Magyar Nemzet, 1962. október (18. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-07 / 235. szám

Vasárnap, 1962. október 1. A JamaraiH(*1, SZÁZ KÖLTŐ Különös felfedezés rázott meg engem a mai nap. Az író­szövetség külügyi bizottságá­ban egy megbeszélésen szó esett arról, hogy ha néha kül­földi írószövetségek, vagy ki­adók kérnek tőlünk irodalmi antológiára anyagot, ilyenkor nagy gondban vagyunk, mert nincs kész összeállításunk, amit adhatnánk. Honi antoló­giáink mind elavultak, új még vázlatban sincsen. Hirtelenjé­ben állítanak össze minden alkalommal valamit és azt küldik meg az érdeklődőknek. Így adódott az az ötlet, ál­lítsunk össze néhány javasla­tot ilyen antológiára nevek­kel és verscímekkel, hogy bár­mikor kéznél legyen. Napok óta az „élő magyar költők* verseiből próbálok összeállítani készletet. Először a neveket írtam fel, mellettük helyet hagyva a verscímek­nek. Alapul az Ifjúsági Könyv­kiadó 1956-ban megjelent "Mai magyar költők" antológiáját vettem, mely 48 élő költőt említ (ez volt az utolsó, át­fogó jellegű antológia), ezt egészítettem ki a saját könyv­táramban meglevő, azóta meg­jelent költők nevével, folyó­iratokat néztem át, figyelem­be vettem régebbi ilyen kiadá­sokat is, mint az 1948-as •■Négy nemzedék* c. gyűjte­ményt, ebben 77 kortársi köl­tő versei találhatók meg. Per­sze ezek a számok változnak. Néhány idősebb költőnk meg­halt, ezeket így ki kellett hagy­nom; új nevek jelentkeztek, váltak közismertté, ezek beke­rültek. Igyekeztem mindenkit szerepeltetni, akinek 1945 óta verseskötete megjelent és fo­lyamatosan publikál, hiszen­­ismerem azt az érzést, ami a­­ költőt elfogja, ha belelapoz egy ilyen könyvbe és a kor­­társak között önmagát nem leli; mintha a létét tagadták volna meg, keserűen mondja ki: én nem létezem egyesek­­ számára. Egyre jobban izga­­­­­tott a kérdés: kik vagyunk és hányan vagyunk? No hi­szen azokat nem számíthatom ebbe a törzsgárdába, akiknek­­ néhány versét hozták csupán : eddig az irodalmi folyóira­­tok, a "­költővé" avatás szer­tartásaként a verseskötet ki­adását számítottam, a régeb­biek közül pedig azokat, akik hűek is maradtak a költészet­hez, hiszen vannak olyan íróink, akik verseskötettel kezdték, de végleg átsodród­tak a prózához... Így rostál­­gattam, növesztgettem a kész­letet s így jött ki eddig ki­­lencvenegynéhány, de azt is tudom, hogy kik hiányoznak belőle, hol kell még utána­néznem újabb kiadásoknak s így lesz a számuk: száz. Úristen! Száz költő! Csak ennyi? Pedig ebben benne van mindenki; a bálványozott leg­nagyobbaktól — a most nevét szerző, fiatal, egykötetes, mu­táló hangú kamaszig minden­ki. Micsoda babona omlott össze, az, hogy Magyarországon annyi a költő, hogy Dunát le­hetne rekeszteni velük, hogy irtani kéne őket, hogy nem bírja már el a társadalom. Százan vagyunk. Egy há­romszobás lakásban — ha áll­va is — valamennyien elfé­rünk, ha valamelyik színhá­zunkban vagy mozinkban csak ennyi ember jelenik meg, azt mondjuk rá: üres, két elsős gimnáziumi osztály diáksága ennyi.. A labdarúgó-bajnokság NB I-es csapatok tagjainak szá­ma majdnem duplája ennek s egy egész ország ismeri őket, miközülünk 30 ember ne­ve forog közszájon, a közép­­iskolások nem tudnak felsorol­ni kapásból 10 élő költőt. Nem akarom én lebecsülni a labdarúgást, engem is átjár a forróság egy-egy gól halla­tára nemzetközi mérkőzések idején. Aki a sportot semmibe veszi, ugyanolyan hibát követ el, mint aki a művészetet rúg­ja félre, de amikor megbecsü­lésről van szó, elsz...ül a szí­vem, ha ilyesmiket hallok, társaságban mesélték, egyik futballistánk másfél éve nem járt a munkahelyén, a fize­tését is felesége veszi fel he­lyette. 