Magyar Nemzet, 1904. április (23. évfolyam, 79-103. szám)
1904-04-01 / 79. szám
1904. április 1. MAGYAR NEMZET — Uraim! — szól a kalauz — szálljanak ki a kocsiból hamar, mert nemsokára katonaságot kell szállítanunk. — De hát hova menjünk ? — kérdezzük aggódva. — Legyenek szívesek az állomáson várni a legközelebbi vonatra. Itt át kell ez állatnok és jegyet is kell váltani. — Jegyet váltani! —■ alig mondta ki e szavakat a kalauz, már ismétli mindenki és valamennyien rohantunk a pénztárhoz, ahol azonban nagy csalódás várt ránk. A pénztárnok azzal a válaszszal és nagy nyugalommal fogad bennünket: »Ráérnek még! A legközelebbi vonat csak két nap múlva indul.« Hát mit tegyünk? Várjunk. Jó, hát fogjunk hozzá. De itt megint nehézség tornyosul elénk. Mandzsúria állomás nem nagy, sőt ellenkezőleg, három szobából áll csupán, és oda kell elférnie negyven vasúti kocsi utasának. Hol üljünk le ? A szobába mind nem férünk, sokan az udvaron tafigázndt ki§^ fok hidegben, némelyek annyira fáradtak, hogy lefeküsznek a földre, a legtöbb türelmetlenül tudakozódik a legközelebbi vonat után, meg egyjj^et is szeretne tudni sokat. __ Aludni nem szabad, — kiáltja valaki, mert az ember könnyen megfagyhat és aztán sohase ébred föl többé. De miként bírja el az ember több napi utazás után az álmatlanságot 48 órán át? Eltöltjük az időt a hogy lehet. Különben is vannak jelenetek, melyek az álmot elriasztják a szemünkből. Ellenkező irányból folyton jönnek vonatok, azokkal kapunk híreket Port-Arthurból. Némelyik érkező nagyon érdekes bireket mond. A tolongás mindenütt rendkívüli. Új vonat jő. Az utasok között van egy asszony hálóköntönben. Paplan is van rajta, a lábán pokróczczipők. A sajátságos öltözék általános feltűnést kelt. Haja össze vart kuszálvá. A paplant mindig el-elejti, lépése ingatag. Egyik szögletből a másikba bukdácsol, helyet keres. — Vájjon ki lehet? — kérdik az utasok egymástól. Lassan kint kiderült, hogy a szerencsétlen Port-Arthurban lakott, és az első bombázáskor elmenekült. Amint az első ágyúlövés eldördült, futott. Hogyan jutott Mandzsúriába, még nem tudja, csak egy vágya van: menekülni. Hogy hová, az egészen mindegy, csak eljusson valahová. Itt van még két nyugodt, hidegvérű angol. Egyikük megmutat egy bombaforgácsot, amely Port Arthurban az ő háza elé esett. A jelenlevők gyanakodó szemmel nézték a lövegdarabot. — Békerontók! — suttogják egymásnak az utasok. — Mi pártatlanok vagyunk! — mondják az angolok, — akik megértették a suttogást. A szoba egyik szögletébe a hideg kályha mellett egy asszony fészkelte be magát három az adótiszt s noha nem hitte el e fantasztikus történetet, majd azáltal töltött s büszkén kocczintotta vésőit Herkulessel. Sipos Orbánná pillanatig csakugyan édes álmélkodással tekintett a hősre. — Ki hitte volna?— csodálkozott a potrohos örmény, a ki a vagyon szerint osztályozta az embereket s ilyeténképpen a deák nagyon is hátsó kategóriába jutott. Gombos Feri, a bölényfejű birkózó, úgy állt a helyén, mint valamely czövek. Még a pillája sem rebbent meg, ami nem igen tetszett a passzusnak. Másnemű hatást várt az elbeszéléstől Rá is szólt nagy csúfondárossággal. — No, mit szól ehhez, Gombos uram? Ugye, mégis csak a deák-ember az ember! Mi ? Gombos Feri erre a kihívásra rendesen meglóbálta izmos karját. — Hogy mit szólok, azt akarja tudni? Hát azt mondom, hogy én nem vagyok medve, csak ember vagyok, hanem szeretnék kezet fogni ezzel a medve-ölő úrral. Hadd lássam, mi lakozik benne! — s rettenetes, vörös, cserleves kezét kihivólag nyújtotta Laczi felé. A basszus szeme különös fénynyel ragyogott. Minden szem Laczi felé fordult. A selymes szakállu jegyző tekintetével összemérte a viaskodni készülőket s meglógatta a fejét, hogy kár a küzdés : úgyis látja Isten, ember, hogy ki lesz a győző! A potrohos örmény öklözve kaczagott s becslésében a deákot még az utolsó kategóriából is kiszorította: összeroppantja, akár a vajat! A szép Sipos Orbánná is rávetette égő napraforgó szemét, mintha melegen - * *T........ " apró gyermekével; a szegénykék a bőröndökön gubbasztanak, összegörnyedve a hidegtől. Anyjuk mellettük áll és vigyáz rájuk. Hajnalodik. A világosság beszűrődik az ablakokon, fakó fényt vetve a bálvány arczokra . . . Valamennyien úgy üldögéltünk, mintha megnémultunk volna. A hideg kimerítette erőnket, de a hallgatás daczára is megértjük egymást. — Mama! — szól könyörögve az egyik gyermek — mama, éhes vagyok! Ez a hang, mintha fölvillanyozott volna bennünket, egyszerre eszünkbe juttatta a magunk koplalását is. — Mingyárt veszek valamit, fiam, — feleli az anya és a vendéglő felé megy. Csakhogy, sajna, a vendéglő üres, teljesen kifosztották, nincs egy falat bus, egy morzsa kenyér. Ez a szomorú hír is gyorsan terjed szájról a szájra. Akinek még maradt valami elemózsiája az iszákjában, az eszik. A többiek bemennek a faluba és nagyon drága pénzen vásárolnak nagyon nyomorúságos eledelt, de azt is nagyon nehezen kapni, mert a faluban alig maradt két család, a többi elmenekült mind. Aki éhesen és üres kézzel tért vissza, mind az állomásfőnökhöz fordul, de hogyan képes az segíteni ? Megnyugtatja a szenvedőket, ahogy bírja, azzal, hogy tíz óra múlva jön egy vonat, amely az utasokat elviszi a legközelebbi állomásig, ahol majd csak kapnak enni valót. Az idő átkozott lassúsággal múlik. Némán hallgatva várjuk a vonatot. Végre közeledik az idő, amikor megérkezhetik, és meg is jő. Hihetetlen élénkség fogja el az egész tömeget, kiabál mindenki, a reménynyel együtt vidámság árad szét az egész utazótömegen. A menekülő oroszok, Vladivostokból jelentik, hogy a partvidéki városokból és a Sahhalin-szigetről csapatostul menekül a lakosság Chabarowskba és Nikolinskbe. A menekülők között levő számos asszony és gyermek valóságos megváltóiként szerepelnek az ápolónők, a lelket kis csoportokba már beosztottak az egyes egészségügyi csapatokhoz. Az ápolónők oltalmukba veszik a gyermekeket és az aszszonyokat, akiket Szibérián át az európai határra kísérnek. A menekülők borzasztó helyzete tulajdonképpen a Bajkálon túli vasútnál kezdődik. Eddig az utasok minden nagyobb állomáson drága pénzért eleséghez juthattak, most azonban, mivel a folytonosan közlekedő katonai vonatok a magánforgalmat nem bonyolíthatják le, a vasúti vendéglők élelmiszerek nélkül állanak és ezeken a helyeken biztatta volna, hogy csak rajta! Azért is mutassa meg, hogy ember a talpán! Édes, forró ajkát akképpen csucsorította össze, mintha forró mézét odaígérte volna a győztesnek ... Borsai Laczit elragadta a mámor, a dicsőség vágya... De ha nem ragadta volna is el, akkor is késő lett volna a vonakodás, mert Gombos Feri bikaerejével felragadta az asztal mellől, egyetkettőt csóvált rajta a levegőben s mire a szegény medveölő észrevette volna magát, úgy kiröpítette az ablakon, hogy a keresztfát is kisodorta magával. És a szépséges Sipos Orbánná úgy kaczagta a dolgot, hogy a könyei is hullottak belé. Aztán kiszaladt, hogy segítségére legyen a kirepült deáknak. És messziről kiáltotta: Szegény jó fiú! Szegény! De Borsai Laczi nem fogadta el a segítséget, haragosan, fájdalmasan lökte félre a kezét s nagy kínosan feltápászkodva, sántikálva elindult a havas után. Ment, űzte, kergette az a jókedvű kaczagás, mely nemrégiben kicsengett utána s mely egy pillanat alatt hideg, üres, sivár romhalmazzá tette előtte a világot. — Hát én nem vagyok medve, én csak ember vagyok! — mondogatta odabenn Gombos Feri s büszkén méregette a kitört ablakot. Borsai Laczi pedig ment, ment az éjben, végig a városon. Onnan