Kritika 22. (1993)
1993 / 2. szám - Hegyi Gyula: Sajtó és szabadság
Noam Chomsky közvetlen demokráciája A tudós nyelvésznek és baloldali politikai aktivistának egyaránt kitűnő Noam Chomsky szerint a demokráciában a propagandára nagyjából hasonló feladat hárul, mint a diktatúrában az erőszakra: az emberek gondolkodásának ellenőrzése. Az elektronikus média és az országos sajtó Chomsky szerint az Egyesült Államokban ennek a propagandának az engedelmes eszköze, és fő feladata „beleegyezést gyártani” az elit uralmának fenntartásához. Manipulációs szempontból a propagandagépezet élesen megkülönbözteti egymástól az úgynevezett „politikai osztályt” és a tömegeket. Az előbbibe a lakosság mintegy 20 százaléka tartozik, azok, akik viszonylag iskolázottak, képesek kifejezni magukat, több-kevesebb döntési lehetőséggel rendelkeznek a gazdasági, politikai vagy kulturális életben. Őket a médiának olyan hatásosan kell befolyásolnia, hogy a beléjük sulykolt „meggyőződést” immár saját véleményükként másoknak is továbbadják. Azoknak, akik a társadalom maradék nyolcvan százalékát alkotják. Az ő feladatuk az, hogy engedelmeskedjenek, ne gondolkodjanak és véletlenül se figyeljenek oda a fontos dolgokra - csak fizessék ki az egész rendszer működésének számláját. A politikai osztályhoz érdemes igényesen szólni, a tömegnek szánt propagandában viszont a sportőrületnek, a hatfejű gyerek szenzációjának, az asztrológiának és hasonló „népszerű” témáknak kell dominálniuk. A rendszer célja az, hogy leszoktassa a közvéleményt az önálló gondolkodásról, és senki se tűnődjön el például azon, magánemberek vagy közösségek birtokolják-e az anyagi javakat? Chomsky kegyetlen médiakritikája - mellyel „természetesen” maga is médiasztár lett - logikailag elválaszthatatlan a közvetlen demokrácia politikai modellje iránti vonzódásától. Hiszen nyilvánvaló, hogy a médiát irányító szűk elit, a „speciális effektusokkal” elszórakoztatott húsz százalék és a tudatosan alultájékoztatott többség nagyjából megfelel annak a tagozódásnak, ami a liberális demokráciák politikai rendszerét jellemzi - legalábbis a közvetlen demokrácia híveinek szempontjából. Az elit hatalmának fenntartásához a politikai osztály meggyőződésére és a tömegek legalább passzív beleegyezésére van szükség, és a „szabad sajtónak” nevezett propagandagépezet ezt hivatott biztosítani. Ahogy a közvetlen demokrácia eszménye a kisebb közösségek, a lakó- és munkahelyi kollektívák szabad társulása, úgy idealizálja Noam Chomsky az alternatív médiát, a helyi lapokat, az egyetemi és előfizetéses rádióállomásokat és a közösségi kábeltelevíziókat is. A képviseleti demokrácia és a kapitalista média igazságtalanságára így a közvetlen politikai és gazdasági demokráciát gyakorló helyi közösséget és a helyi médiát látja a történelmi válasznak és megoldásnak. Noam Chomsky metszőén éles elemzésével a magam részéről valahogy úgy vagyok, mint a marxista gondolkodók vagy akár a pápai enciklikák kapitalizmuskritikájával. A liberális demokrácia és a kapitalista sajtó kegyetlen analízisével és morális elutasításával szívemből egyetértek, e kritika érvei és érzelmei egyképp vonzóak számomra. Mihelyt azonban a kapitalizmus kritikusa világboldogító alternatívával áll elő és generális megoldást javasol, ötleteit önkéntelenül is szkepszissel fogadom, bizonyosan több nemzedéknyi indirekt történelmi tapasztalat és józan gyanakvás birtokában. Ami például a közvetlen demokráciát és a helyi médiát illeti, tudomásom szerint lelkes hívei nemigen gondolkodtak el például azon a statisztikai tényen, hogy a kisebb és még kisebb közösségben is rendszerint többségben vannak a „normálisan”, a többségi normák szerint gondolkodók, s így a lázadók, a többségi szokásokkal szembehelyezkedők, az „alternatívok” a legkisebb önigazgató közösségben és annak médiumában is örök kisebbségbe szorulnak. Sőt, joggal feltételezhető, hogy minél kisebb a