Kritika 22. (1993)

1993 / 2. szám - Hegyi Gyula: Sajtó és szabadság

Noam Chomsky közvetlen demokráciája A tudós nyelvésznek és baloldali politikai akti­vistának egyaránt kitűnő Noam Chomsky szerint a demokráciában a propagandára nagyjából hasonló feladat hárul, mint a diktatúrában az erőszakra: az emberek gondolkodásának ellenőrzése. Az elektro­nikus média és az országos sajtó Chomsky szerint az Egyesült Államokban ennek a propagandának az engedelmes eszköze, és fő feladata „beleegye­zést gyártani” az elit uralmának fenntartásához. Manipulációs szempontból a propagandagépezet élesen megkülönbözteti egymástól az úgynevezett „politikai osztályt” és a tömegeket. Az előbbibe a lakosság mintegy 20 százaléka tartozik, azok, akik viszonylag iskolázottak, képesek kifejezni magu­kat, több-kevesebb döntési lehetőséggel rendelkez­nek a gazdasági, politikai vagy kulturális életben. Őket a médiának olyan hatásosan kell befolyásol­nia, hogy a beléjük sulykolt „meggyőződést” im­már saját véleményükként másoknak is továbbad­ják. Azoknak, akik a társadalom maradék nyolcvan százalékát alkotják. Az ő feladatuk az, hogy enge­delmeskedjenek, ne gondolkodjanak és véletlenül se figyeljenek oda a fontos dolgokra - csak fizes­sék ki az egész rendszer működésének számláját. A politikai osztályhoz érdemes igényesen szólni, a tö­megnek szánt propagandában viszont a sportőrület­nek, a hatfejű gyerek szenzációjának, az asztrológi­ának és hasonló „népszerű” témáknak kell domi­nálniuk. A rendszer célja az, hogy leszoktassa a közvéleményt az önálló gondolkodásról, és senki se tűnődjön el például azon, magánemberek vagy közösségek birtokolják-e az anyagi javakat? Chomsky kegyetlen médiakritikája - mellyel „természetesen” maga is médiasztár lett - logi­kailag elválaszthatatlan a közvetlen demokrácia politikai modellje iránti vonzódásától. Hiszen nyil­vánvaló, hogy a médiát irányító szűk elit, a „speci­ális effektusokkal” elszórakoztatott húsz százalék és a tudatosan alultájékoztatott többség nagyjából megfelel annak a tagozódásnak, ami a liberális de­mokráciák politikai rendszerét jellemzi - legalább­is a közvetlen demokrácia híveinek szempontjá­ból. Az elit hatalmának fenntartásához a politikai osztály meggyőződésére és a tömegek legalább passzív beleegyezésére van szükség, és a „szabad sajtónak” nevezett propagandagépe­zet ezt hivatott biztosítani. Ahogy a közvetlen de­mokrácia eszmé­nye a kisebb kö­zösségek, a lakó- és munkahelyi kol­lektívák szabad tár­sulása, úgy idealizálja Noam Chomsky az al­ternatív médiát, a helyi la­pokat, az egyetemi és előfize­téses rádióállomásokat és a kö­zösségi kábeltelevíziókat is. A képvi­seleti demokrácia és a kapitalista média igazságtalanságára így a közvetlen politikai és gazdasági demokráciát gyakorló helyi közössé­get és a helyi médiát látja a történelmi válasznak és megoldásnak. Noam Chomsky metszőén éles elemzésével a magam részéről valahogy úgy vagyok, mint a mar­xista gondolkodók vagy akár a pápai enciklikák ka­pitalizmuskritikájával. A liberális demokrácia és a kapitalista sajtó kegyetlen analízisével és morális elutasításával szívemből egyetértek, e kritika érvei és érzelmei egyképp vonzóak számomra. Mihelyt azonban a kapitalizmus kritikusa világboldogító al­ternatívával áll elő és generális megoldást javasol, ötleteit önkéntelenül is szkepszissel fogadom, bizo­nyosan több nemzedéknyi indirekt történelmi ta­pasztalat és józan gyanakvás birtokában. Ami pél­dául a közvetlen demokráciát és a helyi médiát ille­ti, tudomásom szerint lelkes hívei nemigen gondol­kodtak el például azon a statisztikai tényen, hogy a kisebb és még kisebb közösségben is rendszerint többségben vannak a „normálisan”, a többségi nor­mák szerint gondolkodók, s így a lázadók, a több­ségi szokásokkal szembehelyezkedők, az „alterna­tívok” a legkisebb önigazgató közösségben és an­nak médiumában is örök kisebbségbe szorulnak. Sőt, joggal feltételezhető, hogy minél kisebb a