5 csak tréningre jár, de a többi is alig vesz részt a munkában, teljes munkaide­jét az elsőosztályúak egyike sem tölti ki. 3 a költők? Itt most én is a száz "elsőosztá­lyú" költőről szólok!A költők tisztviselők, tanítók, tanárok, a szerencsésebbek szerkesztő­ségekben dolgozzák le a teljes munkaidőt. Példa kell? Az országban van körülbelül 15 olyan pe­dagógus író és költő, aki rang­ja alapján írószövetségi tag lett. A szövetség feliratban kér­te a Művelődésügyi Miniszté­riumot, adjon órakedvezményt ezeknek — hiszen aspiránsok­nak — ha tanárok — adnak 5—10 óra kedvezményt — hadd tanítsanak ezek ne tel­jes heti óraszámban, hanem fél óraszámban csupán, hadd legyen több idejük, erejük az íráshoz. Ez is népművelés. A javaslattal egyetértettek a mi­niszterhelyettesek, sorban ja­vasolták, de a bér- és munka­ügyi osztály mégsem hajthat­ta végre, mert "órakedvez­ményt anyagi ellenszolgálta­tással járó irodalmi működés­re adni nem lehet, ez dupla bérezés lenne, amit a pénz­ügyminiszter tilt.. .* A labda­rúgóknál, akik egy válogatott vagy világbajnoki mérkőzés után, külföldi portyán jelen­tős összegeket kapnak, (megér­demlik, s ha jól játszottak!) ezek­nél nem tiltja? Vagy az aspi­ránsoknál, akik, ha megvédték disszertációjukat, "anyagi el­lenszolgáltatásként" havi fize­téspótlékot kapnak, s csak a költői, irodalmi mű nem ér­demel megbecsülést? Kiszámítottam hirtelen fel­­lobbanásomban, ennek a szá­zas számnak az ihletésére, hogy ha Magyarország 10 mil­lió emberének mindegyike évente 25 fillért adna ennek a száz írónak a javára, havi 2000 Ft-os ösztöndíjat lehet­ne juttatni ebből mindegyi­küknek; hadd írjanak nyu­godtan és ne számlázással, dolgozatjavítással töltsék az időt. De ezek az írók nem fogadnák el, mert nem ezt akarják. Dolgozni is akarnak, mert így tartanak kapcsolatot az élettel, ők csak egy kis könnyebbséget szeretnének, hogy a munka ne szívja el a szárnyaláshoz szükséges erőt, hogy legyen idő és pihentség egymást megismerni, egymás köteteit végigolvasni. Most, hogy a nevek mellé a verscímeket is keresem, ol­vasgatom a versesköteteket és sokszor lelkiismeretfurdalást érzek. Egymás után bukka­nok rá nagyon szép, vagy na­gyon érdekes versre olyan költő tollából, akit ismerek ugyan, de mindig csak futó­lag odaköszöntem neki, sosem álltam meg vele beszélgetni. Most elképzelem magam elé ezt az embert és szeretnék utánafutni,­­ megveregetni a vállát és mondani: Hát te... hát te, ilyen szépeket írsz? Barátom, neked ilyen csillo­gó gondolataid vannak? Te ilyen nagy bánatokat cipelsz a válladon? Ó, te ... te kedves, tehetséges ember, de büszke vagyok rá, hogy ismerhet­lek, de örülök, hogy vagy, hogy itt élsz köztünk. Mit csi­nálsz? Mesélj magadról!... Ilyenkor, e versek olvastán feltüremlenek bennem a kü­lönféle szerkesztőségekben el­ejtett lebecsülő szavak, er­ről va­ly arról, mert vala­hogy elterjedt nálunk, a film­hez hasonlóan, a sztárokkal való együttműködés. Van­nak, akiknek legvadabb, ért­hetetlen újításait, próbálkozá­sait gondolkozás nélkül köz­tik; a másikat, ha új utat ke­res benne a kifejező erő, lein­tik. Írjál csak úgy, mint ed­dig! Ezt szoktuk meg tőled. Vannak kiszemelt költők, akik a levegőben levő, mindenkit izgató társadalmi, forradalmi igazságokat kimondhatják; akik nem e "kiválasztottak" közé tartoznak, azok ilyen írá­sát fejcsóválva fogadják. Példát keresve legegyszerűbb lenne saját életembe nyúlnom, de ez szerénytelenségnek tűn­hetne, ezért mást említek. Nemrégen a rádió magneto­fonszalagról Tímár József