Lyukasóra, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9. szám
Rashwan Mohamed A i. Leülök a rendelőben. Körülöttem jönnek, mennek az ápolók, a betegek. Csodálkozva nézek körül: hogyan lehet, hogy ennyi beteg van a világon? Vagy ezek is olyanok, mint én, igaziból semmi bajuk sincsen? Hónapok óta nézegetem a tükörben a lábamat, a visszerek a jobb lábamon egyre rondábbak, a bal lábszáramon is kezdtek kidudorodni. De semmi fájdalmam sincsen. A hiúságom miatt határoztam úgy, hogy megcsináltatom a műtétet. A visszereket eltávolítani rutin műtét. Nyáron rövidnadrágban lehet sétálni anélkül, hogy érezném, az emberek bámulják a ronda visszeres lábamat. Ezért kell a műtét, semmi másért. Ronda a lábam. S olyan nagy írónak, mint nekem, hogyan lehet ronda a lába? Itt, a rendelőben senki sem tudja, ki vagyok, mi vagyok, ki fia-borja. Ülök, várom a soromat, bámulok az ajtóra. Mellettem ül egy tucat ember. Versenyben vagyunk, ki kerül előbb sorra. Szánalmat érzek irántuk, megvetést, de leginkább gyűlöletet. Ők ugyanolyan hitványak, mint én. Féltik az egészségüket, a drága egészségüket. Félnek a visszerektől, a szívinfarktustól, a hasmenéstől, mindentől, ami rövidíti, vagy keseríti az értéktelen, unalmas, tartalmatlan életüket. Fél óra várakozás után kerül rám a sor. Gyorsan magyarázom a háziorvosnak, miért jöttem, hiszen annyi a szerepe, hogy ír nekem egy papírt, beutal a kórházba, ahol kivizsgálnak és döntenek felőlem. A háziorvos hölgy hatvan és százhatvan év közötti asszony, aki mindig Salman őrmesterre emlékeztet engem. A szeme kicsi és kerek, mint az egérszem, a kis szája komikus ellentétben áll széles homlokával. Amikor beszél, úgy érzem, mintha tegnap megvertem volna őt, és most bosszút állna, vagy haragszik rám, mintha elloptam volna tőle tavaly egy csirkét, vagy valami véletlen folytán leszúrtam volna a férjét. Parancsoló hangon dobja a mondatokat. Közben néz rám, de Atyaúristen, hogyan néz! Az éles, kerek, kicsi szeme átível a szemüveg fölött, és bámul. Félek tőle. Amikor bemegyek hozzá, első dolgom, hogy beszarok. Kár, hogy ez a hölgy nem választotta a katonapályát. Később tudtam meg, hogy börtönorvos volt, lehet, hogy a bűnözőktől tanulta ezt a fürkésző, sunyi, rosszindulatú tekintetet. Szokása szerint parancsol nekem: toljam le a nadrágom, hogy megnézze a lábam. Számítottam rá, ezért tiszta, új gatyát hordtam. A gatyám normális körülmények között mindig piszkos, lyukas vagy szaros. Néhány tapintás után megkegyelmezett és rám parancsolt, hogy vegyem vissza a nadrágomat. Ártatlanul érdeklődöm, ha műtétre kerül sor, melyik jobb, a megyei kórház vagy a klinika. Hallottam, hogy az őrmester asszony többször átesett ugyanezen a műtéten. Akkor biztosan tudja, melyik a jobb hely. Az orvosnő értetlenül néz rám, széttárja kezét, nem tudja, melyik jobb, és jól járok, ha nem válogatok, mivel hosszú időbe telik, mire műtétre kerülök. Csüggedten csendbe burkolózom. Állok előtte, várom az új parancsot. Naivan azt gondolom, mint minden hülye író, hogy készen is vagyunk. De az őrmester felvilágosít, hogy ezzel a két papírral másnap folytatni kell a vizsgálatot még újabb két helyen, mielőtt beutal a kórházba. Az első: szívizsgálatra kell mennem, ahol EKG-val megbizonyosodnak, hogy szívem