Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-13 / 1. szám
int . CSERES TIBOR Az olvasó üdvözlése akár könyv elején, akár induló heti folyóirat élén, divatjamúlt műforma, s ha mégis ezekkel a mondatokkal, efféle idejét vesztett kedvességgel járulok az újságvásárló hazánkfia bizalma elé, csakis azért teszem, hogy vállaljam a reám eső felelősségrészt mindazért, ami az elkövetkező hasábokon történik és történni fog a jövendő hetekben, hónapokban, esztendőkben. Felelősségem az első megjelenés első percében a legnagyobb, úgyszólván vállamon és elmémben érzem mindazt az igyekezetet, küzdelmet, amellyel az elmúlt közeli években az írók és az írók felé forduló közösség számára ezt a lapot szorgalmaztam. Az írószövetség egyszerű s gondtalan tagjaként talán az ujjamat sem mozdítottam volna,hogy a Magyar Napló létrejöjjön, de mint a Szövetség ez idő szerint (immár harmadik éve) megválasztott elnöke kezdettől fogva késztetést éreztem, hogy pályatársaimat egy olyan irodalmi sajtóorgánumhoz segítsem, amelyben hétről hétre hallathatják örömeiket vagy segélykiáltásaikat. Minthogy a Magyar Írók Szövetségének évtizedek óta is éppen amióta leginkább szüksége lett lenne rá — nem volt hetilapra, ahol minden támadásra és írói megaláztatásra válaszolhatott volna, akár a köz fájdalma nevében, akár az egyes, a saját, egyéni sérelme miatt. Ez az induló hetilap életszükséglet számunkra. * Hogy teljesüljön mindaz a várakozás, amely a Magyar Naplóhoz fűződik, mint említettem, s a megjelenés elején az én vállamra nehezül, s a lehetséges siker vagy kudarc is reám hárulhat, de most azzal a boldog várakozással tekintek a következő hetek, hónapok teljesítményei elé, hogy a választott főszerkesztő és szerkesztő csapata munkájával fölment majd és tehermentesít engem a közös siker aggodalma alól. Azt kívánom, hogy a Magyar Napló a magyar irodalom egész köztársasága számára teremtsen olyan otthont, amelyben minden érdemes alkotó és alkotás bejáratos lehet. A szerkesztők ritka szabadságot kaptak és élveznek jó ízlésük megvalósításában, s csak arra kaptak óvatos intelmet, hogy a bármely oldalról felbukkanó ízlésterror ellen felvértezzék magukat. Előjogot csak a jó, sőt kiváló írásmű szerezzen a most induló lap hasábjain — a magyar irodalom értékeinek öregbítésében —, helyet adva a józan kísérleteknek is, de soha el nem szakadva a bizalommal írásaink fölé hajló magyar olvasótól. Felelősségem hétről hétre fogyatkozni fog, de igazán akkor leszek nyugodt és elégedett, ha az írószövetség hetilapját becsület és fény övezi, amikor az utánam következő elnök kezébe adom. S egyúttal az egész magyar íróközösség elé, amely egyedül lesz jogosult beszámoltatni a szerkesztőket a végzett munkáról, s felmenteni vétkes fejemet az útnak indítás ódiuma alól. KULIN FERENC Amikor útjára indítjuk a magyar írók hetilapját, tisztában vagyunk vele: kockázatos vállalkozásba fogtunk. Lényegesen nehezebb feladat vár ránk a gazdasági és politikai pluralizmus most kezdődő korszakában, mint amilyennel a monolitikus rendszerben kellett birkóznunk. A külső kényszerek nyomása alatt bármit tesz az ember, csak az önvédelem módozatait gyakorolhatja. Az alkalmazkodásnak is, az ellenállásnak is csak belső azonosságunk megőrzése lehet a célja. A szabadság állapotában nagyobb a tét. Nemcsak önmagunkat , a világ rendjét is kell alakítanunk. S itt megszűnik a szembenállás és a megmaradás életstratégiáihoz nélkülözhetetlen erények egyértelműsége. A hűség, a bátorság, a következetesség fogalmainak egy új létminőségben új tartalmuk van. Nem lehet külön egy énünk, amelyik hű önmagához, s egy másik, amelyik szerepeket próbál, cselekszik. Jellemezőinket most már nem az teszi próbára, hogy merünk-e tiltakozni, hanem hogy képesek vagyunk-e megfelelni a változó „korkívánatoknak”. És nem az a következetes, aki ugyanúgy érez és ítél, mint tegnap, hanem aki egyetlen kérdésre keresi konokul a választ: „mi a teendő?” Mit kell tenni, hogy a politika frontátvonulásai és földrengései ne okozzanak lelki katasztrófát, és mit kell tenni, hogy az erkölcsi romlás s a szellemi kimerültség tünetei ne jelenjenek meg a politikában? Hogyan lehet elérni, hogy Magyarország jövőjének pontos és világos távlatait