSZLÓ: Látlelet és/vagy diagnózis : Egy korszerű(bb) kánonkoncepció esélye (f)elé?
Egy korszerű(bb) kánonkoncepció esélye (f)elé? 283 ténymegállapítást is előtárt. Az oppozicionális kritika régi hagyományát, az öntudatos, metakritikus érdeklődést azon természetű jelölő és érvényesítő rendszerek iránt, mint amilyenek például Barthes, Derrida, Foucault, Althausser és Hayden White műveiben fedezhetők fel, illetve harmadik hatásként magát a szociológiát, amely az irodalomban is a kritikát és az értekező prózát általában egy sokkal öntudatosabb pozícióba segítette. Az adverziális, a teoretikus és a szociologikus elem vált tehát a kritika világháborút követő marginális elemeiből, ezen érvelés szerint 39 - központivá és meghatározóvá az utóbbi évtizedek diskurzusainak rendszerében: „Amikor 'érték' és 'kultúra' vizsgálódás alá kerül, a 'hagyomány' nem sokáig maradhat megkérdőjelezhetetlen." Ezt abszurd módon, de bizonyos fokig alátámasztani látszott az a szélsőségesnek tekinthető felfogás is (amelyet a konzervatív oldal részéről Allan Bloom The Closing of the American Mind című könyvében hangoztatott), nevezetesen, hogy a kulturális erózió jelenlegi állapotát nagymértékben erősítették az olyan gondolkodók, mint Nietzsche és Max Weber elméleti munkái. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy azok az elméleti írók, akik e két személyiség elméleti tradícióinak a továbbfolytatóiként ismertek (Foucault, Derrida, Lacan, Barthes, Deleuze, Baudrillard), és a hetvenes években igencsak részt vettek az említett „megkérdőjelezésben", nem is beszélve az irodalomértésünket nagymértékben befolyásoló olyan autoritásokról, mint Habermas vagy Heidegger, akkor könnyen egyértelművé válik, hogy a feleknek „nem mindig precíz szellemi térképre, hanem bűnösökre van szüksége".40 Az említett globális kihívásokkal ugyan mindegyik oldal többnyire tisztában volt/van, csakhogy kiindulási pontjaik merőben különböznek, mert amíg az egyik fél nyílt támadást lát a számára megkérdőjelezhetetlen értékeket képviselő kánon „felnyitásában", a másik már nemcsak annak kiszélesítésén, diverzifikációján, de adott esetben annak tarthatatlansága miatti eltörlésén és egy teljesen új értékrend kialakításán is dolgozik. Más szempontokból tekintenek ugyan a problémákra, de azt egyikőjük sem tagadja, hogy többek között az említett szerzők munkássága nagymértékben hozzájárult egy olyan elméleti kánon kialakulásához, amely egy korszerűbb irodalomfelfogást meghonosítva próbálta bővíteni az irodalom hagyományos rendszerének és intézményességének koncepcióját. A probléma jól láthatóan tehát ma sem a kánoni listák tartalmáról szól, hiszen a kánonokról szóló viták, illetve elméletek jelentősége jóval túlnő egy lezártnak hitt irodalmi kánonról szóló imaginárius megegyezés esetleges határain. Sokkal inkább arról lehet szó, amit Guillory is érzékeltetett, hogy olyan krízishelyzet áll elő, amely alapjaiban is átgondolásra készteti azt a kulturális tőkét, amelyet úgy hívunk, irodalom.41 A kulturális tőke, amelyikről Guillory - Bourdieu kifejezését használva - könyvében beszél, olyan átfogó kulturális emlékezetet feltételez, amelyik irodalomszociológiai szempontból köti az erudíciót, a különböző osztályfogalmakat is bevonva, az irodalom intézményrendszeréhez. „A probléma, amit M Jan GORÁK: i. m. 224. « Vö. FARKAS Zsolt: i. m. 28. 41 Vö. John GUILLORY: Cultural Capital, viii.