Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-29 / 13. szám
1990. MÁRCIUS 29. 5 001 Parlament • EGRI GYÖRGY A demokráciát nem lehet kormányzati rendszabályokkal beültetni egy népbe. Több generációnak kell követnie egymást, amíg eljutunk addig, hogy az emberek ne csak szabadon és helyesen szavazzanak, de tisztában legyenek részvételük jogával és felelősségével is. Amikor alaposan elolvastam a választási törvényt, itt is, ott is hiányosságokat, naivitást és pontatlanságot fedezvén fel, könnyen vigasztaltam magamat azzal, hogy majd a következő alkalommal már sokkal megfontoltabban készítik elő a vox populit. Ezért most csak egyetlen hiányérzetemről beszélek: keveslem a hét és fél millió szavazót. Századunk egyik legkiemelkedőbb magyarja, Illyés Gyula számolta ki, hogy a magyarság egyharmada az ország határain kívül él. Az igazán tiszta és szép választás az lenne, ha ezekben a sorsdöntő napokban nemzetünk egésze hallathatná szavát, mert a parlament döntései esetleg évszázadokra befolyásolják jövőnket. Tisztában vagyok azzal, hogy vágyakozásom nem válhat valóra teljes egészében. Az, hogy a választásokba bevonjuk a kétmilliós erdélyi, félmilliós szlovákiai, vajdasági és kárpátaljai magyarságot, túl veszedelmes politikai ellentétekkel sújtaná Kelet-Európát. A realitás az, hogy részükre jelenlegi állampolgárságuk szerint harcolják ki az érdekeiket érvényesítő szavazást. Nem áll azonban fenn ugyanilyen tilalom a Nyugatra szakadt magyarsággal kapcsolatban. Ők a demokratikus országok törvényei szerint élhetnek kettős állampolgárságuk jogaival. Élhetnének! A jelenlegi magyar törvények azonban ezt megtagadják tőlük, pedig e jog nélkül hamis hangok csendülhetnek föl az értékes instrumentumból. Ismerem az ellenvéleményeket is. Az állampolgárság együtt jár az adófizetési kötelezettséggel. Milyen jogon voksolhatna Magyarországon az, aki - mondjuk - Ausztráliában vagy Angliában fizet adót, és aki már évtizedekkel ezelőtt elhagyta szülőhazáját?! De miért hagyta el? Azért-e, mert nem volt elég jó magyar, vagy azért, mert túl jó magyar volt? Menekült-e sorsa elől, vagy azt remélte, hogy kívülről inkább lehet segíteni? Kik látták tisztábban a jövőt? Azt a jövőt, ami ma már múlt, és amit múltként vetünk el? Kinek volt igaza azoknak, akik életük kockáztatásával (föláldozásával!) itthon szolgáltak, vagy azoknak, akik a határokon kívül tették, amit csak tehettek? Semmiképp sem azoknak, akik „szebb jövő"-ként ezt a sorsot rótták rájuk. Miért ne mondhatnának tehát véleményt az ezután követendő útról azok, akiket még a tavaly őszi parlamenti döntés is igazolt, az a döntés, amely lényegében megszüntette a „disszidens" bélyeget. Ha Magyarország valóban visszavárja elveszett, elüldözött, kallódó fiait, annak valamilyen formában a választási törvényben is tükröződnie kellene. Ami pedig az adót illeti: az amerikai, kanadai, nyugat-németországi magyarok talán nem fizették be tízezer forintjaikat a feneketlen magyar államkasszába, de IKEA dollárokban, ajándékcsomagokban, hazahozott valutákban rótták le obulusaikat. A magyar üzletemberek, tudósok, sportemberek, művészek, a mindenütt nagyra értékelt kétkezi munkások az ország jó hírnevét öregbítették. Meggyőződésem, hogy a világban szétszórt sok százezer magyar megszerezte magának a választójogot. 1945-ben többek között Károlyi Mihályt, Vámbéry Rusztemet és kiváló ma nélkülük?A gyár hazafiak egész sorát hívták haza teljes jogú parlamenti képviselőnek. Ők a Horthy-rendszer vagy a nácizmus elől emigráltak. Most is számosan vannak olyanok, akik az emigrációban mindvégig hazájuk javára munkálkodtak. Legjobb tudomásom szerint csupán egyetlen férfi van, akinek sikerült kellő időben áttörnie a bürokratikus korlátokat, és elintéznie (több hónapos utánajárással) a visszamagyarosítást. Király Béla 1956-os tábornok, a magyar forradalmi erők Maléter Pál után második embere. Most képviselőjelölt Kaposvárott. Lipták Béla környezetvédő egyetemi tanár, aki a bős-nagymarosi vízlépcső ellen indított hadjáratot, oly későn kapta meg visszamagyarosítását, hogy komoly kampány kialakítására nem jutott ideje. Egyikük sem fizetett ugyan adót Magyarországon, de ezt talán pótolja, hogy véleményükre odafigyelnek a Fehér Házban