Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)

1971-03-05 / 10. szám

J­­IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: PIROS ADVENT Gyönyörű szerelem korszaka ez: létezésünk és a jelen félelmetesen­ szép lobogása és világgá mondjuk nevedet, harsány jövő, aki bennünk készülődsz tűzpiros magzatként. S megszületsz valahával Most még zajos és csupa­ füst ez a végtelen laboratórium, a holnap retortáiban fortyogó a folyton­ kristályosodó lét homályt himez az ég savfülke­­falára. Tervektől-várandós emberiség, Kismama-kori Mire megszüled szép magzatod - elenyészünk, sejtjeink átalakulnak, de mozdulataiban ott rezeg majd mostani, holnapot-nemző indulatunk: úgy alkotni meg őt közös tetteink vas­erejével, hogy mindenkor - elmúlhatatlan­­ emlékezetű szüleiként tisztelje időbemart nevünk ... JÓZSEF ATTILA Glóbuszra-tűzött, ég­nagy Fejfa, vérpalástos, golgothás-Bárány, világ Gyásza, csontból-vert ékszer: megmenthetett volna egyetlen piros kendőlobogás a jövőből, vagy egy emberi szó, együttérzésből­ kivirágzott. S mi hallgatagok voltunk irántad és nem láttuk a reggel Ígéretét parazsas alkonylobogásból; tűrtük, hogy sínek közé taszítson a kéz a bilincseink nehéz kulcsait őrző - Akkor kevesen voltunk és nem észleltük a közelgő Hajnali Álmot, csak saját összeomlásunk figyeltük merev arccal és elnyeltük feltörni­ kész szavainkat, mint az anyaföld tébés halottaink sokaságát... A jövendő Bíborország küszöbénél sorba járulunk ravatalodhoz, tollal és szavakkal hamvazkodva, örök szívedből minden mozdulatunkra csordul a vér, s nem a kényszerűtlen tetemrehívásért, de lehajtjuk komor fejünket, mert tudjuk, többet kellene tennünk most is, úgy, ahogy te tanítottad, Attila és mert felelősséget érzünk a halálodért - helyettük is. század —­­Attila, üdvként az N­yolc percet késett, soha­sem szokott, de most a betegség ... Már ketten fekszenek otthon. A fér­fiak. ő még bírja. Ha ő is, akkor vége a világ­nak. Ó, Béla, az az édes, mulya med­ve, egy teát megfőzni is képtelen. És Mari teljesen ráütött. Leányom, leányom, mi lesz veled? Mit csinál veled majd a férjed, ha megtudja, hogy még tojást sem tudsz sütni? Csak a zene, a muzsika. Ebben van az egész életük. Jaj, a Kisbéla, is­tenem, csak mihamarább meggyó­gyuljon az aranyos. A főnök az első székben borotvált egy kövér férfit. Ahogy meglátta őt, kezében megállt a kés, tüntetően a faliórára nézett, aztán hideg szemé­vel az asszonyra, bántóan, hosszan tartóan. — Jó reggelt, Jucika! — Köszöné­se is hűvös és gúnyos volt. Az asz­­szony kedvesen visszaköszönt. Nem rossz fiú ez a Feri, valaha nagyon szépen beszélt a kolléganőkkel, ud­varolt is nekik. De ahogy csendben öregedett, elfásult, megsavanyodott, némi hatalmat is kapott. Iskola nél­kül, váratlanul érte őt. Amikor elő­léptették üzletvezetőnek, azt hitte, hogy úgy kell ezt a hatalmat gyako­rolni, mint Szalai úr tette, aki vala­ha mindig a vendégek előtt tolta le őt és Ferit, a kis nyomott borbély­inast. — Szervusztok, jó reggelt! — Ko­­vácsné mindenkinek kedvesen kö­szönt és hátrament. Letette a kabát­ját, felvette