Kritika 1. (1972)
1972 / 4. szám - Gyergyai Albert - Barta János - Vidor Pálné - Lázár István írásai: Diófát ültetni
Hozzászólás Illés Endre „Diófát ültetni" című tervezetéhez Magam is részt vettem Illés Endrének évekkel ezelőtt klasszikusaink újrakiadása körül indított vitájában, s most örömmel és megnyugvással olvasom a Kritika hasábjain az egykori vitát hasznosító, nagyarányú, összegező tervet. Úgy érzem, ma már az általánosságok felemlegetése időszerűtlen volna; ami még a hozzászólásokra várhat, az inkább csak csiszolgatás, javaslat egyegy részlet, egy-egy cím módosítására. Ezt teszem én is, eleve szembenézek azzal az ellenvetéssel, hogy a magam kedvenc olvasmányait akarom a sorozatba becsempészni, valami efféle is dolgozik bennem, valójában mégis objektívnek érzett irodalomérzékem alapján teszek néhány változási javaslatot az eredetihez igazodó sorrendben. 35. szám: Okvetlen közöljük Katona dramaturgiai értekezését is. (Mi az oka...) 40—42. Vörösmarty novelláit mellőzhetőnek tartom. 57. Gyulai „Egy régi udvarház”-a a Bachkorszak elbeszélő prózájának kiemelkedő alkotása; ne maradjon ki. 60—63. Az „És mégis mozog a föld” és a „Rab Ráby” gyönge regény; irodalmon kívüli okokból emeltük fel őket. Javaslom helyettük az „Egy magyar nábobot”, mint a nemzeti romantikus irányregény iskolapéldáját — és a „Sárga rózsá”-t. Egy-egy elbeszélése is szóba jöhetne. 71—72. „Az új főispán” bizony gyatra regény, Tolnai inkább pályája első szakaszán alkotott elfogadhatót. Hozzuk inkább „Az urak”-at vagy a „Báróné ténsasszony”-t, vagy „A jubilánsok”-at, „A szentistváni Kéry-család”-ot. Elbeszélésekre is lehet gondolni. 83. Az „Egri csillagok” ifjúsági olvasmány, a többi történeti regény megfakult. Inkább adjunk novellaválogatást, e műfajban alkotott Gárdonyi becsülésrevalót. 105—107. Két nagy Krúdy-regény, az „Aszszonyságok díja” és a „Boldogult úrfikoromban” — ne maradjon ki a válogatásból. Végül három kérdés: a) Úgy gondolom, a kötetekhez, különösen a régebbiekhez, magyarázóapparátus is kell, így gondolja-e Illés Endre? b) Ugyancsak szükségesnek tartom a szakszerű bevezető tanulmányokat. c) Beilleszthetők-e a kötetekbe klasszikusaink válogatott levelei? Kívánom a javaslattevőnek és mindanynyiunknak: érjük meg, hogy az a bizonyos diófa már meg is hozza első termését. BARTA JÁNOS Irodalomtudomány vagy művelődéspolitika? Nincsen olyan kiadói terv, amelyhez nem lehetne sokféleképpen „hozzászólni”: bővítő, szűkítő, cserét javasló vagy sorrendváltoztató javaslatok sorakozhatnak a végtelenségig. Mégis, hogy a Magyar Klasszikusok tervezete minél könnyebben összehangolódjék, úgy gondolom, bizonyos elvi kérdések tisztázására, a közvélemény némi eligazítására volna szükség. Így kevésbé lenne diffúz a társadalom széles rétegeiből beérkező javaslatok anyaga, tendenciája. Ilyen elvi kérdések például a következők : Vajon a művek, illetve szerzők összeválogatásánál melyik az elsődleges szempont: az irodalomtudományé vagy a művelődéspolitikáé? Az irodalomtudomány tárgyát képező anyagon belül a műfajok milyen arányban képviseljék a szépirodalmat, illetve az ismeretterjesztést? Továbbá: vajon a művelődéspolitikai válogatás mennyire szolgálja a történetileg kikristályosodott ízlésnevelői gyakorlatot, illetve az adott történelmi pillanatban (ne felejtsük el: a pillanat nagyon elhúzódhat, hiszen „diófát ültetünk”!) a legaktuálisabb népnevelői szándékot? S most lássuk — minden elvi tisztázottság nélkül — a megjegyeznivalókat: Még nagyobb hiánynak érzem Kármán kimaradását, annál is inkább, mert csak egyetlen olyan kötet szerepel a tervezetben, amelyben egyáltalán szóba jöhet Kármán valamilyen művének szerepeltetése: ez a 36. kötet, melynek címe: „Prózai antológia (Pesti Gábortól Kölcseyig)”. Talán itt lappang Kármán Fannija vagy A nemzet csinosodásáról szóló röpirata? Márpedig mind az irodalomtörténeti teljesség igénye, mind a világirodalmi kapcsolatok tudatosítása, továbbá művészi értékeink abszolút megbecsülése kötelességünkké tenné Kármán szépirodalmi és kultúrpolitikusi rehabilitációját. Rehabilitációt mondok, mert a felszabadulást követő nehéz évtizedekben a szentimentalizmus — egyéb érzelmi telítettségű stílusirányokkal együtt — irodalomszemléleti anatéma alá került. Hiányosnak érzem a kritikusi vonulatot is, ha Riedl és Beöthy kimaradnak belőle. Lehetséges, hogy a 155—156. kötet tartalmazza az említett irodalomtudósoktól származó anyagrészeket? Félő, ámde valószínű, hogy a „XX. század” megjelölést nem ezeknek a literátoroknak szánták a tervezetben. Kettejük közül inkább Riedlt hiányolom (Beöthy „volgai lovasa” alaposan kompromittálta szerzője ideológiáját), hiszen tudvalevő, hogy az első világháború utáni tanúrnemzedék irodalomszeretetének egyik energiaforrása Riedl Frigyes egyetemi professzorsága volt. Joggal hiányolja Nagy Péter Lukács György nevét a tervezetben. Gondolom, Lukács marxista írásai mégis inkább fellelhetők a „Kritikai antológia, XX. század” címszó alatt, mint pl. Riedl Arany Jánosa. Éppen az arányok helyreállítása végett kellene Lukácsot egy egész kötettel, Riedlt és Beöthyt pedig név szerint szerepeltetni, ami egyszersmind gazdagabb anyaggal történő jelentkezésüket szolgálná. Ez annál is inkább igazságos, arányos lenne, mert hiszen a XIX. század kritikusai (Toldy, Bajza, Zilahy) megkapják ezt a tisztességet. Péterfy Jenő írásai — helyesen — meg éppenséggel külön kötetté állnak össze. S most nézzük az olvasói tábort növelni hivatott szépirodalmat! Művelődéspolitikánk Jókait illetően túlságosan iskolaközpontú lenne, ha egyrészt összesen csak négy Jókai-regényt venne fel a tervezetbe, másrészt a kiadandó regények a jelenlegi tantervhez túlságosan alkalmazkodnának. A számbeli minimalizmus semmiképpen sem tükrözi azt az érdeklődést, amelyet — a Jókai-filmek látogatottságából és a közkönyvtárak adatgyűjtéséből ítélve — olvasóközönségünk még ma is tanúsít a „nagy mesemondó” munkássága iránt. Ami a művek megválogatását illeti: mind A kőszívű ember fiai, mind az És mégis mozog a föld inkább történeti és irodalomtörténeti témáik miatt váltak iskolai olvasmányokká. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán — mindezen érdemeik mellett — szélesebb és reálisabb körvonalat adnak az ábrázolt világról, és jellegzetesebben Jókai-regények, mint az előző kettő. Hogy milyen aránytalanul kevés a négy Jókai-mű, az akkor tűnik fel, ha arra is figyelünk, hogy Katona három drámával szerepel a tervezetben. Hiányzik továbbá Illyés Gyula oeuvre-jéből a Petőfi. A mű jelentősége túlnőtt nemzeti irodalmunk keretein, illetve éppen annak szerez méltó tisztességet a nagyvilágban: több fordításban övezik már külföldön is a művet, amely az irodalomtudomány és a művészet legharmonikusabb egységében ad remekbe vésett portrét legnagyobb lírikusunkról. Kevésnek tartom Németh László regényei közül a Gyász szerepeltetését. A Bűn és az Iszony éppen olyan időállónak bizonyult. Előbbi még a maga sajátosan kor- és típusábrázoló erejével is megérdemelné a külön kötetet. Ha másképp nem, még a drámák rovására is helyet kellene teremteni e regényeknek. Hiányolom klasszikus ifjúsági irodalmunk remekei közül A Pál utcai fiúkat. Ott van a helye az Egri csillagok és a Légy jó mindhalálig mellett. Molnár Ferenc világjárt drámái bizonyára helyet kaptak a 157—158. kötetben. Csak A Pál utcai fiúk kívánkozik önálló kötetbe. Végül jöjjön a barbár szűkítés, illetve csonkítás: feleslegesnek érzem Katona gyenge drámáit a tervezetben (Jeruzsálem pusztulása, Ziska), még a maguk fejlődéstörténeti funkciója mellett is, továbbá a Madách-verseket és -novellákat, Kaffka Margit több regényének bevonását, Gábor Andor önálló kötettel történő szerepeltetését. Helyettük nem lehetne-e inkább mai derékhadunkból is egy-két szerzőt, egy-két művet felvonultatni? Például Karinthy Ferencet és Örkény Istvánt. Hiszen „diófát ültetünk”, azaz a mai ötvenévesek sem lesznek már távlattalan, „kiforratlan fiatalok” — a sorozat befejezésekor ! VIDOR PÁLNÉ gyakorló iskolai tanár Klasszikusaink szénásszekere Mintha szénásszekér volna, amelyre biztosan felfér még egy-egy szál — Illés Endre listáját az új Magyar Klasszikusok sorozatához mindenki bővíteni szeretné. Hiába nyilvánvaló, hogy a 160 kötet közé csak akkor sorolhatók be a közreadott tervben nem szereplők, ha kihagyással ehhez helyet teremtünk, a Kritika márciusi számában megszólalt első „opponensek” a jobbik feladatot választották. Miközben újabb írók és művek sorát javasolják beiktatásra — írót senkit, és művei is csupán egyet-kettőt látnak elhagyhatónak. Én megpróbálnék fordított módon eljárni. Bornemisza nem férne meg valakivel párban? És Apáczai Csere János? II. Rákóczi Ferencet mint írót nem reprezentálná kellően egy kötetnyi a műveiből ? Csokonainak van három kötetnyi olyan írása, ami egy ilyen, szükségszerűen szűkmarkú sorozatból nem hiányozhat? Erdélyi János, Gyulai Pál és főként Arany László mindenképpen érdemes külön kötetre? Vajda János és főként Tolnai Lajos kettőre? Justh Zsigmond és Ambrus Zoltán nem társíthatók abban a sorozatban, amelyben Tömörkénynek csak egy kötet jut? Ugyanannyi, amennyi Péterfi Jenőnek? Juhász Gyula igazán klasszikus írásai sem férnének el egy kötetben? Komját Aladárral és Barta Sándorral nem lehetne még Gábor Andort is társítani? Tersánszky három kötete nem túlzás ott, ahol Krúdynak is csak három kötet jut? Babits négy kötete nem csökkenthető háromra? Az ilyen „hóhérmunka” persze igen keserves. Nekem például — nem irodalomtörténész lévén — elsősorban Rákóczi nevénél bicsaklott meg az írógépem; az ő fejtegetései a korabeli magyar társadalomról és a maga vívódásairól revelatív erejűek voltak számomra, éppen szociológiai érdeklődésem kialakulása idején. Kiknek a beiktatása kedvéért szántam el magam mégis az ő szereplését is csökkentő javaslatra? Bár igazán nem volna túl nehéz nekem is a sorozatban szereplésre érdemes neveket-műveket felsorolni, a fenti „csonkításokat” inkább az arányok, mint meghatározott írók és művek érdekében tartanám szükségesnek. Egyetlen pontot mégis, ahol súlyosan hiányosnak, korszerűtlenül beszűkítettnek érzem a tervet — egy elavult örökség hordozójának. Széchenyi és Kossuth alapvetően nem irodalmi, hanem politikai, illetve közgazdasági jellegű írásai természetes módon illeszkednek a magyar irodalom klasszikusainak gyűjteményébe; ugyanígy a régebbi hitvitázók vagy történetírók szövegei is. Ezt még egy lépésnek kellene követnie. Nem is egy, hanem több kötetet érdemelne a magyar írás klasszikusainak reprezentatív sorozatában természettudományunk. Herman Ottónak például föltétlen külön kötetet adnék, és legalább egy kötetet megérdemelnének XIX. és XX. századi utazóink is: Vámbéry Ármin és Bíró Lajos, Torday Emil és Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond. Nem is szólva arról, hogy orvosaink, biológusaink, geológusaink stb. között is sok akad, akinek tudományos vagy népszerűsítő tanulmányaiból egyet-egyet érdemes volna e sorozat által is „klasszikus” rangra emelni. Egy kis téglával tovább bontva azt a mind korszerűtlenebb falat, ami a kultúrák között van. LÁZÁR ISTVÁN 15 KRITIKA