Magyar Nemzet, 1904. április (23. évfolyam, 79-103. szám)

1904-04-01 / 79. szám

1904. április 1. MAGYAR NEMZET — Uraim! — szól a kalauz — szálljanak ki a kocsiból hamar, mert nemsokára katonaságot kell szállítanunk. — De hát hova menjünk ? — kérdezzük aggódva. — Legyenek szívesek az állomáson várni a legközelebbi vonatra. Itt át kell ez állatnok és je­gyet is kell váltani. — Jegyet váltani! —■ alig mondta ki e szavakat a kalauz, már ismétli mindenki és vala­mennyien rohantunk a pénztárhoz, a­hol azonban nagy csalódás várt ránk. A pénztárnok azzal a válasz­­szal és nagy nyugalommal fogad bennünket: »Rá­érnek még! A legközelebbi vonat csak két nap múlva indul.« Hát mit tegyünk? Várjunk. Jó, hát fogjunk hozzá. De itt megint nehézség tornyosul elénk. Mandzsúria állomás nem nagy, sőt ellenkezőleg, három­ szobából áll csupán, és oda kell elférnie negyven vasúti kocsi utasának. Hol üljünk le ? A szobába mind nem férünk, sokan az udvaron ta­­figázndt ki§^ fok hidegben, némelyek annyira fá­radtak, hogy lefeküsznek a földre, a legtöbb tü­relmetlenül tudakozódik a legközelebbi vonat után, meg egyjj^et is szeretne tudni sokat. __ Aludni nem szabad, — kiáltja valaki, mert az ember könnyen megfagyhat és aztán sohase ébred föl többé. De miként bírja el az ember több napi utazás után az álmatlanságot 48 órán át? Eltöltjük az időt a hogy lehet. Különben is vannak jelenetek, melyek az álmot elriasztják a szemünkből. Ellenkező irányból folyton jönnek vonatok, azokkal kapunk híreket Port-Arthurból. Némelyik érkező nagyon érdekes bireket mond. A tolongás mindenütt rendkívüli. Új vonat jő. Az utasok között van egy asszony hálóköntönben.­ Paplan is van rajta, a lábán pokróczczipők. A sajátságos öltözék általános feltűnést kelt. Haja össze vart kuszálvá. A paplant mindig el-elejti, lépése ingatag. Egyik szögletből a másikba buk­dácsol, helyet keres. — Vájjon ki lehet? — kérdik az utasok egy­mástól. Lassan kint kiderült, hogy a szerencsétlen Port-Arthurban lakott, és az első bombázáskor el­menekült. A­mint az első ágyúlövés eldördült, futott. Hogyan jutott Mandzsúriába, még nem tudja, csak egy vágya van: menekülni. Hogy hová, az egészen mindegy, csak eljusson valahová. Itt van még két nyugodt, hidegvérű angol. Egyikük megmutat egy bombaforgácsot, a­mely Port­ Arthurban az ő háza elé esett. A jelenlevők gyanakodó szemmel nézték a lövegdarabot. — Békerontók! — suttogják egymásnak az utasok. — Mi pártatlanok vagyunk! — mondják az angolok, — a­kik megértették a suttogást. A szoba egyik szögletébe a hideg kályha mellett egy asszony fészkelte be magát három az adótiszt s noha nem hitte el e fantasztikus történetet, majd azáltal töltött s büszkén kocczin­­tott­a vésőit Herkulessel. Sipos Orbánná pillanatig csakugyan édes álmélkodással tekintett a hősre. — Ki hitte volna?— csodálkozott a potro­­hos örmény, a ki a vagyon szerint osztályozta az embereket s ilyeténképpen a deák nagyon is hátsó kategóriába jutott. Gombos Feri, a bölényfejű birkózó, úgy állt a helyén, mint valamely czövek. Még a pillája sem rebbent meg, a­mi nem igen tet­szett a passzusnak. Másnemű hatást várt az elbeszéléstől Rá is szólt nagy csúfondárossággal. — No, mit szól ehhez, Gombos uram? Ugy­e, mégis csak a deák-ember az ember! Mi ? Gombos Feri erre a kihívásra rendesen meglóbálta izmos karját. — Hogy mit szólok, azt akarja tudni? Hát azt mondom, hogy én nem vagyok medve, csak ember vagyok, hanem szeretnék kezet fogni ezzel a medve-ölő úrral. Hadd lássam, mi lakozik benne! — s rettenetes, vörös, cser­leves kezét kihivólag nyújtotta Laczi felé. A basszus szeme különös fénynyel ra­gyogott. Minden szem Laczi felé fordult. A sely­mes szakállu jegyző tekintetével összemérte a viaskodni készülőket s meglógatta a fejét, hogy kár a küzdés : úgyis látja Isten, ember, hogy ki lesz a győző! A potrohos örmény öklözve kaczagott s becslésében a deákot még az utolsó kategóriából is kiszorította: összeroppantja, akár a vajat! A szép Sipos Orbánná is ráve­tette égő napraforgó szemét, mintha melegen - * *T........ " apró gyermekével; a szegénykék a bőröndökön gubbasztanak, összegörnyedve a hidegtől. Anyjuk mellettük áll és vigyáz rájuk. Hajnalodik. A vilá­gosság beszűrődik az ablakokon, fakó fényt vetve a bálvány arczokra . . . Valamennyien úgy üldö­géltünk, mintha megnémultunk volna. A hideg kimerítette erőnket, de a hallgatás daczára is megértjük egymást. — Mama! — szól könyörögve az egyik gyermek — mama, éhes vagyok! Ez a hang, mintha fölvillanyozott volna ben­nünket, egyszerre eszünkbe juttatta a magunk koplalását is. — Mingyárt veszek valamit, fiam, — feleli az anya és a vendéglő felé megy. Csakhogy, sajna, a vendéglő üres, teljesen kifosztották, nincs egy falat bus, egy morzsa ke­nyér. Ez a szomorú hír is gyorsan terjed szájról a szájra. A­kinek még maradt valami elemózsiája az iszákjában, az eszik. A többiek bemennek a faluba és nagyon drága pénzen vásárolnak nagyon nyomorúságos eledelt, de azt is nagyon nehezen kapni, mert a faluban alig maradt két család, a többi elmenekült mind. A­ki éhesen és üres kéz­zel tért vissza, mind az állomásfőnökhöz fordul, de hogyan képes az segíteni ? Megnyugtatja a szenvedőket, a­hogy bírja, azzal, hogy tíz óra múlva jön egy vonat, a­mely az utasokat elviszi a legközelebbi állomásig, a­hol majd csak kapnak enni valót. Az idő átkozott lassúsággal múlik. Némán hallgatva várjuk a vo­natot. Végre közeledik az idő, a­mikor megérkez­­hetik,­­ és meg is jő. Hihetetlen élénkség fogja el az egész tömeget, kiabál mindenki, a remény­nyel együtt vidámság árad szét az egész utazó­tömegen. A menekü­lő oroszok, Vladivostokból jelentik, hogy a partvidéki városokból és a Sahhalin-szigetről csapatostul me­nekül a lakosság Chabarowsk­ba és Nikolinskbe. A menekülők között levő számos asszony és gyer­mek valóságos megváltóiként szerepelnek az ápoló­nők, a lelket kis csoportokba már beosztottak az egyes egészségügyi csapatokhoz. Az ápolónők oltalmukba veszik a gyermekeket és az asz­­szonyokat, a­kiket Szibérián át az európai ha­tárra kísérnek. A menekülők borzasztó helyzete tulajdonképpen a Bajkálon túli vasútnál kezdődik. Eddig az utasok minden nagyobb állomáson drága pénzért eleséghez juthattak, most azonban, mivel a folytonosan közlekedő katonai vonatok a magán­­forgalmat nem bonyolíthatják le, a vasúti vendég­lők élelmiszerek nélkül állanak és ezeken a helyeken biztatta volna, hogy csak rajta! Azért is mu­tassa meg, hogy ember a talpán! Édes, forró ajkát akképpen csucsorította össze, mintha forró mézét odaígérte volna a győztesnek ... Borsai Laczit elragadta a mámor, a dicsőség vágya... De ha nem ragadta volna is el, akkor is késő lett volna a vonakodás, mert Gombos Feri bika­erejével felragadta az asztal mellől, egyet­­kettőt csóvált rajta a levegőben s mire a sze­gény medveölő észrevette volna magát, úgy ki­­röpítette az ablakon, hogy a keresztfát is ki­sodorta magával. És a szépséges Sipos Orbánná úgy kaczagta a dolgot, hogy a könyei is hullottak belé. Aztán kiszaladt, hogy segítségére legyen a ki­repült deáknak. És messziről kiáltotta: Sze­gény jó fiú! Szegény! De Borsai Laczi nem fogadta el a segítséget, haragosan, fájdalmasan lökte félre a kezét s nagy kínosan feltápász­­kodva, sántikálva elindult a havas után. Ment, űzte, kergette az a jókedvű kaczagás, mely nem­régiben kicsengett utána s mely egy pillanat alatt hideg, üres, sivár romhalmazzá tette előtte a világot. — Hát én nem vagyok medve, én csak ember vagyok! — mondogatta odabenn Gombos Feri s büszkén méregette a kitört ablakot. Borsai Laczi pedig ment, ment az éjben, végig a városon. Onnan