frissen vasalt fehér kö­penyét, haját megigazította, és előre­sietett a kis asztalkájához. — Jucika, a hármasban a vendég úr már egy félórája vár. — Jucika, még­ két vendége lesz . .. Jucika kirakta finom, nikkelezett szerszámait, aztán hóna alá fosta egész műhelyét, és odament az első vendéghez, ahhoz a kövérhez­, akit­ a főnök borotvált. Nem ismerte a fér­fit, futóvendég volt. Kezébe vette bá­­gyatag, enerváltan puha kezét és dolgozni kezdett. A férfi politikai vicceket mesélt. A főnök a múltból hozott szolgai udvariassággal nagvo­­kat röhögött a gyenge poénokon. Pe­dig zárttag a lelkem — gondolta az asszony —, és a viccek is gyengék. A vendég átváltott pikánsra, aztán disznóra. Suttogott, de azért minden szavát hallani lehetett. A poénok előtt fuldoklott a röhögéstől, ezért minden poént csak hangosan, önma­gát túllicitálva, gurgulázó torokkal tudott befejezni. Disznó, ordenáré pasas, gondolta a nő. „Ugye, nem haragszik, kisnagysá­­gos?” — fordult Jucikéhoz minden vicc után, de tulajdonképpen a vá­laszra nem is volt kíváncsi. Az asz­­szony érezte ezt, és nem is válaszolt Feri, a főnök, rögtön az elején be­jelentette: „Nálunk a boltban fiúsít­­va vannak a hölgyek. Tessék csak nyugodtan, kérem...” Hát akkor mit mondjon ő? Semmit. Megpróbált hazagondolni, az övéire. Istenem, ez a mini, milyen divat ez? Meg is fagy az a lány. Béla és Kisbéluska, fek­szenek. Ott van mellettük minden, orvosság, tea, kompót. Kettőkor ott­hon lesz ő is. A malac vendég három forint bor­ravalót adott, és hosszan, összehúzott szemmel vizsgálta messzire tar­tott, aggusztált kezét. Szemlátomást örömét lelte ebben. Az asszony visz­­szament a helyére. Az újabb vendé­get már itt fogadta. Egy ötvenes, mosolygós, meglehetősen érdekes ar­cú, férfias jelenség ült le vele szem­ben. Térdét azonnal a nő térdéhez nyomta a kisasztal alatt. — Pardon — mondotta mosolyog­va. Szemét hamiskásan összehúzta és szuggerálta a nőt. „Nem vagyok én szemtelen, tolakodó fráter” — mon­dották a szemek. — „A véletlen, az véletlen. Természetesen, ha te is aka­rod, szívem, az egészen más. Akkor én is benne vagyok a játékban. Tu­dod, drágám, olyan szomorú, olyan csúnya és hosszú a tél, és olyan unal­mas ez a körömvágás, vigyünk bele egy kis színt. Nem akarod? Helyes, akkor beszélgessünk ...” Az asszony kedvesen mosolygott, és a térdét visszahúzta maga alá. „Sohasem jön meg ennek az em­bernek az esze. Tíz év óta a vendé­gem, és tíz év óta ezt játssza velem. Eljön, és kéthetenként szerelmet vall a térdével, a szemével, néha lehetet­­finoman a kezével. Aztán még ugyanabban a percben szótlanul ösz­­szevész velem, megsértődik, szakí­tunk, és elkezdi kitartóan és föltű­nően bámulni Giziké lábát!” Gizike miniköpenyben borotvál mellette, a vendégek bal arca rend­re messze esik tőle, hajolnia kell. Ilyenkor ... No, igen, ilyenkor ... És Giziké, ha szólnak, azt mondja: „Miért? Mi bajotok van? Rajtam ha­risnyanadrág van.” Jucika tudja, ez a játék az ő bosz­­szantására történik. Mind ilyenek? Béla is? „Jaj, ha elalszik, ki ad Kis­­bélának...” — Jucika! Telefon! — Pardon. A