Kritika 16. (1987)
1987 / 10. szám - Attalai Gábor: Száz éve született Marcel Duchamp
Természetesen lehet - és kell is - vitatkoznunk arról, hogy ezeknek a történészeknek a munkái - amelyeknek csak egy kisebb hányada jelenik meg magyar nyelven - megfelelnek-e a hazai történészekkel szemben támasztott elvárásoknak, de arról megítélésem szerint nem, hogy többségük, messze eltávolodva a politikai pamfletek színvonalától, értékes, az egyetemes magyar kultúrát gazdagító hasznos művel lép a - sajnos szűk! - nyilvánosság elé. Az elmúlt évben egy ilyen, tartalmában és terjedelmében egyaránt figyelmet érdemlő munka jelent meg a római Katolikus Szemle gondozásában, Gosztonyi Péter Bemben élő magyar (had)történész tollából. Gosztonyi széles olvasói rétegek érdeklődésére számot tartó témát választott könyve anyagául, amelyet már a cím is jelez: A magyar honvédség a második világháborúban. Magyarország második világháborús szereplése évtizedek óta foglalkoztatja a magyar közvéleményt, határainkon belül és túl egyaránt. Mind a mai napig keressük a (megnyugtató?) választ: bűnösek vagyunk, avagy áldozatok? A Don-kanyarban, a Kárpátok hágóiban, az Alföld rónáin elesett apáink, nagyapáink elsiratható hősök, vagy bűnös fasiszták voltak, kikre emlékezni sem méltó? A kérdésre adandó válaszhoz, amelyet mindenki önmagában kell hogy megfogalmazzon, szerencsére egyre több színvonalas történeti feldolgozás nyújt segítséget. Elég talán az elmúlt két-három esztendő néhány sikeres munkájára - Magyarország hadtörténete; Magyarország a XX. században; Dombrády Loránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938-1944; Vargyas Gyula: Sisak és cilinder; Juhász Gyula: A háború és Magyarország 1938-1945 - utalai, amelyek a válaszok megfogalmazásához elengedhetetlenül szükséges ismereteket közvetítik az olvasóknak. Ilyen, „választ formálni segítő” könyv Gosztonyi Péteré is. A szerző elsősorban a hadtörténész szemével vizsgálja Magyarország, a magyar királyi honvédség második világháborús szereplését. Az 1938 és 1945 között eltelt időszak gazdasági, társadalom- és politikatörténeti problémáit csak a legszükségesebb mértékben érinti. Elsődleges célja a honvédség tevékenységének, harcainak a bemutatása. Gosztonyi Péter jóvoltából szinte a szemünk előtt peregnek le a vértelen „visszacsatolások” - Felvidék 1938, Kárpátalja 1939, Észak-Erdély és a Székelyföld 1940 - eseményei, a Jugoszlávia elleni hadműveletek, a Szovjetunióval szemben viselt háború eseményei, különös tekintettel a 2. magyar hadsereg sorsára. Gosztonyi törekvése egyértelmű: úgy tárgyalni a magyar honvédség történetét, hogy az beleágyazódjék a korszak magyar történelmébe és a szükséges részletezés során ne vesszen el a harcászati, hadműveleti elemzésekben. A szerző igyekszik érzékeltetni a magyar politikai életben a második világháború évei alatt végbement változásokat, a hadsereg és a politika viszonyának átalakulását. A háború folyamán a katonák egyre inkább hangadókká váltak a politikai élet porondján. Ebben nem kis része volt az államfőnek, Horthy Miklós kormányzónak, aki mindig is szívesen hallgatott a katonák „súgásaira” - például a Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elleni hadbalépés esetében -, nem egy esetben „fait accompli” elé állítva ezzel a még ingadozó politikusokat. Ez a politikai életben egyre erősebben kitapintható polarizálódás odáig vezetett, hogy a kül- és belpolitikában egyébként eléggé járatlan katonai vezetők olyan kérdésekben érezték magukat mérvadó tényezőknek, amelyekhez nem értettek. Ebből a kettősségből adódott végül is az, hogy az utolsó szó kimondása ugyan a politikusoké maradt, de azt a katonai tényezők erősen befolyásolták. Ám volt ez másképp 1944. október 