és a Capitoliumon, a Szenátus és a képviselőház termeiben. Hányan vannak még hasonlók szerte a világban? A teljesség igénye nélkül hadd soroljak néhány példát. Hozzáteszem, nehogy elfogultsággal vádoljanak, sokuk politikai nézeteivel nem értek egyet, ami azonban nem ingat meg abban a meggyőződésemben, hogy helyük lenne a magyar országgyűlésben. Csak emelné az új országgyűlés fényét, ha az első ülésen korelnökként az a Varga Béla ülne az emelvényen, aki az utolsó törvényes magyar parlament elnöke volt. A Horthy-korszak kisgazda ellenzéki képviselője egyike azon keveseknek, akik az elmúlt évtizedek szélsőjobbos-szélsőbalos diktatúráinak hullámzásai közepette kitűntek emberségben, tisztességben, higgadtságban, bölcsességben. Vagy nem kellene barátját és névrokonát, dr. Varga Lászlót, a Kereszténydemokrata Pártnak Barankovits után második emberét felkérni: ne a Hudson, hanem a Duna partján foglalkozzék ügyeinkkel. Szükségesnek látnám Hám Tibornak, az egykori Kisgazdapárt egyik legtehetségesebb és legkarakánabb tagjának a jelenlétét is. Kevesen ismerik Gereben István vagy Hámos László nevét. Évtizedeken át ők voltak a magyar ügy leghatékonyabb lobbyzói Washingtonban. Három szociáldemokrata párt nevezett be a magyarországi választásokba - de a politikai csillagok hiányoznak. Pedig Fejtő Ferenc, aki Franciaországban él és a világ szociálfilozófiájának talán legjelentősebb alakja, büszkén vallja magát magyarnak. Sok írónk, költőnk kerül majd be a magyar Parlamentbe. Jelenlétüket hiányosnak érzem, amíg Faludy Györgynek, Tollas Tibornak, Határ Győzőnek, Makai Ádámnak nem biztosítanak ugyancsak helyet. Folytathatnám a sort a végtelenségig. Magyar parlament Méray Tibor, Kende Péter, a londoni School of Economy politológus professzora, Schöpflin György nélkül, az utolsó budapesti polgármester, Kővágó József nélkül, Nagy Imre budapesti rendőrkapitánya, Kopácsi Sándor nélkül nem igazán népképviselet. És kevés a fedezete annak a döntésnek, amely 1956-ot népfelkelésnek, forradalomnak, szabadságharcnak nyilvánítja, ha nem adjuk meg a méltó helyet olyan képviselőinek, mint Gosztonyi Péter, Pongrácz Gergely, Szörényi Éva, akik az emigrációban áldozták harminc-egynéhány évüket a magyarság ügyének. Amikor Szörényi Éva nevét említem, újabb gondolatok tömkelege zúdul agyamba. Aligha rontana parlamentünk összetételén, ha meghívnék a Nobel-díjas Wigner Jenőt, vagy a világ egyik legvitatottabb, de legelismertebb természettudósát, dr. Teller Edét, ha megkockáztatnék a karmester Sir George Solti meghívását, noha aligha kívánná idejét törvényhozói munkára vesztegetni. Tudják-e vajon Magyarországon, hogy alig van a világban olyan vezető lap, amelynek politikai szakértői között ne szerepelnének elsőrendű politológus újságírók Lendvai Páltól Garai Györgyön és Tom Landen (Ország Tamás) keresztül a legnagyobb dél-amerikai lapok ENSZ-tudósítójáig, Fercsey Jánosig? Ha kellő gonddal mennénk végig a soron, akár teljes létszámú magyar árnyékparlamentet is összeszedhetnénk, és alig merem fölvetni a kérdést: a két parlament közül melyik állna jobb és bölcsebb hazafiakból? Egy ilyen kibővített alkotmányozó parlament megválasztásáról ezúttal, sajnos, elkéstünk. De nem hozhatnánk-e a választások után valamilyen kiegészítő törvényt, amely ezeknek az embereknek lehetővé tenné, hogy hallassák szavukat? Teljes jogú képviselőként való megválasztásuk alkotmányjogi problémákat vet föl. Mi lenne azonban, ha meghívnánk őket a parlamentbe tanácskozási joggal, bár szavazati jog nélkül?! Hirtelenjében két módozat jut eszembe ezzel kapcsolatosan: az egyik, hogy pártállásuktól függetlenül optálnák őket az országgyűlésbe. Történelmünkben már volt ilyenre példa. 