Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 2. évfolyam 1926

KISEBB CIKKEK - MÚZEUMOK - Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum gyűjteményei (N. P.)

AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉ­SZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEI. A mú­zeumok hivatása az utolsó negyedszázadban átértékelődött. Azelőtt, a merevebb kultúrpoli­tikai hagyományok idején, a múzeumokat a relikviák gyűjtőhelyeinek és tudományos labo­ratóriumoknak tekintették. A múzeumok von­zották a laikusokat, idegeneket, utazókat, a múzeumok a műértés, az ízlésnevelés fontos fókuszai voltak, de a gyűjtőszempontok s különösen az elrendezés szempontjai mégis inkább exoterikusak voltak, mintsem demo­kratizálok. Csak a nagy amerikai trösztkirályok jóvoltából létesült hatalmas gyűjtemények kezd­tek friss ötletességgel szakítani e merevség­gel és kezdtek nappali és esti népművelő intézménnyé válni. Azután az első angol rus­kinista múzeumok, majd a Lichtwark veze­tése alá került hamburgi múzeum helyezke­dett merőben új álláspontra: a múzeum a közönségért van és a munkás polgárok ma­gasabb élvezetére, hivatásukból folyó isme­reteik fokozására való. Kettős irányúvá lett tehát maga a múzeumi gyűjtés anyaga is, elrendezése is. Népnevelő és tudományos kutató célzatot kapott. Az előbbi a szemlél­tető, a „kirakat-anyag dolga, az utóbbi a kulisszák mögött lezárt „raktári" anyagé. Az utolsó évtized azután rohamosan tette át a súlypontot a társadalmi hivatásra. Sok tényező játszott ebben közre. A népművelés fokozódó politikai hangsúlyozottsága. A csá­szári és hitbizományi gyűjtemények lassú leromlása s előbb állami, majd társadalmi támo­gatásra való utaltsága. De talán mindeneknél inkább maga az általános érdeklődés a históriai hagyományok, stílusok és személyi­ségek iránt, mely minden háborús hangulat­nak s fokozódó nemzeti öntudatnak termé­szetes kísérője. Érthető tehát, ha a német intelligens közvéleményt a berlini Museum­insel építkezései, Hoffmannak, az építésznek és Bódénak az elgondolónak vitái ma jobban izgatják sok politikai tusánál s érthető, ha a müncheni Deutsches Museum az ő új, modern szervezetével a szakemberek és laikusok búcsújáróhelyévé avatta a bajor fővárost. Minálunk éppen az Iparművészeti Múzeu­mot, amely pedig jellege szerint legdemokra­tikusabb múzeumunk, anyagi és építészeti viszonyok csendesebb életre kényszerítették. De a zajtalan, külső effektusok nélkül való élet egy évtizeden át lassú átalakulást takart. Már a háború vége felé elkezdődött az épület egyes folyosóinak és termeinek kisebb inte­rieurökre való tagolása, ami már közönség­nevelő célokat szolgált. A kőszegi patika, a sümegi püspöki könyvtárszobának azon egészében örömmel fogadott ajándékul való megszerzése, szinte izgatta az igazgatóságot, hogy kicsiny, de egészen korszerű belsősé­geket készítsen e bútorok keretéül. Azután jött az Esterházy-letét, a barokk és empire bútorok átcsoportosítása, jöttek a régi híres Egger-féle ötvösremekek (amikhez Schmidt Miksa készített gavalléros kedvességgel ízléses szobácskát) , s íme: lassan új képet kezdett ölteni a múzeum, mely ma már, ha teljesen nem is, de korhű színpadokon vonultatja fel az elmúlt századok lakáskincseit. Ezt a munkát csak az tudja igazán értékelni, aki látta a nehézségeivel való dacos küzködést. Ha a világ tudná, mint kell kihalászni, ki­udvarolni előbb a bútort, a műtárgyat, az­után az ad hoc mecénástól a pénzt, mily öröm és ünnepi ihlet szülője itt egy szép régi boglár, egy elefántcsont-serleg,mennyi gonddal készül egy stucco-ornamens, melyet a püspöki könyvtár szobája mennyezetéről kell átpauzálni, ha a közönség megértené és méltányolná azt a küzdelmet, melyet romantikus eszményekért vívnak... És az Iparművészeti Múzeumnak nincsenek ünnepi ceremóniái. Az a katalógus is, mely most jelent meg a múzeum kiadásában nyolcvan képes oldallal, vaskos, szép kötet gyanánt: útjelző köve e nagy munkának, mely végeredményben a magyar művészeti kincsek népszerűsítését szolgálja. Egyszerű, szerény, de művészi eszközökkel. Ez a katalógus — melynek eladási értéke 30.000­­ — sem végleges még. Nem az a népszerű, zsebrétű, olcsón megvásárol­ható, de örökértékű könyvecske, amilyennek manapság a múzeumi cicerone-könyveknek lenniök kell. Mert a rég meglevő kliséanyag nagy formát írt elő és bizony számolni kellett azzal, ami van. De azért a múzeum anya­gának gazdagsága, szerzeményeinek sze­rencsés volta és sokoldalúsága így is erő­teljesen megmutatkozik. Csányi Károly szer­kesztette ezt a katalógust s ő írta azt a két­íves, rövid, de nagyon magvas tanulmányt is eléje, mely az iparművészetek történetét adja dióhéjban. Ez a csevegő, könnyed tanító­forma a rideg katalógusfelsorolás helyett szintén az új múzeumpolitika folyománya. A nagy­közönség kevés kivétellel az ő dél­előtti múzeumi sétája végeztével nem ér rá szakmunkákat olvasni, de rövid áttekintés­ben szívesen összefoglalja annak tanulságait, amit látott. Csányi Károly tanulmánya tehát népszerű kompendium és egyúttal esztétikai útbaigazító. Anyagok szerint halad a keramikától a sző­nyegekig és tárlókon, szobákon, tárgyakon magyarázza meg a technikát és a művészetet. Az új anyag új fejezetet is jelent s minden fejezet egy rövid megnyitót amaz anyag meg­munkálásának történeti múltjáról, így éppen az anyaghoz lévén kötve, bizonyos arány­talanságok adódnak, ami nem előnyös az iparművészeti jelenségek általános értékelése szempontjából. Például: a kerámiának tizenegy oldal jut, a bútornak mindössze öt, holott jelentőségre is, stílusszemléltetésre is ez a fontosabb amannál. Technikai szempontból

Next