15- 16-án sem, amikor is a teljes magyar katonai és politikai vezetés mondott csődöt; képtelen volt ugyanis végrehajtani Horthy Miklós egyértelműnek csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető elgondolását, a „kiugrást”. Utólagosan nehéz megítélni, illetve történészként még játszani sem illik a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha”, de talán Gosztonyi gondolatmenetét követve most kivételt tehetnénk. A sikeres „kiugrás” - amely a németekkel való fegyveres szembefordulást kellett volna, hogy jelentse! - bizonyára hozhatott volna valamilyen változásokat Magyarország 1945 utáni meg- és elítélése szempontjából, de döntőt nem. A magyar hadsereg, a honvédség - vagy vezetői? - képtelenek voltak megérteni, illetve vállalni egy olyan „váltás” szükségességét, amelyet már korábban és rutinosan megtett a királyi Románia, illetve a cári Bulgária hadserege. Azok a korábbi szövetségeseikkel fordultak szembe, országuk jövőjét szem előtt tartva, és a hitleri Németország adományozta kitüntetések mellé az antifasiszta koalíció hatalmaitól is érdemjeleket gyűjtöttek, amelyek Párizsban (1946) jól „kamatoztak”. Gosztonyi Péter az általam felvetett gondolatot nem vizsgálta munkájában, de kitért egy, a hazai történetírás által legjobb esetben is csak érintett témára: a honvédség tábornoki és tisztikara tagjainak sorsa, helyzete 1945 után. A kérdésről adott képe alapos és fő vonalaiban reális. Gyakorlatilag ugyanez mondható el öszszességében az egész műről is, annak ellenére, hogy hibáktól, tévedésektől nem mentes. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Gosztonyi Péter akármilyen teljességgel is gyűjtötte és dolgozta fel a nyugaton elérhető forrásokat, a hazaiakat nem hasznosíthatta. Hogy ezt a későbbi kutatásai során megteheti-e vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy könyve tárgyilagosságával, hangvételével - nem egy esetben vitára ösztönző megállapításaival együtt is - a második világháború története iránt érdeklődő olvasók fontos olvasmánya lehet. (Katolikus Szemle) SZAKÁLY SÁNDOR N 27 KÉPZŐMŰVÉSZET Száz éve született Marcel Duchamp Nincs élő művész, aki nagyobb figyelmet kapna a fiatal generáció részéről, mint Marcel Duchamp” - írja Richard Hamilton az 1966-os Tate Galleryben rendezett gyűjteményes Duchamp kiállítás előszavában. S valóban, a 60-as, 70-es évek teljes egészében az ő befolyása alatt állnak. Duchamp századunk gondolkodóinak egyik legkülönlegesebb figurája. Első, aki a képzőművészetet a filozófia rangjára emeli. Már fiatalon szakít a festészettel, a képzőművészet hagyományos kifejező formáival, s a gondolatot, a szociális magatartásokat, az attitűdöt állítja művészi cselekvései előterébe. Harald Steeman neves művészeti szakember, esszéíró az 1969-ben rendezett és a 70-es éveket meghatározó kiállításnak ezt a címet adta: „When the attitude became form” azaz, „Amikor az attitűd formává válik”. Formává! - mondja. Duchamp mindezt már 1914 táján gyakorlattá tette, ha nem is beszélt róla ilyen határozottan. A dolog akkor kezdődik, amikor egy párizsi kocsma italpultjáról elemel egy „Palackszárítót”, s attól a pillanattól kezdve azt saját műveként kezeli. „Ready Made” - mondja rá. Magyarul „Készen Vett” tárgynak nevezhetnénk. Olyan műtárgyként szemlélve, amit mint már meglévőt vettek el valahonnan, olyannak, ami már megvolt, de mindeddig senki nem látta annak, aminek a művész akarata végül is láthatóvá tette: műtárgynak. Műtárgynak, ami a puszta választás aktusa révén állhat előttünk, csupán ezáltal változva át egy korábbi egészen más valóságból. Olyanként, mint ami nemcsak maga alakult át, de minket is megváltoztat. A „Palackszárítót” ma egyaránt láthatjuk objektnek, szobornak, használati