Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-13 / 1. szám

i­n­t . CSERES TIBOR Az olvasó üdvözlése akár könyv elején, akár induló heti folyóirat élén, divatjamúlt műforma, s ha mégis ezekkel a mondatokkal, efféle idejét vesztett kedvességgel járulok az új­ságvásárló hazánkfia bizalma elé, csakis azért teszem, hogy vállaljam a reám eső felelősségrészt mindazért, ami az elkö­vetkező hasábokon történik és történni fog a jövendő hetek­ben, hónapokban, esztendőkben. Felelősségem az első megjelenés első percében a legna­gyobb, úgyszólván vállamon és elmémben érzem mindazt az igyekezetet, küzdelmet, amellyel az elmúlt közeli években az írók és az írók­ felé forduló közösség számára ezt a lapot szor­galmaztam. Az írószövetség egyszerű s gondtalan tagjaként talán az uj­jamat sem mozdítottam volna,­hogy a Magyar Napló létrejöj­jön, de mint a Szövetség ez idő szerint (immár harmadik éve) megválasztott elnöke kezdettől fogva késztetést éreztem, hogy pályatársaimat egy olyan irodalmi sajtóorgánumhoz segítsem, amelyben hétről hétre hallathatják örömeiket vagy segélykiál­tásaikat. Minthogy a Magyar Írók Szövetségének évtizedek óta i­s éppen amióta leginkább szüksége lett lenne rá — nem volt he­tilapra, ahol minden támadásra és írói megaláztatásra vála­szolhatott volna, akár a köz fájdalma nevében, akár az egyes, a saját, egyéni sérelme miatt. Ez az induló hetilap életszükség­let számunkra. * Hogy teljesüljön mindaz a várakozás, amely a Magyar Nap­lóhoz fűződik, mint említettem, s a megjelenés elején az én vál­lamra nehezül, s a lehetséges siker vagy kudarc is reám hárul­hat, de most azzal a boldog várakozással tekintek a következő hetek, hónapok teljesítményei elé, hogy a választott főszer­kesztő és szerkesztő csapata munkájával fölment majd és te­hermentesít engem a közös siker aggodalma alól. Azt kívánom, hogy a Magyar Napló a magyar irodalom egész köztársasága számára teremtsen olyan otthont, amely­ben minden érdemes alkotó és alkotás bejáratos lehet. A szerkesztők ritka szabadságot kaptak és élveznek jó ízlé­sük megvalósításában, s csak arra kaptak óvatos intelmet, hogy a bármely oldalról felbukkanó ízlésterror ellen felvértez­zék magukat. Előjogot csak a jó, sőt kiváló írásmű szerezzen a most indu­ló lap hasábjain — a magyar irodalom értékeinek öregbítésé­ben —, helyet adva a józan kísérleteknek is, de soha el nem szakadva a bizalommal írásaink fölé hajló magyar olvasótól. Felelősségem hétről hétre fogyatkozni fog, de igazán akkor leszek nyugodt és elégedett, ha az írószövetség hetilapját be­csület és fény övezi, amikor az utánam következő elnök ke­zébe adom. S egyúttal az egész magyar íróközösség elé, amely egyedül lesz jogosult beszámoltatni a szerkesztőket a végzett munkáról, s felmenteni vétkes fejemet az útnak indítás ódiu­ma alól. KULIN FERENC Amikor útjára indítjuk a ma­gyar írók hetilapját, tisztában vagyunk vele: kockázatos vállalkozásba fogtunk. Lényegesen nehezebb feladat vár ránk a gazdasági és politikai pluralizmus most kezdődő korszakában, mint amilyennel a monolitikus rendszerben kellett birkóznunk. A külső kényszerek nyomása alatt bármit tesz az ember, csak az önvédelem módozatait gya­korolhatja. Az