bírja-e a műtétet, vagy sem. Ott megismétlődik az előző nap szcenáriója: leülni a székre húsz sorstárs közé, bámulni a semmibe, vagy olvasni olyan könyvet, amit éppen nem lehet olvasni várakozás közben. Rendelőben várni azt jelenti: idegesnek lenni. Feszültnek lenni. Csüggedtnek lenni. A legjobb esetben izgatottnak lenni. És ez ellentmond az olvasás természetének, ahol nem bámul senki a pofádba, ahol nem járkál előtted minden másodpercben száz ember, ahol az őrmester szobája nincs tőled tíz méter távolságra. A szobában újra le kell vetkőznöm, de most nem az alsó részt, hanem elég felsőtestemről a ruhát. Zseléféle anyaggal bekenik a mellkasomat, és itt-ott elektromos csipeszeket rögzítenek rám. Pár perc után a laboránsnő kijelenti, hogy készen vagyunk. Letörölhetem a zsíros mellemet, felvehetem a ruháimat, és tessék kint várakozni. És várakozom, várakozom. Közben új betegek mennek be, új, ismeretlen ápolónők, és új utasítások hangzanak el. A grafikonos papírral kezemben hazaballagok. Bámulok erre a keskeny, hosszú tekercsre, hátha megértek valamit azokból a kicsi hegyekből, amelyek úgy sorakoznak egymás után, mint a remegő öreg kéz meghibbant firkálása. Nem értek belőle semmit. Félrerakom az asztalomra, próbálom folytatni új cikkemet, foglalkozzon az orvos ezekkel a hegyekkel. Maradjon a suszter a kaptafánál. Este álmomban látom a jeleket, táncolnak előttem, ugrálnak-leugrálnak körülöttem kéz a kézben, és megakadályozzák, hogy kimenjek a körből. Hirtelen éles hullámokká változnak, és én közöttük megfulladok. Néha kacsintanak rám, néha trágár szavakkal szidnak, de mindig körbekerítenek engem. ГТ: Másnap reggel a második papírral megyek a rendelőbe: V2S vérvizsgálat. Várakozás, unalom, csüggedtség. A kórházakban és a rendelőkben minden a beteg érdekében történik - ezt hajtogatják-, de valójában a beteg az utolsó, akit figyelembe vesznek. A páciens mellékes szereplő a hatalmas gépezetben. Lényegtelen vonal a képben. Lehet, hogy az egészségügyi rendszer beteg nélkül is működhet? A dolgok ismétlődése idegőrlő. De muszáj Mohamed, muszáj. Rám kerül a sor. Az ápolónő megszurkálja a karomat, és az injekciós tűt teletölti a véremmel. Csurog, mint a forrás. Csodálkozom kicsit, hogy ennyi van belőle egy anémiás embernek. тва [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]. Várom, hogy halljam a szokásos parancsot: várjon kint, de e helyett kijelenti a nő, hogy egy hét múlva kell jönnöm aztz eredményért. Kifutok az időből. Ha nem csinálják meg . "*• a műtétet az év vége előtt, lejár a társadalombiztosításom. Utána a levegőben lógok. Se társadalombiztosításom, se munkám, se jövedelmem. És ezt betetőzi, hogy műtét sem lesz. Amióta ebbe az országba jöttem, kutyaszorítóban vagyok, és minden járókelő az én sintérem. Ellenségem. A dolog pikantériája, hogy minél jobban szaporodnak az itt töltött éveim, annál nagyobb a hátrányom. Tizenkilenc év, tizenkilenc száz év, és itt állok a levegőben. Két évtizede élek olyan országban, amely nem hajlandó elismerni legelemibb emberi jogaimat. Se íróként, se gondolkodóként. Állampolgárként sem. Nincs jogom szavazni, nincs jogom dolgozni, nincs jogom publikálni, összegezve: nincs jogom élni. Idegen vagyok, és idegen maradok halálig. Szeretnék kimenni