kö­zösség, annál keményebben és szorítóbban érvé­nyesül benne a többségi norma. Sok jel mutat arra, hogy a többségi norma nevében, azt manipulálva néhány ügyes és rámenős ember egy százfős mun­kahelyi közösséget és mondjuk annak faliújságját még totálisabban képes a maga befolyása alá von­ni, mint egy százezres vagy egy százmilliós politi­kai egységet. (Stadtluft macht frei...) Mindez természetesen nem jelenti azt, mintha nem hinnék az önkormányzó közösségekre épülő demokráciában. De mindig meg kell maradnia az egyén ama jogának, hogy saját közössége többségi döntései ellen nagyobb és még nagyobb közössé­gekhez fellebbezhessen, s a lakó- és munkahelyi közösségek eltérő boldogulási esélyeit egy maga­sabb szinten szükségszerű legalább részben ki­egyenlíteni - többek között a permanens „törzsi há­borúk” elkerülése érdekében. Ami pedig a politikai és a gazdasági demokrácia egységét illeti, az elkép­zelés gyakorlati megvalósíthatóságát eddig senki­nek sem sikerült egy-egy szerzetesrendnél vagy lá­báénál nagyobb léptékben bizonyítani, sőt, e kö­zösségek történelmi példái is erősen vitathatóak. (A szolidaritásra épülő társadalom modelljének katoli­kus hirdetői a racionális munkamegosztásra és va­gyonközösségre épülő szerzetesrendeket, Noam Chomsky pedig a kibucokat szokta a nem kapitalis­ta alternatíva sikeres példájaként ajánlani.) Egy Maxwell-boy tapasztalatai A magyar sajtó mostanában egy új állampárti kisajátítás veszélye ellen vív bátor és kemény har­cot, s ilyen körülmények között sokak szemében talán luxus (netán árulás) a liberális demokrácia és a kapitalista média eredendő igazságtalanságairól beszélni. Átmeneti helyzetünk egyik paradoxona, hogy ami nyugati szemmel a szabadság súlyos korlátozása, az az államszocializmusból szaba­dulva és egy államosító jobboldal fenyegető szorí­tásában élve a szabadság legfőbb garanciája. Mint egykori „Maxwell-boy”, a világ egyik leghírhed­­tebb sajtócézárjának alkalmazottja közvetlen kö­zelről érzékelhettem, hogy az állami sajtóirányítás kommunista vagy állampárti gyakorlatához képest még a Maxwell-féle kivásárlás is igazi felszabadu­lást jelentett. A nyomtatott magyar sajtóban a sza­badság és a (nagyobbrészt külföldi eredetű) ma­gántulajdon jelenleg a politikai függetlenség ára és biztosítéka. A szabadság útjai elméleti alapon elég nehezen modellezhetők, és térségünk tapasztalatai azt mu­tatják, hogy az államszocializmus lebontásával a privatizáció a sajtóban (és az egész gazdaságban) a szabadság magasabb fokához vezethet. A sajtó ab­szolút szabadsága persze éppúgy értelmezhetetlen fogalom, mint ahogy - a legkeményebb diktatúrá­kat leszámítva - a sajtó- és véleményszabadság tel­jes és tökéletes megvonása is nehezen elképzelhe­tő. A magyar sajtó szabadsága a többpártrendszer­rel, a privatizációval és a piaci viszonyok kialaku­lásával mindenesetre magasabb szintre lépett, és minőségileg nagyon közel került a nyugati demok­ráciák gyakorlatához. Ebben a helyzetben egyszer­re kell megvédeni a nyugati típusú, polgári szabad­ságot egy esetleges állami elnyomástól, és - rész­ben nyugati tapasztalatokra támaszkodva - felis­merni e szabadság számunkra új korlátait. A sza­badságnak mindig ára van, és mérlegelésünkre van bízva, hogy ezt az árat vállaljuk-e, vagy - ha mó­dunkban áll - megpróbálunk kedvezőbb feltétele­ket elérni. A nyugati tapasztalatok kétségtelenül azt mutatják, hogy az immár nekünk is felkínált kondí­cióknál sokkal jobbat huzamosabb időre és komo­lyabb léptékben egyelőre sehol sem sikerült meg­valósítani. Ez sem veheti el azonban a progresszív, baloldali szellem kedvét attól, hogy mégis megkí­sérelje, de ez erkölcsileg csak akkor fogadható el, ha egy pillanatra sem veszélyezteti a szabadság egyszer már elért fokát. Baloldali ethoszunk alapel­vévé kell válnia annak a felismerésnek, hogy má­sok szabadsága sohasem korlátozható mégoly szépnek tűnő elméleti kísérletek kedvéért sem. M Sajtó és szabadság 31 KRITIKA

Next