alkalmazkodásnak is, az ellenállásnak is csak belső azonosságunk megőrzése lehet a célja. A szabadság álla­potában nagyobb a tét. Nemcsak önmagunkat , a világ rend­jét is kell alakítanunk. S itt megszűnik a szembenállás és a megmaradás életstratégiáihoz nélkülözhetetlen erények egyér­telműsége. A hűség, a bátorság, a következetesség fogalmainak egy új létminőségben új tartalmuk van. Nem lehet külön egy énünk, amelyik hű önmagához, s egy másik, amelyik szerepe­ket próbál, cselekszik. Jellemezőinket most már nem az teszi próbára, hogy merünk-e tiltakozni, hanem hogy képesek va­gyunk-e megfelelni a változó „korkívánatoknak”. És nem az a következetes, aki ugyanúgy érez és ítél, mint tegnap, hanem aki egyetlen kérdésre keresi konokul a választ: „mi a teendő?” Mit kell tenni, hogy a politika frontátvonulásai és földrengé­sei ne okozzanak lelki katasztrófát, és mit kell tenni, hogy az erkölcsi romlás s a szellemi kimerültség tünetei ne jelenjenek meg a politikában? Hogyan lehet elérni, hogy Magyarország jövőjének pontos és világos távlatait kirajzoló, egymással ver­sengő pártok működjenek, s hogy ez a versengés ne váljék ugyanakkor a szellemi életet mérgező ellenségeskedéssé? Mi a teendő, ha a múlt terhes örökségével gyökeresen akarunk sza­kítani — értve ezen a szakítás személyeket, egzisztenciákat érintő következményeit is —, ám nem akarjuk, hogy ez a radi­kalizmus sértse az erőszakmentesség, a türelem elvét? A felvilágosodás korának derűlátó moralistáival azt mond­hatnánk: minden dilemmánk megoldható, csak tudnunk kell választani jó és rossz között. De vajon rendelkezünk-e az ilyen választás erkölcsi képességével? Vajon függetleníthető-e a jó és a rossz fogalma attól, amit közösen tartunk ennek vagy an­nak? S ha nem — hiszem, hogy nem! —, vajon van-e rá esé­lyünk, hogy legyenek közösen kimunkált és közösen elfoga­dott fogalmaink? Hogy politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében formálódjék egy újfajta „sensus communis”?! A Magyar Napló ilyen rendeltetésű szellemi közösség meg­teremtésére tesz kísérletet. Szándékaink szerint lényegesen többről van szó tehát annál a kívánalomnál, hogy saját lapjuk legyen a magyar íróknak. Nem célunk, hogy valamiféle műve­lődéspolitikai érdeket képviselve egyensúlyozni próbáljunk különböző ízlésirányok között, de nem törekszünk arra sem, hogy egyiket vagy másikat fölébe emeljük a többinek. Nem az esztétikai érték iránti közömbösséget jelenti ez, hanem éppen annak az elvnek a képviseletét, mely szerint a művészi minő­ség sem történeti, sem poétikai értelemben nem kötődik isko­lákhoz. Egyáltalán: nem az ízlés formálását tekintjük lapunk kizárólagos feladatának. A szépirodalmon és műbírálaton kí­vül minden olyan közéleti, kulturális, tudományos és bölcsele­ti témájú írásnak helyet adunk, amely színvonalával gondol­kodásra, állásfoglalásra, cselekvésre bátoríthat. Ehhez a nagy­ra törő vállalkozáshoz kérjük olvasóink bizalmát. Ki vagy, miért vagy, hol lakói? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel... Csokonai Vitéz Mihály: Az ember, a poézis első tárgya ~ r, t «”"1* «• ”A* ' 5 it ' • F fretam».