tovább, egyre tovább. Vitte szivében a csengő kaczagos világokat megsemmisítő emlékét. Fájdalmas könyei odafagytak a pillájához... Többé aztán nem látta senki a társai közül. ... Nem ezt akarta a basszus... nem ezt... még teát sem lehet kapni, így aztán megesik, hogy az utasok a Bajkálon túli vasút egész vonalán nem kapnak ennivalót és sokszor egész napon át éhezni kénytelenek. Naponként szivetfacsaró jelenetek játszódnak le Korymska állomáson, ahol a vonat hat óra hosszat áll. Anyák, a karjukon gyermekeikkel hangosan jajveszékelnek, majdnem összerogyva az éhségtől és a hidegtől. A szegény asszonyok legnagyobb boldogsága, ha éhező gyermekeik részére kis száraz kenyeret vagy meleg vizet kaphatnak. A Bajkál-tavon már kedvezőbbek az állapotok. Öt versztnyire jó pénzért meleg teát szolgálnak ki és az út közepén nagy vendéglő van, ahol húsételeket is lehet kapni. Az első állomásokon meleg ruhákat is osztogatnak az utasok között, amelyeket a végállomáson a kalauzok visszakérnek. A posta- és távirdakezelőségek kitűnően működnek. Egy közönséges levél Vladivostokból Szent-Pétervárig 22 nap alatt ér el. Orosz csapat szállítás. A trans-szibériai vasút utolsó szakaszának gyors befejezését a japánoknak fogják köszönhetni az oroszok. Az orosz kormány ugyanis 1.500.000 rubelt ígért a vállalkozóknak, ha augusztusra elkészülnek az Irkutzk-tól Darny-ig terjedő szakaszszal. Ez a vasút, mely megkerülné a Bajkál tavat, 300 kilométer hosszú lesz. Sziklás, kellemetlen vidéken visz végig, úgy hogy rengeteg munkába kerül a vasút megépítése. 13 alagutat kell fúrni, melyek összesen 10 kilométert tesznek ki. A 300-ból 60 kilométer már készen van. Április elsején 130 km. fog elkészülni s a többi is meglesz előreláthatólag augusztus elsejére. Akkor Szent-Pétervár Darnyval egyenesen lesz összekötve, ami nagy mértékben meg fogja könnyíteni a csapatok, élelmiszerek és a muníció szállítását. Jelenleg 8 vonat indul naponként Oroszországból. Minden vonathoz 33 kocsi van csatolva, 15 a csapatok számára és 18 teherkocsi. Minden kocsiban körülbelül 30 ember van elhelyezve s igy még a lovaknak is marad elegendő hely, így mintegy 2500 embert indítanak el naponként a harcrtér felé. Egyelőre a Bajkál-tónál vannak nagy nehézségek. A sínpár le van ugyan már rakva, de a folytonos rianások minduntalan megakasztják a közlekedést. Ezeken hosszú deszkákat raknak keresztül és minthogy az egész vonatot el nem bírnák, egyenkint vontatják át lovakkal a kocsikat, a legénységet pedig szánokon szállítják keresztül. Persze a túlsó oldalon azután újonnan kell összeállítani a vonatot. Mindez természetesen óriási munka. A közlekedésügyi orosz miniszter, Klinkoff herczeg lent van a helyszínen és maga vezeti a munkálatokat. A tó közepén óriási raktárak vannak felállítva, ahol a katonákat élelmiszerrel és ruhával látják el. Kissé optimisztikusan hangzik az a hír, hogy a katonák örülnek a Bajkál nehézségeinek, mert ez legalább változatosság az unalmas vasutazás közepette. Kuropatkin tábornok már Lokutok felé közeledik és egész útján ünnepük és kívánják neki a szerencsét. 15—16 nap múlva már Karbinban lesz és átveheti a már megérkezett és a még megérkezendő csapatok fővezérségét. Port-Arthur nevének eredete. Kevés ember tudja, hogy honnan jutott az Artúr névhez ez a kikötő, amelyet talán legtöbbet emlegetnek manapság széles e világon. A múlt hónapokban jelent meg egy könyv, amelyik az »Acteon« nevű hajó élményeit beszéli el 1856-tól 1862-ig Kelet-Ázsiában. Az Aeteon 1857-ben részt vett Kanton bombázásában. Ez az esemény nyitotta meg tulajdonképpen azt a háborút, amelyet Anglia és Francziaország 1857 és 1860-ig Kína ellen viseltek. Akkor történt, hogy egy angol torpedónaszád, Algerine, befutott a _______________________________3~