1938-ban, az első müncheni döntés után a szlovákiai magyarság képviselőit hívták be ily módon, és nemcsak a rosszemlékű Jaross Antal volt közöttük, de Szulló Géza is, akihez hasonló tisztességű államférfi ritkán adatik. A Mennyit lendítene Magyarországon, ha lenne politikai életében egy valóban karizmatikus személyiség, olyan vezéralak, akit mindenki habozás nélkül követésre méltónak, s egyben ügye igaz szószólójának tekint - mondja Norman Stone oxfordi történészprofesszor, a magyarság befolyásos és őszinte barátja. Úgy gyanítom, egy Havelt vagy egy Walesát kíván nekünk. Nincs karizmás emberünk? Ikszipszilon majdnem az? A valódi karizmás személyiség nem ismeri a „majdnem"-et, fél-karizmák nincsenek. Emlékszem, 1956 novemberének első napjaiban felmerült, nem kellene-e felkérni Kodály Zoltánt államfőnek. Félszeg, furcsa ember volt Kodály, szűkszavú. Mégis sugárzott belőle valamiféle emberi nagyság, és az ország nemcsak nemzetközi rangú művésznek, de minden tekintetben tisztességes, gerinces közéleti személyiségnek ismerte. Nem vezéregyéniség volt, s mégis karizmás ember. Valójában Havel is félszeg, és az 1919-ben lengyel miniszterelnökké kinevezett zongoraművész, Paderewski is az volt. Havel persze hangsúlyozza, hogy szerepét átmenetinek tekinti, amint rendeződnek, sínre kerülnek a dolgok Csehszlovákiában, ő visszavonul a színműíráshoz. Ha Kodály egyáltalán elfogadta volna az államfői posztot ötvenhatban, a konszolidáció kialakulását követően átadta volna a marsallbotot egy hivatásos politikusnak. Karizmája színésznek is lehet, ez rendszerint fizikai, mint ahogyan régebbi korok népvezérei gyakorta rendelkeztek impozáns fizikai adottságokkal. Ám, hogy ez nem alapvetően fontos követelmény, azt Walysa bizonyítja. Az anyomásik lehetőség, hogy a választás számszerű arányait elfogadva az egyes pártok hívhatnák be külföldön élő reprezentánsaikat. Tudom, hogy komoly egyéni problémák merülnének fel. Azt hiszem például, hogy Kopácsi Sándor, az 1956. november 1-jén újjáalakult Kommunista Párt héttagú központi bizottságának egyetlen még élő tagjamint ismeretes, a Kádár Jánosból álló egytagú többség letartóztatta, kivégeztette, börtönbe zárta a hattagú kisebbséget) vállalni kívánná egykori pártja képviseletét. Vagy hogy Jónás Pál közgazdász professzor, az Egyesült Államok egyik legkiemelkedőbb harmadikvilág-szakértője, aki 1956-ban a Petőfi Kör elnöke volt, tudná-e magát azonosítani bármelyik jelenlegi párttal? Amennyiben nem, akkor jó lenne talán arra, hogy a megfelelő sínre tegye Magyarország gazdaságát. Tulajdonképpen már csak az van hátra, hogy elnézését kérjem mindazoknak a kiválóságoknak, akiknek nevét a cikk írásának lázában kifelejtettem. No meg az, hogy a mai magyar politikai élet vezetőit megkérdezzem: nem lehetne-e ezt a javaslatot komolyan venni? Tudom, hogy a választások után a koalíciós marakodások és alkudozások nagyon lefoglalják majd az idejüket, de talán mégis van remény. Hiszen majd mindegyik pártnak vannak külföldön élő reprezentánsai, akiket szívesen hoznának be parlamenti tanácsadóként vagy vezérszónokokként. Ha igen, úgy a választások nemcsak szabadok, nemcsak tiszták, de maximálisan eredményesek is lennének. Joknál évszázados, még a csataterekről hozott beidegződés, hogy a magas ember, e fizikai tulajdonságánál fogva, alkalmas a vezető szerepre. Lehet, hogy van ebben valami. Megint 1956-ra, nemzedékem nagy élményére utalva, Maléter Pál volt olyan tekintélyt keltő szobortermet, akiről már csak ezért is sugárzott, hogy élen a helye. A hórihorgas De Gaulle tábornok karizmájának szintén része volt, hogy minden tömegből kimagaslott egy fejjel, s ha a szónoki emelvényen széttárta rettentő hosszú karjait, úgy tűnt, átfogja a fél világot. Ahogyan sorba veszem a nagy vezéregyéniségeket Kossuth Lajostól Churchillen át John F. Kennedyig, három tanulság látszik számomra levonhatónak. 1. Bár a karizma, mint ógörög vallási fogalom természetfeletti adottságokat jelzett, mai átvitt értelmében a karizmatikus személyiség sugárzására nem a természetfelettiség a jellemző. Korunk népvezérének dolgoznia kell a karizmáján, azon, hogy természetes adottságait a kellő plusszal toldja meg. Önképzéssel, esetleg önmenedzseléssel. 2. A nagy hatású politikai vezető egyéniségnek a saját eszméibe vetett rendíthetetlen hitet kell sugároznia minden pórusából. 3. Karizmája leginkább annak lehet, aki tiszta múltjára tud hivatkozni, arra, hogy próbára tévő időkben állhatatosan és következetesen megőrizte a helyes elvekhez való hűségét. Karizmás egyéniségek nem születnek minden bokorban, de gyakran időlegesen rejti is őket a tömeg, amelyből váratlanul ugranak az élre. E zűrös, bajos korban nagy rájuk a szükség a világ minden táján. SÁRKÖZI MÁTYÁS A karizmáról