­­”«'•*‚. f t*, *&*ф*4~Λ r *^ ‚ Λ if -í» r ‡ ./J/JLI V -y /Ulmi, jiiiiwi · 'I р \ . ... i ■ ‘4 *| 4 jSÁv'f Г** Ve tiZÁ «■' 1ч л, 4% «л?-» ' I ф' ‘ / j ‡ д ■ '‘O1!*' *• ' ....11 í ‘ ^^ ал -4,^.' -­­«• (£Гм. «/jÖTT. .­­у у f jf * * ' «{у ’rjSyJt.1 /é. . . * fett ti ■ *■* ' •> í* ’ ' -.... *»■ <Ц] í f 7$. Kevesen vannak, akik egy levelet észrevesz­nek. Olykor a fától az erdőt se. Ám miként és mire becsülhetjük annak az embernek a sze­relmét, aki nem vette már százszor és ezer­­egyszer szemügyre szerelmesének szemöldö­két, vagy azt a kék eret, mely a lábfej csontjá­nak élesen ereszkedő gerince mentén, az uj­­jacskák felé leágazik? Aki ellenben szenve­délyétől hajtva mást se figyel, és maró fájdal­mat kelt benne a kényszer, ha el kell fordíta­nia a tekintetét, mert még akkor is csak emlé­kezni próbál, el ettől a durva árnyékvilágtól, visszaidézni a látottakat, ha mást nem, ha szerelmesét se, soha, de legalább a figyelem természetét megismeri. Talán nyomott nyári délután kell ahhoz, hogy észrevegyük a levelek között. Mikor sú­lyos felhők fedik az eget, amikor moccanat­lanná lesz a jég a nyomástól. Ilyenkor a ma­darak se igen szólnak, senki nem tudhatja, lesz-e vihar, avagy észrevétlenül vonul el, amiből lehetne. A hőség elviselhetetlen, a nyomás kibírhatatlan. Ha pedig egy élőlény ilyen túlzó és végletes gondolatokra ragad­tatja magát, akkor olyan égzengés és földin­dulás eljövetelében reménykedik, amit azért ép bőrrel megúszhat. Lesújthatja villám, fészke felől elrepítheti a tetőt a szél, jégeső verheti földjébe az értékes termést, hidat, ki­kötőt, várost sodorhat el az áradás, ezt kí­vánja. A reménynek szükséges kéz a kézben járnia a félelemmel, és a félelem se tehet mást, a reményt fogja kézen. De még semmi mozgás. Ami azt jelenti, hogy valaminek, va­lahol, bőségesebbnél bőségesen meg kell len­nie abból, ami most nincsen meg, s ha lesz majd, akkor másutt ugyanilyen bőségben kell készenlétben állnia mindannak, ami se most nincs, se nem lehet anélkül, aminek a következő pillanatban kell eljönnie. Ilyen órán csüggedten hajtják fejüket mellső lábaik közé a kutyák, és gyíkok értelmes szemét se látni. Soha máskor, így és ekkor veszi észre az ember, amint kertjének mélyén, egy lecsüngő ág végén, valami mégis kimozdul. Nem a le­velek örökös vibrálása ez, a többiek mind moccanatlanok. Egyetlen levelecske ingázik, forog. Nem tudhatni, mozgásának volt-e kez­dete, az észrevételnek biztosan volt. Elnyug­­vására botorság lenne várakozni, legfeljebb elfordulhatok. Nem olyan, mint egy harmat­­csöpp zöldekből beléd villanó gyémántsze­me, mely eltűnik, kiragyog, tán legördült a száron, és nem láthatni soha többé: a száraz­föld is fölihatta. Ha nincsen szellő, ha légjá­rás sincsen, akkor nem inoghatnak, nem hin­tázhatnak az ágak, levél se fordulhat el a szá­rakon. A levél testének oly kicsiny súlya van, hogy a levegő súlyán akad fönn. A levél az ághoz tartozik, az ág a fához, s minden fának van egy rejtett mintája a föld alatt. A levél mintája persze nem több, mint egy nedvességre és sókra érzékeny, áttetsző, némiképpen elszíneződött szösz. Ennek a mintázata lép be odafönn a száron, dudoro­­san vonul végig a levél hátán vagy a foná­kon, leágazik, és még a leágazásokból is le­ágazik. A lenti leágazások