tárgynak. Láthatjuk megjelenési formáit, elkülönítve és egybevegyítve. Mégis azt kell mondanunk, a „Palackszárító” éppen a kulturális gyakorlat révén egyre inkább csak műtárgy, annak is azon fajtája, amit „ready made”nek nevezünk. Mivelhogy rendszerint műtárgyként emlegetjük, ekként írnak róla (és mennyit!) - hacsak nem figyelünk múltja szinte teljesen elenyészik, s erőlködnünk kell, hogy eredeti helyén, egykori köznapi létében újra képzelhessük, valamelyik párizsi kocsma italpultjának végében, amint szép zöldszínű palackok függnek rajta lefelé, hogy megszáradhassanak. Duchamp „Palackszárítója” mint eszme, 1914 óta létezik. Azért hangsúlyozom, mint eszmét, mert a tárgy eredetével kapcsolatban van némi kétkedni való. A ready made-ekből ugyanis egy vagy két darab kivételével eredeti nem maradt fenn. Duchamp maga úgy vall a dologról, hogy mielőtt Amerikába utazott volna, sógora pincéjébe tette le azokat. A sógor aztán, látva, hogy Duchamp nem jön haza, s a ready made-ek csak foglalják a helyet a tűzifa és a brikett elől, kérdezés nélkül kidobatta őket a szemétre. A „Palackszárító” „második verziója” - nekünk nézőknek az első!-1961-ben készül el Man Ray számára. A harmadik verzió ugyancsak 1961-ben Robert Rauschenberg részére. A negyedik Stockholmba kerül, az ötödik pedig, ami egyébként nyolc darab számozott, datált és szignált példányt jelent, 1964-ben készül el a Galleria Schwarz megrendelésére. Láthatjuk, pár részlet nincs teljesen rendben az eredet körül. Duchamp a dolgot elintézi anynyival, hogy a mű 1914-ben létezett először, és ennyi bőven elég. A „Palackszárító”-hoz egyébként mindössze ennyi hozzátennivalója volt: „választ vártam a magam számára néhány kérdésre - így leginkább arra, hogyan oldható meg egy művészeti probléma a szokásos gondolkodásmód és a kivitelezés mellőzésével”. Egy tény: Francia művészettörténészek kutatásai szerint 1870 körül gyártottak Párizs környéki kisüzemek hasonló jellegű palackszárítókat, így hát az designként majd’ fél évszázaddal előbb létezett, mint műtárgy. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az első, Duchamp által ready made-nek titulált munka az 1913-ból való „Biciklikerék”. Ez azonban még nem annyira önmagában való eset, mivel két tárgyból építette össze, egy zsámolyból és egy villáján ülő kerékből. Az eredetije „természetesen” ennek is elveszett. A ready made-ek előtt Duchamp táblaképeket festett. Korai festményein, például az 1902-ből való tájképeken a francia impresszionizmus és németes akadémizmus keveredik. 1905-ös vásznain Bonnard lágysága, később matisse-os, kernstakos hangzások tűnnek fel, mint pl. a „Fiatal férfi és lány tavasszal”, vagy a „Két ülő akt tájképben” művekben. 1911-től dekoratívba hajló levegős kubizmust fest, mint a „Szonáta”, a „Sakkjátékos portréja”, majd még ugyanebben az évben alkotja meg azokat a remekművű és kemény hangzású képeit, amelyeket a kubista festészet legkiemelkedőbb darabjai között tarthatunk számon, mint a „Lépcsőn lemenő akt No. 1”, a „Szomorú ember a vonaton”, a „Lépcsőn lemenő akt No. 2.”. Mindezek közben hasonló hangulatú és nívójú rajzok születnek, mint „A király és a királynő nagy sebességgel közlekedő aktok között”, majd ugyanez a téma megfestve. 1912-ből ugyancsak hasonló stílusú darabok, mint pl. a „Folyosó a szűztől a menyasszonyhoz”, a „Menyasszony”, végül az 1913-ból való „Csokoládéőrlő” masinát ábrázoló festménye. Ettől az évtől kezdve aztán zömmel csak ready made-ek vagy ilyenszerű munkák következnek egészen élete végéig. A már említett 1913-as „Biciklikerék” annak ellenére, hogy még nem színtiszta idea, mégis Duchamp egyik legcsodálatosabb objektje. Mondhatjuk, ennél erőteljesebb és karakteresebb darab e műformában KRITIKA