kirajzoló, egymással versengő pártok működjenek, s hogy ez a versengés ne váljék ugyanakkor a szellemi életet mérgező ellenségeskedéssé? Mi a teendő, ha a múlt terhes örökségével gyökeresen akarunk szakítani — értve ezen a szakítás személyeket, egzisztenciákat érintő következményeit is —, ám nem akarjuk, hogy ez a radikalizmus sértse az erőszakmentesség, a türelem elvét? A felvilágosodás korának derűlátó moralistáival azt mondhatnánk: minden dilemmánk megoldható, csak tudnunk kell választani jó és rossz között. De vajon rendelkezünk-e az ilyen választás erkölcsi képességével? Vajon függetleníthető-e a jó és a rossz fogalma attól, amit közösen tartunk ennek vagy annak? S ha nem — hiszem, hogy nem! —, vajon van-e rá esélyünk, hogy legyenek közösen kimunkált és közösen elfogadott fogalmaink? Hogy politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében formálódjék egy újfajta „sensus communis”?! A Magyar Napló ilyen rendeltetésű szellemi közösség megteremtésére tesz kísérletet. Szándékaink szerint lényegesen többről van szó tehát annál a kívánalomnál, hogy saját lapjuk legyen a magyar íróknak. Nem célunk, hogy valamiféle művelődéspolitikai érdeket képviselve egyensúlyozni próbáljunk különböző ízlésirányok között, de nem törekszünk arra sem, hogy egyiket vagy másikat fölébe emeljük a többinek. Nem az esztétikai érték iránti közömbösséget jelenti ez, hanem éppen annak az elvnek a képviseletét, mely szerint a művészi minőség sem történeti, sem poétikai értelemben nem kötődik iskolákhoz. Egyáltalán: nem az ízlés formálását tekintjük lapunk kizárólagos feladatának. A szépirodalmon és műbírálaton kívül minden olyan közéleti, kulturális, tudományos és bölcseleti témájú írásnak helyet adunk, amely színvonalával gondolkodásra, állásfoglalásra, cselekvésre bátoríthat. Ehhez a nagyra törő vállalkozáshoz kérjük olvasóink bizalmát. Ki vagy, miért vagy, hol lakói? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel... Csokonai Vitéz Mihály: Az ember, a poézis első tárgya ~ r, t «”"1* «• ”A* ' 5 it ' • F fretam».”«'•*‚. f t*, *&*ф*4~Λ r *^ ‚ Λ if -í» r ‡ ./J/JLI V -y /Ulmi, jiiiiwi · 'I р \ . ... i ■ ‘4 *| 4 jSÁv'f Г** Ve tiZÁ «■' 1ч л, 4% «л?-» ' I ф' ‘ / j ‡ д ■ '‘O1!*' *• ' ....11 í ‘ ^^ ал -4,^.' -«• (£Гм. «/jÖTT. .у у f jf * * ' «{у ’rjSyJt.1 /é. . . * fett ti ■ *■* ' •> í* ’ ' -.... *»■ <Ц] í f 7$. Kevesen vannak, akik egy levelet észrevesznek. Olykor a fától az erdőt se. Ám miként és mire becsülhetjük annak az embernek a szerelmét, aki nem vette már százszor és ezeregyszer szemügyre szerelmesének szemöldökét, vagy azt a kék eret, mely a lábfej csontjának élesen ereszkedő gerince mentén, az ujjacskák felé leágazik? Aki ellenben szenvedélyétől hajtva mást se figyel, és maró fájdalmat kelt benne a kényszer, ha el kell fordítania a tekintetét, mert még akkor is csak emlékezni próbál, el ettől a durva árnyékvilágtól, visszaidézni a látottakat, ha mást nem, ha szerelmesét se, soha, de legalább a figyelem természetét megismeri. Talán nyomott nyári délután kell ahhoz, hogy észrevegyük a levelek között. Mikor súlyos felhők fedik az eget, amikor moccanatlanná lesz a jég a nyomástól. Ilyenkor a madarak se igen szólnak, senki nem tudhatja, lesz-e vihar, avagy észrevétlenül vonul el, amiből lehetne. A hőség elviselhetetlen, a nyomás kibírhatatlan. Ha pedig egy élőlény ilyen túlzó és végletes gondolatokra ragadtatja magát, akkor olyan égzengés és földindulás eljövetelében reménykedik, amit azért ép bőrrel megúszhat. Lesújthatja villám, fészke felől elrepítheti a tetőt a szél, jégeső verheti földjébe az értékes termést, hidat, kikötőt, várost sodorhat el az áradás, ezt kívánja. A reménynek szükséges kéz a kézben járnia a félelemmel, és a félelem se tehet mást, a reményt fogja kézen. De még semmi mozgás. Ami azt jelenti, hogy valaminek, valahol, bőségesebbnél bőségesen meg kell lennie abból, ami most nincsen meg, s ha lesz majd, akkor másutt ugyanilyen bőségben kell készenlétben állnia mindannak, ami se most nincs, se nem lehet anélkül, aminek a következő pillanatban kell eljönnie. Ilyen órán csüggedten hajtják fejüket mellső lábaik közé a kutyák, és gyíkok értelmes szemét se látni. Soha máskor, így és ekkor veszi észre az