kü­lönös, fűtött, versmondó hang­ját közvetítette. Tizenöt per­cen át egy verset mondott megrázó erővel, amit aláhú­zott, hogy túl a halálon mond­ta már, a halhatatlanságból. Ezt a verset nem "adták ki" neki, mint kijelölt penzumot, hanem néhány vers közt vá­logatva, a klasszikusok és ün­nepeltek írásai közül emelte ki, a ritkán hallható nevű költő művét: Vihar Béla: Az isten halála­­ c. versét. Ez a vers, melyet pár éve egy Kos­­suth-díjas költőnk a nagy ma­gyar versek közé sorolt, elő­ször így, rádióban hangzott el s nyomtatásban csak ver­seskötetben láthatott napvilá­got; a folyóiratok, irodalmi lapok annak idején elutasítot­ták, "hosszú­nak találták, ugyanakkor, amikor ennél hosszabb s azóta rég elfele­dett verseket közöltek. Kiemelkedően szépet alkot­ni csak úgy lehet, ha bizta­tást kap az alkotó, ha hallja a remény szárnycsapásait. Ha­lálnak szülni? Élő­halottat a világra hozni? — melyik anya hajlandó erre? A költő az egyedüli, aki a reménytelen­ségben, az elfeledettségben, a senki által nem figyelt ho­mályban is képes remekművet felbocsátani, mint egy sokszor csak évek, vagy évtizedek múlva célbacsapódó rakétát. Ezekből a ritkán olvasott kö­tetekből ilyen eltemetett szép­ségek emelkedtek elém. Különös lény a költő. A lé­lek túlérzékenységével, mint valami csodálatos antenna fog­ja fel az alig felvillanó örö­met, a rejtett bánatot, mások helyett sír; saját sorsával nem törődve mondja ki sokszor a népszerűtlen igazságokat. Emberek! Szerte az ország­ban, emberek! Százan va­gyunk! Mindössze százan. Ha elosztanának bennünket vá­rosonként, falimként, nem jut­nánk minden emberlakott hely­re. Ismerjetek meg minket, szeressetek bennünket, mert csak így érdemes írni, így ér­demes élni. Jobbágy Károly Egy író fejfájása TV n­evét egy elbeszélés és egy­­ izgalmas regény őrzi, töb­bi munkájáról nemigen tu­dunk. Emmanuil Kazakevics 1913-ban született, s a lexi­konok szűkszavúan értesíte­nek róla, hogy életében sok­féle munkát végzett, volt új­ságíró is, majd esztendőkig katona a honvédő háborúban, íróvá a negyvenes években érett, s a »Csillag*-ot, meg a "Tavasz az Oderán*-t több nyelvre lefordították. Igazából »egykönyvű* író-' nak nevezhetnénk, s most, hogy meghalt, eltűnődünk rajta, miért is lehetséges, s csaknem szokásos az ilyen rit­­kaszavú, egyetlen művével szolid tekintélyt megalapozó elbeszélő típusa. Az „egy­­könyvű” írót, hacsak nem a műgond fogja vissza a tollát, az élete és az élményanyaga avatja művésszé. Nem egy ho­mályos igény, nem egy meg­­fogalmazatlan mondanivaló indítja el témái nyomába, ha­nem a téma ,jegyzi el egy életre: a tárgyához keresi a formát. X­­azakevicset ilyen írónak­­ éreztem. Érzékenyen fi­gyelő szemnek a millióiból, akit egy széles látomás hirte­len kifejező erővel áld meg, s arról, amit átélt könnyen, áradlón tud mesélni. Lehetet­len észre nem venni munkáin a személyes élmény melegét, hitelét, megváltó sugallatát. Ahogy mindkét, ismert mun­kájában híradósok bukkannak fel, ahogy a tapasztalata jel­legzetesen arról az időről szól, amikor már kiűzik a némete­ket a Szovjetunió födjéről, abban ott a megélt küzdelem nyoma, ott a közvetlenül lá­tott környezet, a háborús esz­tendők nyomorúságának és felbuzdulásának visszfénye. Akadtak amerikai írók még az első világháborúban, akik témáért mentek a frontra. Kazakevics és jó néhány "harc-csinálta" írótársa küz­deni indultak, és akaratlan zsákmányként egy nagy té­mát hoztak haza a tarsolyuk­ban. S e témák, a jó témák legtöbbjét nem is hivatásos, vagy befutott, vagy tollforgató szakmájukat kitanult írók ra­gadták meg, hanem jobbadán