közösség, annál keményebben és szorítóbban érvényesül benne a többségi norma. Sok jel mutat arra, hogy a többségi norma nevében, azt manipulálva néhány ügyes és rámenős ember egy százfős munkahelyi közösséget és mondjuk annak faliújságját még totálisabban képes a maga befolyása alá vonni, mint egy százezres vagy egy százmilliós politikai egységet. (Stadtluft macht frei...) Mindez természetesen nem jelenti azt, mintha nem hinnék az önkormányzó közösségekre épülő demokráciában. De mindig meg kell maradnia az egyén ama jogának, hogy saját közössége többségi döntései ellen nagyobb és még nagyobb közösségekhez fellebbezhessen, s a lakó- és munkahelyi közösségek eltérő boldogulási esélyeit egy magasabb szinten szükségszerű legalább részben kiegyenlíteni - többek között a permanens „törzsi háborúk” elkerülése érdekében. Ami pedig a politikai és a gazdasági demokrácia egységét illeti, az elképzelés gyakorlati megvalósíthatóságát eddig senkinek sem sikerült egy-egy szerzetesrendnél vagy lábáénál nagyobb léptékben bizonyítani, sőt, e közösségek történelmi példái is erősen vitathatóak. (A szolidaritásra épülő társadalom modelljének katolikus hirdetői a racionális munkamegosztásra és vagyonközösségre épülő szerzetesrendeket, Noam Chomsky pedig a kibucokat szokta a nem kapitalista alternatíva sikeres példájaként ajánlani.) Egy Maxwell-boy tapasztalatai A magyar sajtó mostanában egy új állampárti kisajátítás veszélye ellen vív bátor és kemény harcot, s ilyen körülmények között sokak szemében talán luxus (netán árulás) a liberális demokrácia és a kapitalista média eredendő igazságtalanságairól beszélni. Átmeneti helyzetünk egyik paradoxona, hogy ami nyugati szemmel a szabadság súlyos korlátozása, az az államszocializmusból szabadulva és egy államosító jobboldal fenyegető szorításában élve a szabadság legfőbb garanciája. Mint egykori „Maxwell-boy”, a világ egyik leghírhedtebb sajtócézárjának alkalmazottja közvetlen közelről érzékelhettem, hogy az állami sajtóirányítás kommunista vagy állampárti gyakorlatához képest még a Maxwell-féle kivásárlás is igazi felszabadulást jelentett. A nyomtatott magyar sajtóban a szabadság és a (nagyobbrészt külföldi eredetű) magántulajdon jelenleg a politikai függetlenség ára és biztosítéka. A szabadság útjai elméleti alapon elég nehezen modellezhetők, és térségünk tapasztalatai azt mutatják, hogy az államszocializmus lebontásával a privatizáció a sajtóban (és az egész gazdaságban) a szabadság magasabb fokához vezethet. A sajtó abszolút szabadsága persze éppúgy értelmezhetetlen fogalom, mint ahogy - a legkeményebb diktatúrákat leszámítva - a sajtó- és véleményszabadság teljes és tökéletes megvonása is nehezen elképzelhető. A magyar sajtó szabadsága a többpártrendszerrel, a privatizációval és a piaci viszonyok kialakulásával mindenesetre magasabb szintre lépett, és minőségileg nagyon közel került a nyugati demokráciák gyakorlatához. Ebben a helyzetben egyszerre kell megvédeni a nyugati típusú, polgári szabadságot egy esetleges állami elnyomástól, és - részben nyugati tapasztalatokra támaszkodva - felismerni e szabadság számunkra új korlátait. A szabadságnak mindig ára van, és mérlegelésünkre van bízva, hogy ezt az árat vállaljuk-e, vagy - ha módunkban áll - megpróbálunk kedvezőbb feltételeket elérni. A nyugati tapasztalatok kétségtelenül azt mutatják, hogy az immár nekünk is felkínált kondícióknál sokkal jobbat huzamosabb időre és komolyabb léptékben egyelőre sehol sem sikerült megvalósítani. Ez sem veheti el azonban a progresszív, baloldali szellem kedvét attól, hogy mégis megkísérelje, de ez erkölcsileg csak akkor fogadható el, ha egy pillanatra sem veszélyezteti a szabadság egyszer már elért fokát. Baloldali ethoszunk alapelvévé kell válnia annak a felismerésnek, hogy mások szabadsága sohasem korlátozható mégoly szépnek tűnő elméleti kísérletek kedvéért sem. M Sajtó és szabadság 31 KRITIKA