központból telefonáltak. A szak­­szervezeti emberek nemrég döntöt­tek. Ezt Pista mondta a telefonba, az unokaöccse. Jó fiú, iskolázott, a központban dolgozik. Mindent meg­súg. „Két hétre Szocsiba küldenek, Jucikám! Azt mondják, mindenkihez olyan jó vagy, és nagyon szorgalma­san dolgozol. A szakszervezet fizet mindent. Csak te mész. TU—104-es­­sel repülsz. Béla? Nem tudom. Ha mehet is, érte fizetni kell.” Az asszony visszament kis asztal­kájához, tovább reszelte a körmöket, örült. „Hogy mondjam meg Bélának, mit fog szólni? Egyelőre semmit sem szólok. Majd, ha jobban lesz.” Egy idős kolléga hátulról tele po­hár feketét tett az asztalára. — A fele a magáé, Jucikám, igya le. — Köszönöm. — Kovácsné! Telefon! — Pardon. „Jaj, istenem ...” Nem tudott töb­bet szólni, szája elzsibbadt, lába erőtlenné vált, remegett. A tükörben látta, arca falfehér. — Mi történt, Jucika? — kérdez­ték többen is, de ő nem tudott vála­szolni. A bűnös telefonkagyló, hogy elvégezte kegyetlen hóhérmunkáját, most, mint lábánál akasztott ember bénán, holtan csüngött a zsinóron. Távolról torz hallók hallatszottak belőle. Valaki felemelte, aztán rög­tön jelentette az egész üzletnek: — Jucika férje azt mondja, amíg ő elszundított, a Kisbéla csak úgy, hongkongisan leszökött az utcára, és ő meg sem tud mozdulni. Döbbent csend, aztán az egész üz­let zsongott, a vendégek is bekap­csolódtak. És belépett, megjött Kisbéla, sá­padtan, vigyorogva. Kezében egy fél pár kesztyűt tartott. — Anyu, ezt otthon felejtetted, mi lesz, ha te is megkapod? Az asszony nem tudott haragudni. Mosolygott, potyogtak a könnyei. A szerelmes térdű férfi taxit hívott, az anya megigazította a fiú nyakán a sálat, felhajtotta kabátja gallérját. Hátrament, köpenyére húzta a ka­bátját, Feritől nem is kérte el ma­gát. Az most éppen úgy nézett rá, mint évekkel ezelőtt, amikor kollé­gák voltak. — Jucikám, hol találtad meg a gyereket? —–kérdezte otthon a férje. — Ugye, nem mész vissza? Olyan jó, hogy itthon vagy mellettünk. Ugye, szívem, főzöl valami finomat ne­künk? — folytatta a kérdéseket a férfi mámorosan, de a náthától, be­tegségtől eltorzult orrhangon. „Gyermek, egy nagy gyermek” — gondolta az asszony, és közben a hallgatag, didergő gyermeket a me­leg ágyba dugta. A kisfiú lázálmában félrebeszélt, a férfi is teljesen elpil­ledve feküdt az ágyban, amikor egy óra múlva bevitte az ebédet. Köny­­nyű kis ebéd volt, de egyiküknek sem kellett. Néhány fatuskót dobott a cserépkályha telhetetlen ölébe, ki­szellőztetett aztán telefonált az or­vosnak. A telefont is a szakszerve­zet intézte. Béla ezután egy évig sze­­kírozta, kinél fekszik ő olyan jól, odabent... És most a külföldi út, jaj, istenem, abból mi lesz. Kisbéla nyö­­szörgött. Megigazította párnáját, megtörölte az arcát. Az orvos csak késő délután érkezett. Kedves, fehér hajú bácsi volt. Ahogy belépett, le­rakta táskáját, az asszony megnyu­godott. Béla egrre nehezebben bírta, és Kisbéla talán már eszméletnél sem volt. Az orvos okos szemével az asszonyra nézett kihúzta a hőmérőt Kisbéla hóna alól. — Harminckilenc