tovább, egyre tovább. Vitte szivében a csengő kaczagos világokat megsemmisítő emlékét. Fájdalmas könyei oda­fagytak a pillájához... Többé aztán nem látta senki a társai közül. ... Nem ezt akarta a basszus... nem ezt... még teát sem lehet kapni, így aztán megesik, hogy az utasok a Bajkálon túli vasút egész vonal­­á­n nem kapnak ennivalót és sokszor egész napon át éhezni kénytelenek. Naponként szivetfacsaró jelenetek játszódnak le Korymska állomáson, a­hol a vonat hat óra hosszat áll. Anyák, a karjukon gyer­mekeikkel hangosan jajveszékelnek, majdnem össze­rogyva az éhségtől és a hidegtől. A szegény asszonyok legnagyobb boldogsága, ha éhező gyermekeik ré­szére kis száraz kenyeret vagy meleg vizet kap­hatnak. A Bajkál-tavon már kedvezőbbek az álla­potok. Öt versztnyire jó pénzért meleg teát szol­gálnak ki és az út közepén nagy vendéglő van, a­hol húsételeket is lehet kapni. Az első állomá­sokon meleg ruhákat is osztogatnak az utasok kö­zött, a­melyeket a végállomáson a kalauzok vissza­kérnek. A posta- és távirdakezelőségek kitűnően működnek. Egy közönséges levél Vladivostokból Szent-Pétervárig 22 nap alatt ér el. Orosz csapat szállít­ás. A trans-szibériai vasút utolsó szakaszának gyors befejezését a japánoknak fogják köszönhetni az oroszok. Az orosz kormány ugyanis 1.500.000 rubelt ígért a vállalkozóknak, ha augusztusra el­készülnek az Irkutzk-tól Darny-ig terjedő szakasz­­szal. Ez a vasút, mely megkerülné a Bajkál tavat, 300 kilométer hosszú lesz. Sziklás, kellemetlen vidéken visz végig, úgy hogy rengeteg mun­kába kerül a vasút megépítése. 13 alagutat kell fúrni, melyek összesen 10 kilométert tesz­nek ki. A 300-ból 60 kilométer már készen van. Április elsején 130 km. fog elkészülni s a többi is meglesz előreláthatólag augusztus elsejére. Akkor Szent-Pétervár Darnyval egyenesen lesz összekötve, a­mi nagy mértékben meg fogja könnyíteni a csapatok, élelmiszerek és a muníc­ió szállítását. Jelenleg 8 vonat indul naponként Orosz­országból. Minden vonathoz 33 kocsi van csatolva, 15 a csapatok számára és 18 teherkocsi. Minden kocsiban körülbelül 30 ember van elhelyezve s igy még a lovaknak is marad elegendő hely, így mintegy 2500 embert indítanak el naponként a harcrtér felé. Egyelőre a Bajkál-tónál vannak nagy nehézségek. A sínpár le van ugyan már rakva, de a folytonos rianások minduntalan megakasztják a közlekedést. Ezeken hosszú deszkákat raknak ke­resztül és minthogy az egész vonatot el nem bír­nák, egyenkint vontatják át lovakkal a kocsikat, a legénységet pedig szánokon szállítják keresztül. Persze a túlsó oldalon azután újonnan kell összeállítani a vonatot. Mindez természetesen óriási munka. A közlekedésügyi orosz miniszter, Klinkoff herczeg lent van a helyszínen és maga vezeti a munkálatokat. A tó közepén óriási raktárak van­nak felállítva, a­hol a katonákat élelmiszerrel és ruhával látják el. Kissé optimisztikusan hangzik az a hír, hogy a katonák örülnek a Bajkál nehéz­ségeinek, mert ez legalább változatosság az unal­mas vasutazás közepette. Kuropatkin tábornok már Lokutok felé köze­ledik és egész útján ünnepük és kívánják neki a szerencsét. 15—16 nap múlva már Karbinban lesz és átveheti a már megérkezett és a még meg­érkezendő csapatok fővezérségét. Port-Arthur nevének eredete. Kevés ember tudja, hogy honnan jutott az Artúr névhez ez a kikötő, a­melyet talán leg­többet emlegetnek manapság széles e világon. A múlt hónapokban jelent meg egy könyv, a­me­lyik az »Acteon« nevű hajó élményeit beszéli el 1856-tól 1862-ig Kelet-Ázsiában. Az Aeteon 1857-ben részt vett Kanton bombázásában. Ez az esemény nyitotta meg tulajdonképpen azt a háborút, a­melyet Anglia és Francziaország 1857 és 1860-ig Kína ellen viseltek. Akkor történt, hogy egy angol torpedónaszád,­­ Algerine­, befutott a _______________________________3~

Next