azok, akiknek talán eszük ágában sem volt a prózaíró szemével átélni azt, amit hír­adósként vagy gyalogosként, tisztként vagy közlegényként a napi feladat szemszögéből térképeztek fel. Nem azt jelenti ez persze, hogy Kazakevics nem hivatá­sos író. Megszégyenítően jó elbeszélő volt — Lubencov őr­nagy, Tanja orvosnő, vagy a magasrangú Szizokrilov élő, eleven figurák, s rengeteg ér­dekes dolog történik velük. Tán egy kissé még inkább a "best-seller" stílus, mintsem a nyers, formálatlan élmény­rögzítés felé hajolt el Kazake­vics elbeszélő-modora. Sd­ekrológban nem illik érté­­kelni, s kivált akkor nem, ha egy izgalmas baráti iroda­lom egyik elhunyt képviselő­­­jéről esik szó. Aligha hathat azonban lebecsülőnek, ha azt mondjuk, hogy Kazakevics egy új próza legszínvonala­sabb gárdájának volt a köve­te szerte a világban. Nem az ünnepi szerző, akit díszkiadás­ban terjesztenek, nem a negy­venes évek Gorkija, vagy a mai napok lobogó titánja. Ha­nem elbeszélő, saját témával, egyéni erővel, szuggesztív mondanivalóval. A szocialista realizmust ő nem példázatos kivételként valósította meg, hanem egy eleven, szocialista művészet írójaként. Számára a kommunista világnézet, a szovjet ember erkölcsi fölé­nye, katonás egyszerűsége, né­pi önérzete magától­ értetődő, természetes tényként jelent­kezett — egy adott valóság szülötteként, a neki legnyil­vánvalóbban kínálkozó művé­szi formát valósította meg. S halála arra döbbent rá, hogy ezt a művészetet már negyven esztendeje gyarapítja az élet, és sürgeti az írói ön­tudat. Szeniorai, lám, a szá­zad első évtizedében szület­tek, s halottai is vannak — Fagy­ej­ev, Kazakevics. Méltó szolgálat, igaz élet, befejezett mű sorakozik mö­göttük. Ungvári Tamás 9 Mi történt a Táncsics utca 9-ben? A Várnegyed északi oldalán — a Táncsics utca 9 udvarán — megtalálták, vagy nem ta­lálták meg IV. Béla XIII. szá­zadbeli palotájának a rom­jait? Vagy legalább olyan kő­emlékeket, amelyek arra utal­nának, hogy IV. Béla a tatár­járás után nem a várdomb dé­li, hanem az északi oldalán építtette fel a várpalotát? Az Árpád-kori palota kőem­lékeit az 1962. április 16-ától 1962 októberéig tartó ásatás és kutatás során sem találták meg a Táncsics utca 9 meg­bolygatott udvarán. A kötele­ző jóindulattal hozzátehetjük azt is, hogy nem találták meg — egyelőre. Az udvar és az ehhez csatlakozó kert földfelü­letének 6000 négyzetméteréből 450 négyzetméternyi területet támadtak meg. A régészek pénze elfogyott, a megbolyga­tott 450 négyzetméternyi ud­var­részt egyelőre betemetik. Az ásatás húszezer munkaórát vett igénybe, kétszázezer fo­rintba került, a betemetés to­vábbi ötvenezer forintnyi ösz­­szeget emészt fel. A költsége­ket az év elején a fővárosi ta­nács népművelési osztálya ro­vatmódosítással engedélyezte a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatóságának. Könnyelműség volt ez? Ok­talan pazarlás? Kaland és bő­kezű eldöntése egy olyan vi­tának, amely régészek, műtör­ténészek közt közel egy évti­zed óta tart, s amely vitát csak ez az ásatás zárhatta le? Erre a kérdésre is nemmel, kell válaszolnunk. A Táncsics utcai ásatás a jelentés kezdete és első kapavágása lehet vala­minek, ha egyelőre nem is döntött el semmit, csak tekin­télyes összeget emésztett el. A vita Milyen előzményei voltak a Táncsics utcai ásatásnak? Mi­féle vitáról, véleménykülönb­ségről szólok? A Budapesti Történeti Mú­zeumnak az a kutatója, aki két aspiráns társaságában a mai, Táncsics utcai ásatást végzi, 1949 és 1951 közt még a bu­davári ásatásoknál, a Várne­gyednek tehát nem az északi, hanem a déli részén dolgo­zott. A