tán érezhetik, de soha nem láthatják a fenti mintázatot. Pedig az egyik növekedése a másiké, együtt duz­zadnak, senyvednek, együtt halnak el. A le­vél se a mélyben, hanem abban a parányi súlykülönbségben méri meg magát, ami a jégtől elválasztja. Ha meg nincsen fény, ak­kor a súlyuk különbözőségét se láthatni. Sok feltétele van annak, hogy ilyen kényesen és kedvtelve ringathassa magát egy levél a sze­memben. Vannak nyugtalan kedélyű, vannak kísér­letező kedvű emberek. Ezek ilyenkor föláll­­nak, hogy közelebbről szemügyre vehessék az ingázó levelecskét a kertjük mélyén. Jet­­tükkel persze megmozdítják a levegőt, kis ör­vényeket támasztanak. Tudhatják, nincsen olyan kísérlet, mely mozgással ne járna, s nincsen olyan mozgás, mely el ne indítana más mozgásokat. Cselhez kell folyamodniok, moccanatlannak tettetik a testüket, szemük azonban forog. És az egyetlen levél a szárán. A többiek úgy nyugosznak el, miként a moc­­canatlanságot tettető, készen bármire. Minden mozgás minden törvényszerűségét ismerhetem, de ha egy van a dogok közül, mely látható módon más törvényszerűségek szerint működik, akkor óhatatlanul ahhoz a feltételezéshez jutok, hogy ehhez meg egy olyan törvény tartozik, amit nem ismerek. Ha pedig egy ilyen törvény lenni talál, akkor a többit se ismerem jól. És hiába tudom, hogy ennek megragadásához nem szabadna például mozognom, még mielőtt kimoccan­tam volna a helyemről, már mozogtam. Gon­dolat se ülhet tétlenül. A nyugtalan kedélyű vagy a kísérletező kedvű ember ilyenkor óvatosan emeli tenyerét a levél elé. A mozgásokról szerzett tapasztalatai sze­rint mozog, holott épp ezek szerint nem sza­badna se óvatosan, se óvatlanul mozdulnia. Gondolat se mozdulhat, ha nem mozdítja el gondolat. Lennie kell, mondja magának, egy olyan légmozgásnak, amely kizárólag ennek az egyetlen levélnek szól ki a világegyetem­ből. Pedig az is éppen így meglehet, hogy nem a légmozgás szól a levélhez, hanem a le­vél szól hozzá. Még az is meglehet, hogy va­kond túr a mélyben, most meg a levél érzé­keny mintájához ért. Mert a mindenképpen óvatlan tenyér se érzékeli, hogy lenne olyan légmozgás, mely ezt az egyetlen levélkét len­ne hivatott kimozdítani. S a levél, mintha mi se történt volna, mégis ingázik, bólogat, mo­zog. Ha emberünk nem lenne ilyen nyugta­lan kedélyű, avagy kísérletező kedvében nem arra keresne minduntalan indokot, hogy el­mozdulhasson a helyéről, hanem magát a dolgot nézné, akkor bizony észrevenné, hogy soha életében, de most az egyszer bizony egy levéllel találkozott. Ujjongania, kiáltoznia se kellene, hogy most végre-valahára rátalált a szálra, mely a törvények szövedéke alól kilóg, akkor pedig ennek kell a törvénynek lennie, hanem csak nézhetné, miként a szerelmes, aki nem tudja miért és mióta figyel, ám a fájdalmak fájdal­ma lenne, ha mást kéne figyelnie és nem a szerelmesét. Azok a kevesek, akik észrevesz­­nek egy levelet, a legfigyelemreméltóbbat szemlélhetik meg benne. Akik ellenben ezt soha nem veszik szemügyre, bizony hiába néznek, a levelet se látják. Éppen úgy, mint azok, akik nem azért figyelnek, hogy a leve­let lássák, hanem a figyelmükre kíváncsiak. Ás­z_ / C- ----| 2 MAGYAR NAPLÓ 1989. október 13.

Next