és fél — mor­mogta és lázcsillapítót írt. — Ez gázos, ugye? — kérdezte tel­jesen váratlanul a kisfiú, mintha nem is róla, de egy idegen emberről volna szó. — Na, nem annyira gázos — ment bele az orvos a játékba. Ahogy az öregúr távozott, megjött Mari, és magával hozott egy falka lányt és fiút. Vidámak, hangosak voltak, csörömpölve vonultak a má­sik szobába. — De hát nálunk ragályos betegek fekszenek. És a lényeg: betegek, Marikám! Ez lelkiismeretlenség — feddte Marit az édesanyja, amikor kijött a lány a konyhába. Az vállat vont, és az orvosságért sem akart le­menni. — Ma Tom Jones énekel a tévé­ben, és ezeknek a srácoknak nincs té­véjük. Meg, anyu, tudod, jobban esik a falat... Na, add ide, tuci­ anyud­ a recepteket, ne lógasd az orrod, mikor visszajött, az ösz­­szes ételt bevitte a fia­talok szobájába. Jucika elintézte a betegeket. Kisbéla megkérdezte tő­­l­­e, megy-e a Tom Jones­­műsor és ő bemehet-e azokhoz? A férje megsimogatta a kezét, oldalt a combját. Bágyatag kezével megtalál­ta az asszony harisnyakötőjének csat­ját, egy kicsit meghúzta és visszaen­gedte a gumit. Gyengéden mosoly­gott, a pici csattanást hallván. — Olyan jó, hogy itt vagy, Jucikám — suttogta a férfi, és megkérte az asszonyt, gyújtson rá neki egy ciga­rettára. Kovácsné kiment a konyhá­ba. Érezte, hogy szédül, hogy már belebújt a kór. Mindegy, gondolta, és előszedte a könyveit. A szakszerve­zetben rávették, hogy fejezze be az iskoláit „Negyvenéves fejjel?” — kérdezte, és másnap tanulta ismét az algebrát. „Tervük van velem” — mormogta, de ha megkérdi valaki: „Mit is mondott, asszonyom?” — nem tudott volna válaszolni. Az asz­talhoz ült, kinyitotta a könyvet és füzetet. — A négyzet plusz bé négyzet... — szeme megakadt Kisbéluska cipő­jén. — A négyzet plusz bé négyzet egyenlő... A gyereknek holnap már megint új cipőt kell venni. KOPPÁNY ATTILA RAJZA A ROVATVEZETŐ:BARANYI FERENC Három nap múlva, március nyolcadikán a nőket köszönti a világ. Kívánjuk, hogy az itt közölt versek - valamennyi pálya­kezdő költőnő alkotása -, valamint Suha Andor novellája segítsék elő azt, hogy egy picikével jobban értsük őket. . . Mert minden ünneplésnél, köszöntőnél többet ér, ha néhány percig gondjaik „hullámhosszára” állunk. 71/10 ED MAGYAR IFJÚSÁG KOHÁRY GÉZA RAJZA / LILLIK ERZSÉBET: MESE,MESE Szerelmem volt, elhagyott. Táltoson elvágtatott. Barátom volt, könnyű szél. Griffmadárral útra kelt. Egyedül a világban, mindig társakra vágytam. Úgy éltem, az útszélen, varangy-béka képében. Barátom és szerelmem lelkem adtam, elvesztem. Nem jön senki száz éve, álmomból, hogy kellene. Nincsen, aki elkarol csipkerózsa álmomtól? SZÜLETÉSNAPI DAL Huszonnégy éve már, kicsi köhögős asszony, hogy világra hoztál, hogy három év után eggyé dagasszon a fekete földdel téged a halál. Sokszor kérdezem, arcodat keresve, honnan volt erőd, hogy életed leéljed? Piros köhögéssel felfűtött kemence sütött köréd vékony, kenyérhéjnyi kérget. Huszonnégy éve már, kicsi köhögős asszony, hogy világra hoztál, hogy három év után eggyé dagasszon a fekete földdel a halál.

Next