ember, amint kertjének mélyén, egy lecsüngő ág végén, valami mégis kimozdul. Nem a levelek örökös vibrálása ez, a többiek mind moccanatlanok. Egyetlen levelecske ingázik, forog. Nem tudhatni, mozgásának volt-e kezdete, az észrevételnek biztosan volt. Elnyugvására botorság lenne várakozni, legfeljebb elfordulhatok. Nem olyan, mint egy harmatcsöpp zöldekből beléd villanó gyémántszeme, mely eltűnik, kiragyog, tán legördült a száron, és nem láthatni soha többé: a szárazföld is fölihatta. Ha nincsen szellő, ha légjárás sincsen, akkor nem inoghatnak, nem hintázhatnak az ágak, levél se fordulhat el a szárakon. A levél testének oly kicsiny súlya van, hogy a levegő súlyán akad fönn. A levél az ághoz tartozik, az ág a fához, s minden fának van egy rejtett mintája a föld alatt. A levél mintája persze nem több, mint egy nedvességre és sókra érzékeny, áttetsző, némiképpen elszíneződött szösz. Ennek a mintázata lép be odafönn a száron, dudorosan vonul végig a levél hátán vagy a fonákon, leágazik, és még a leágazásokból is leágazik. A lenti leágazások tán érezhetik, de soha nem láthatják a fenti mintázatot. Pedig az egyik növekedése a másiké, együtt duzzadnak, senyvednek, együtt halnak el. A levél se a mélyben, hanem abban a parányi súlykülönbségben méri meg magát, ami a jégtől elválasztja. Ha meg nincsen fény, akkor a súlyuk különbözőségét se láthatni. Sok feltétele van annak, hogy ilyen kényesen és kedvtelve ringathassa magát egy levél a szememben. Vannak nyugtalan kedélyű, vannak kísérletező kedvű emberek. Ezek ilyenkor fölállnak, hogy közelebbről szemügyre vehessék az ingázó levelecskét a kertjük mélyén. Jettükkel persze megmozdítják a levegőt, kis örvényeket támasztanak. Tudhatják, nincsen olyan kísérlet, mely mozgással ne járna, s nincsen olyan mozgás, mely el ne indítana más mozgásokat. Cselhez kell folyamodniok, moccanatlannak tettetik a testüket, szemük azonban forog. És az egyetlen levél a szárán. A többiek úgy nyugosznak el, miként a moccanatlanságot tettető, készen bármire. Minden mozgás minden törvényszerűségét ismerhetem, de ha egy van a dogok közül, mely látható módon más törvényszerűségek szerint működik, akkor óhatatlanul ahhoz a feltételezéshez jutok, hogy ehhez meg egy olyan törvény tartozik, amit nem ismerek. Ha pedig egy ilyen törvény lenni talál, akkor a többit se ismerem jól. És hiába tudom, hogy ennek megragadásához nem szabadna például mozognom, még mielőtt kimoccantam volna a helyemről, már mozogtam. Gondolat se ülhet tétlenül. A nyugtalan kedélyű vagy a kísérletező kedvű ember ilyenkor óvatosan emeli tenyerét a levél elé. A mozgásokról szerzett tapasztalatai szerint mozog, holott épp ezek szerint nem szabadna se óvatosan, se óvatlanul mozdulnia. Gondolat se mozdulhat, ha nem mozdítja el gondolat. Lennie kell, mondja magának, egy olyan légmozgásnak, amely kizárólag ennek az egyetlen levélnek szól ki a világegyetemből. Pedig az is éppen így meglehet, hogy nem a légmozgás szól a levélhez, hanem a levél szól hozzá. Még az is meglehet, hogy vakond túr a mélyben, most meg a levél érzékeny mintájához ért. Mert a mindenképpen óvatlan tenyér se érzékeli, hogy lenne olyan légmozgás, mely ezt az egyetlen levélkét lenne hivatott kimozdítani. S a levél, mintha mi se történt volna, mégis ingázik, bólogat, mozog. Ha emberünk nem lenne ilyen nyugtalan kedélyű, avagy kísérletező kedvében nem arra keresne minduntalan indokot, hogy elmozdulhasson a helyéről, hanem magát a dolgot nézné, akkor bizony észrevenné, hogy soha életében, de most az egyszer bizony egy levéllel találkozott. Ujjongania, kiáltoznia se kellene, hogy most végre-valahára rátalált a szálra, mely a törvények szövedéke alól kilóg, akkor pedig ennek kell a törvénynek lennie, hanem csak nézhetné, miként a szerelmes, aki nem tudja miért és mióta figyel, ám a fájdalmak fájdalma lenne, ha mást kéne figyelnie és nem a szerelmesét. Azok a kevesek, akik észrevesznek egy levelet, a legfigyelemreméltóbbat szemlélhetik meg benne. Akik ellenben ezt soha nem veszik szemügyre, bizony hiába néznek, a levelet se látják. Éppen úgy, mint azok, akik nem azért figyelnek, hogy a levelet lássák, hanem a figyelmükre kíváncsiak. Ász_ / C- ----| 2 MAGYAR NAPLÓ 1989. október 13.