budavári ásatások ak­kori vezetője azt állította, s állítja­­ felfogását a magyar régészet, a középkor-kutatók, a művészettörténelem képvise­lőinek jelentős része osztja —, hogy IV. Béla Árpád-kori palotáját, a lehanyatlott épü­let emlékeit, földbe omlott, betemetett romjait a Várdomb déli-délkeleti részén, a volt királyi palota és kert területén kell keresni. A kutató szem­­befordult az ásatások veze­tőjének az álláspontjával, azt állítva, hogy IV. Béla rezi­denciája nem a déli, hanem a várdomb északi oldalán, a mai Táncsics­ utca környékén állhatott. Hozzátette, hogy az Árpád-kori palotának a déli oldalon történt felépítését kü­lönben sem igazolják a buda­vári ásatások során előkerült építészeti emlékek, amelyek — szerinte — nem az Árpád­­korra utalnak, hanem a későb­bi Anjou-korral függenek ösz­­sze. A kutató szerint az első Árpád-kori budai királyi pa­lota, a magna curia regis, vagy avntiqua domus regis (más néven Kammerhof) a mai Bécsikapu közelében állt. 1951-ben — amint a Képző­­művészeti Kiadónál 1981-ben megjelent tanulmányában ál­lította — okleveles kutatás­sal, a budai polgárváros bir­toklástörténeti adataiból sike­rült a régi magna curia regis helyét meghatároznia. Ezek szerint IV. Béla rezidenciája a mai Táncsics­ utca 9. terüle­tén állt. Véleményével meg­lehetősen magára maradt. Ta­nulmánya éveken át kézirat­ban hevert, s csak 1961-ben jelent meg. A művészettörté­neti munka kiadása után meg­kérdezték tőle a fővárosi ta­nácsnál és a Budapesti Tör­téneti Múzeumban: változat­lanul fenntartja-e álláspont­ját? Igennel felelt. Erre a múzeum a fővárosi tanács népművelési osztályának, mint felügyeleti szervnek a hozzá­járulásával és támogatásával 250 ezer forintnyi ásatási költ­séget utalt ki a számára. Kül­ügyminisztériumunk útján pe­dig megszerezték a számára egy idegen ország követségé­től az 1962-re szóló ásatási engedélyt, mert a Táncsics­­utcai épület, történelmünk­nek ez a szent csarnoka, ahol Kossuth raboskodott, ahol Táncsics börtöne áll, ahonnan a forradalmi nép és ifjúság Táncsicsot 1848-ban kiszaba­dította — sajnos, nem magyar tulajdon. 1945 után az Egye­sült Államok birtokába ju­tott. Az ásatás eredménye A föld nagy tanú ugyan, de nehéz tanú. Hétszáz év nagy idő, de ki tudja könnyen szólásra bírni az elsuhant rengeteget, millió perceit az időnek? A Táncsics utcai ház udvarán állok, még a meg­bolygatott föld betemetése előtt, közelemben Táncsics el­hagyatott, régi, rozsdaszínű üres börtöne. Lenézek a ki­hajtott kutatóárkok hét—ki­lenc méteres mélységeibe. Mit mondasz, p­or? Föld? Idő? A por, hamu és omla­­dék ennyit mondott: A kuta­tók bizonyosan meglelték a XV. századot, de bizonyosan, nem találták meg a XIII. szá­zadot. (Tehát IV. Béla korát.) A mai udvar alatt, kétméte­res mélységben egy XV. szá­zadbeli, egységes kövezettel borított, 50 méternyi hosszú, 30 méternyi széles, tehát egy polgárház udvarának méreteit messze meghaladó régi udvar­szint bukkant elő. A régi ud­varszint körül középkori épü­letcsoport emelkedett. A ku­tatók hét középkori épít­mény alapjaira leltek, ezek közül két gótikus épületnek tisztázták az alaprajzát is. Az egyik épület 40 méterszer 10 méteres volt, tehát legalább­is főrangú ház, vagy jelentős középület lehetett. Egy eleinte pincelejáratnak hitt s ahogy később a föld mélye felé ter­jedt az ásatás, munka közben erkélyfeljáróvá vált épület­részben festett, indadíszes, kö­zépkori ívtöredéket találtak, ezenkívül egy olyan nagymé­retű erkélyajtót, amely csak főrangú ház méreteivel vethe­tő össze. Négy Kun László-fé­­le dénár került elő, nagyobb