Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 2. évfolyam 1926
KISEBB CIKKEK - MÚZEUMOK - Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum gyűjteményei (N. P.)
AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEI. A múzeumok hivatása az utolsó negyedszázadban átértékelődött. Azelőtt, a merevebb kultúrpolitikai hagyományok idején, a múzeumokat a relikviák gyűjtőhelyeinek és tudományos laboratóriumoknak tekintették. A múzeumok vonzották a laikusokat, idegeneket, utazókat, a múzeumok a műértés, az ízlésnevelés fontos fókuszai voltak, de a gyűjtőszempontok s különösen az elrendezés szempontjai mégis inkább exoterikusak voltak, mintsem demokratizálok. Csak a nagy amerikai trösztkirályok jóvoltából létesült hatalmas gyűjtemények kezdtek friss ötletességgel szakítani e merevséggel és kezdtek nappali és esti népművelő intézménnyé válni. Azután az első angol ruskinista múzeumok, majd a Lichtwark vezetése alá került hamburgi múzeum helyezkedett merőben új álláspontra: a múzeum a közönségért van és a munkás polgárok magasabb élvezetére, hivatásukból folyó ismereteik fokozására való. Kettős irányúvá lett tehát maga a múzeumi gyűjtés anyaga is, elrendezése is. Népnevelő és tudományos kutató célzatot kapott. Az előbbi a szemléltető, a „kirakat-anyag dolga, az utóbbi a kulisszák mögött lezárt „raktári" anyagé. Az utolsó évtized azután rohamosan tette át a súlypontot a társadalmi hivatásra. Sok tényező játszott ebben közre. A népművelés fokozódó politikai hangsúlyozottsága. A császári és hitbizományi gyűjtemények lassú leromlása s előbb állami, majd társadalmi támogatásra való utaltsága. De talán mindeneknél inkább maga az általános érdeklődés a históriai hagyományok, stílusok és személyiségek iránt, mely minden háborús hangulatnak s fokozódó nemzeti öntudatnak természetes kísérője. Érthető tehát, ha a német intelligens közvéleményt a berlini Museuminsel építkezései, Hoffmannak, az építésznek és Bódénak az elgondolónak vitái ma jobban izgatják sok politikai tusánál s érthető, ha a müncheni Deutsches Museum az ő új, modern szervezetével a szakemberek és laikusok búcsújáróhelyévé avatta a bajor fővárost. Minálunk éppen az Iparművészeti Múzeumot, amely pedig jellege szerint legdemokratikusabb múzeumunk, anyagi és építészeti viszonyok csendesebb életre kényszerítették. De a zajtalan, külső effektusok nélkül való élet egy évtizeden át lassú átalakulást takart. Már a háború vége felé elkezdődött az épület egyes folyosóinak és termeinek kisebb interieurökre való tagolása, ami már közönségnevelő célokat szolgált. A kőszegi patika, a sümegi püspöki könyvtárszobának azon egészében örömmel fogadott ajándékul való megszerzése, szinte izgatta az igazgatóságot, hogy kicsiny, de egészen korszerű belsőségeket készítsen e bútorok keretéül. Azután jött az Esterházy-letét, a barokk és empire bútorok átcsoportosítása, jöttek a régi híres Egger-féle ötvösremekek (amikhez Schmidt Miksa készített gavalléros kedvességgel ízléses szobácskát) , s íme: lassan új képet kezdett ölteni a múzeum, mely ma már, ha teljesen nem is, de korhű színpadokon vonultatja fel az elmúlt századok lakáskincseit. Ezt a munkát csak az tudja igazán értékelni, aki látta a nehézségeivel való dacos küzködést. Ha a világ tudná, mint kell kihalászni, kiudvarolni előbb a bútort, a műtárgyat, azután az ad hoc mecénástól a pénzt, mily öröm és ünnepi ihlet szülője itt egy szép régi boglár, egy elefántcsont-serleg,mennyi gonddal készül egy stucco-ornamens, melyet a püspöki könyvtár szobája mennyezetéről kell átpauzálni, ha a közönség megértené és méltányolná azt a küzdelmet, melyet romantikus eszményekért vívnak... És az Iparművészeti Múzeumnak nincsenek ünnepi ceremóniái. Az a katalógus is, mely most jelent meg a múzeum kiadásában nyolcvan képes oldallal, vaskos, szép kötet gyanánt: útjelző köve e nagy munkának, mely végeredményben a magyar művészeti kincsek népszerűsítését szolgálja. Egyszerű, szerény, de művészi eszközökkel. Ez a katalógus — melynek eladási értéke 30.000 — sem végleges még. Nem az a népszerű, zsebrétű, olcsón megvásárolható, de örökértékű könyvecske, amilyennek manapság a múzeumi cicerone-könyveknek lenniök kell. Mert a rég meglevő kliséanyag nagy formát írt elő és bizony számolni kellett azzal, ami van. De azért a múzeum anyagának gazdagsága, szerzeményeinek szerencsés volta és sokoldalúsága így is erőteljesen megmutatkozik. Csányi Károly szerkesztette ezt a katalógust s ő írta azt a kétíves, rövid, de nagyon magvas tanulmányt is eléje, mely az iparművészetek történetét adja dióhéjban. Ez a csevegő, könnyed tanítóforma a rideg katalógusfelsorolás helyett szintén az új múzeumpolitika folyománya. A nagyközönség kevés kivétellel az ő délelőtti múzeumi sétája végeztével nem ér rá szakmunkákat olvasni, de rövid áttekintésben szívesen összefoglalja annak tanulságait, amit látott. Csányi Károly tanulmánya tehát népszerű kompendium és egyúttal esztétikai útbaigazító. Anyagok szerint halad a keramikától a szőnyegekig és tárlókon, szobákon, tárgyakon magyarázza meg a technikát és a művészetet. Az új anyag új fejezetet is jelent s minden fejezet egy rövid megnyitót amaz anyag megmunkálásának történeti múltjáról, így éppen az anyaghoz lévén kötve, bizonyos aránytalanságok adódnak, ami nem előnyös az iparművészeti jelenségek általános értékelése szempontjából. Például: a kerámiának tizenegy oldal jut, a bútornak mindössze öt, holott jelentőségre is, stílusszemléltetésre is ez a fontosabb amannál. Technikai szempontból