számban Anjou-korabeli pén­zek, arany és fehér pettyek­kel díszített velencei üvegpo­­hár-töredék, "gyémántmetszé­­ses" ablakosztó, egy XVI. szá­zadbeli elefántcsont zsebnap­óra, étosztriga héjak. A vala­ha állt épületek alatt vízgyűj­tő barlangrendszert találtak, amelyet megvizsgált a Víztu­dományi Kutató Intézet egyik tudományos munkatársa is. A barlangból, amely a középkori épületek (vagy paloták) víz­tárolója lehetett, s amelyet a nyomok szerint a török bete­metett, egy XIII. századbeli fazék, s egy későbbi koroké­ból való cserépedény került elő. A mérleg így alakult: IV. Béla rezidenciáját nem lelték meg, de — nyomaiban­ — je­lentős épületcsoportot talál­tak. De hogy mi volt valaha ez a "jelentős épület­csoport", azt egyelőre nem si­került tisztázni, még kevésbé sikerül ezt tisztáznia annak, aki az ásatásnak csak a hír­mondója, de nem a tudósa. Az ásatások jövője Az ásatásokat be kellett fe­jezni, mert a külföldi követ­ségtől kapott ideiglenes enge­dély határideje lassan lejár, a földet be kell temetni. Az öt­venezer forintot (ennyibe ke­rül a betemetés) meg lehetett volna takarítani ugyan, ha to­vábbi kutatási engedélyünk lenne, vagy a Táncsics utca­i magyar terület volna, vagy legalábbis az udvar és a kert magyar kézbe kerülne. E sorok írója beszélt min­denkivel, aki az ásatásokban részt vett, vagy ezzel a kérdés­sel foglalkozik: az ásatás mun­kásaival, vezetőivel, a Buda­pesti Történeti­­Múzeum kö­zépkori osztályának a vezetőjé­vel, a főigazgatójával, a fővá­rosi tanács — a felügyeleti szerv — népművelési osztályá­nak a helyettes vezetőjével, az illetékes minisztérium munka­társaival — beszélgetett még néhány olyan tudósunkkal is, akik elvetik IV. Béla Tán­csics utcai, valaha volt palotá­jának még a gondolatát, a le­hetőségét is. E pillanatban nem is az a fontos, hogy IV. Béla a vár­domb déli oldalán (ahogy a tudományos világ döntő több­sége hirdeti) építkezett-e, vagy az északi részen. Hanem igen fontosnak látszik ennek a soha fel nem tárt, soha meg nem támadott, soha meg nem boly­gatott északi várdomb-részlet­nek a további sorsa. Ez az északi rész a kutatás régi fe­hér foltja, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató­ja mondta nekem. Ezen a te­rületen van egy svájci, egy angol, s egy amerikai tulaj­don (Táncsics utca 9), s az ide­gen tulajdon ténye nehézkessé tenné a kutatást. Pedig nem volna haszontalan dolog foly­tatni az ásatásokat — a Bu­dapesti Történeti Múzeum fő­igazgatója és a fővárosi tanács népművelési osztályának a képviselője egybehangzóan mondotta nekem, hogy ők szí­vesen vállalnak—lehetőségein­ken­ belül — további áldozato­kat, hogy feltárjuk történelmi múltunk nagy fehér foltjait. Táncsics börtöne Ez a Táncsics utcai udvar, ahol állok, nem magyar terü­let, csak a magyar történelem­nek, forradalmi hagyomá­nyainknak egyik fényes, ha­talmas darabja. Zord és nagy­szerű darabja. Milyen néptömegeket von­­zana — ezt talán nem hiába­való felvetni éppen a Múzeumi Hónap idején — a Táncsics régi kormos börtönében be­rendezendő Táncsics múzeum, vagy a szoba, ahol rab volt Kossuth; a kapualj, amelyen át Táncsicsosai vállain kitódult a szabadító nép — s az a sza­badtéri múzeum, am­ely mind­ehhez csatlakozna, bemutatva középkorunk kiásott, megmen­tett épülettöredékeit? Táncsics, a szent öreg a Ke­repesiben pihen, de forradalmi életének gyönyörű színhelye örökre ez a rozsdabarna, ko­­morló börtön marad. Talán meg lehetne lelni az udvarias formáját annak, hogy ez a te­rület ne csak az időkön át­­fénylő emlékeiben, hanem va­lóságosan is magyar legyen. Buffy Péter

Next