Magyar Nemzet, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

KÉT KÖLTEMÉNY NYOMÁBAN Petőfi Sándor: A puszta télen Nád, zsombékok — varjak kárognak. Hajnali dél alatt didergő vize* mezők, fagyos port vág szemembe a szél, a kilenclyukú hortobágyi hídról körültekintve a vég­telen kopár síkságot látni, úgy tűnik, csakugyan "mos­tan puszta ám igazán a pusz­ta* és Petőfi napjai óta semmit sem változott. De a 75 000 holdas Hortobágyi Ál­lami Gazdaság irodájának­­ falán a hatalmas színes tér­kép mást mutat. — Ez az ország legnagyobb gazdasága — mondja a fő­­agronómus — és itt körülöt­tünk, a kezdődő utcasorok: az ország legfiatalabb faluja Újév napján ünnepli egyéves születésnapját, a neve: Horto­bágy. Már 1700 lakosa van, ötven—hatvan éve az egész Hortobágyon nem talált ennyi embert. Pedig még a majo­rokban is élnek ugyan eny­­nnyien. — És mást csinálnak ezek az emberek, mint régen? — kérdezem. — Nem mást — mondja az agronómus —, csak másképp. Állatot tenyésztenek, marhát, lovat és legfőképp birkát. Bir­kánk van ötvenezer darab, évi 35 millió forintot jövedel­mez a nagyüzemi birkatartás. Volt itt mindig birka, de ilyen pénzről álmodni sem le­hetett. Nagyot néztek volna a régi rideg gulyások azon is, ha megtudják, hogy egykori legelőik nagy részén halastó lesz. A hal most majdnem annyit jövedelmez, mint a juhállományunk.­­ Kellemes meleg van az iro­dában. Az asztalon térképek, kimutatások, sok statisztika, grafikon. Az agronómus — városiasan, jól öltözött fiatal­ember — egyre számokat mond, termésátlagokat, az új mechanizmus értékesítési le­hetőségeiről beszél, üzemszer­vezésről, gépekről, és azt mondja: nálunk legjobban a gépészek, a műszakiak keres­nek, a gépjavítónk már egy kisebb üzem. Az iroda ablakán túl Petőfi pusztájának szikrázva birkó­zó szelei havat hordanak, ha­lott, kietlen, ijesztően üres tájat látok . Itt bent a tér­kép és az agronómus szavai egy művelt, gondozott, népes és hasznos vidéket tárnak elém. Melyik az igazi Hortobágy? Sós Pista árnyéka Nádból font pásztorkunyhó küszöbén állok. Ez bizony nem sok védelmet adna a nyargaló pusztai fergeteg el­len. Még szerencse, hogy a kunyhót nem kint találtam, a téli rónán, hanem itt bent, a hortobágyi pásztormúzeum közepén. — Azelőtt mi volt itt? — kérdezem. — Semmi. Puszta. — Vonja vállát R. Tóth István, a hor­tobágyi múzeum felügyelője. — A hídnál ott állt a csár­da, az örökké megvolt. Mel­lette a pandúrkaszárnya, itt, ahol a múzeum lett, a szekér­­állás volt. Mögötte, a hídnál a nevezetes rét — int kifelé — évente kétszer itt volt a baromvásár, a „hídi vásár”. Ezrével hajtottuk ide a jó­szágot ... — Honnan? — Ki innen, ki onnan. Hó­olvadáskor megegyeztünk a gazdákkal és mentünk lege­lőre. Ki Pentezugba, ki Szet­­­tyényesre,­­­ohati erdőaljra. Volt, hogy Miklós-napig fa­lut se láttak, de Erzsébetig biztos künn tartottak. A múzeum falain nyergek, pányvák, díszes szűr, kevésbé díszes bocskor, szekercék, fo­kosok. — Fokos minek kellett? — — Hát, fej­beverni. — Mo­­solyodik el fanyarul az öreg. — Kit? — Hát, gulyás a csikósz, csikós a gulyász. Ha meg ju­hász jött, azt aztán mind a ketten. Sok mindenre rávitte a népet a keserves élés, meg a rosszindulat. Régi sárgult fénykép, szű­rös, puskás legényt ábrázol — Azt mondják: Sós Pista. Az utolsó betyár — mondja az öreg csikós. — Nagyapám. Bereczki Gábor még jó ko­mája volt, sokat hált nálunk Pandúr Fekete Gyuri meg egyre rálesett, de Pistát el nem érhette. Anyám úgy me­sélte, egyszer esett csak meg, hogy láthatta az árnyékát, amint Sós Pista lóra kapott a ház mögött. Pandúr Fekete dühében akkor belepuskázott a Pista árnyékába Csak hallgatom, a különös históriát: így volt, nem így volt? Történelmet vagy le­gendát idéz a hortobágyi öregember mesemondó halk szava? A nép örökké élő — és mindig újjáéledő — legen­dáját a furfangosról, legyőz­ik e tétlenről, a hatalmasnak fittye b­ány­óiról, akinek lám Pandúr Fekete is, csak az árnyékát lőheti le. Igen, az igazi betyár láthatatlan. A költő is érezhette, hiszen azt mondja, hogy az alkonyi kö­dök "csak félig mutatják a betyár alakját... háta mögött farkas feje felett hollók. — És farkas van-e a Hor­tobágyon? — jut erről eszem­be. — Nincs már egy se — fe­leli az öreg csikós. — Mióta nincs? — kérde­zem. — Gondolom, mióta betyár sincs — válaszol nagy ko­molyan az öreg. A jószág benn szénáz... Nehéz testű kosok az akol­­ban, kitűnik közülük hatal­mas csavart szarvával a régi magyar fajta Racka-kos. — Azelőtt kevés akol volt — mondja kísérőm Szanda­­lics Tibor agronómus — nyá­ron nem kellett, télre meg úgyis szétszéledtek a faluban. Nyáron mi is legeltetünk, de ilyenkor jobb itt benn a juh­­hodályban. Nagy izgalom támad egy­szerre, mert egy pöttöm ti­zenhárom éves emberke el­húzza az akolrész sorompó­ját. A kosok tudják már, miért: egymást taszigálva tó­dulnak a vályúhoz. Megszok­ták és szeretik ezt a gondo­zott életmódot. A régi rideg­marhák késői utódai is már szívesebben isznak vályúból, mint a Petőfi versében fel­emlegetett tiszta tó vizéből. — Kis körből kiindulva, spirál, rövidszár ... lazán ülj a nyeregbe! Ne feszíts... Ügetés! — rövid vezénysza­vak pattognak a téli lovardá­ban. Körben a fal mellett négy ló »dolgozik*. — Jó lovak, kitartók, mun­kabírók. Nónius fajta — mondja kísérőm. — Úgy mondjuk: Nónius — teszi hozzá kis fenntartással az öregebb csikós —, de hát az igazi Nónius az a DV-ménes volt DV-ménes. DV-gulya: foga­lom ez a Hortobágyon. A leg­szebb állatokra ütötték rá a kiváltságosok e bélyegét. DV: Debrecen város kezdőbetűi Debrecen féltve őrzött büsz­keségei voltak ezek a csor­dák, külön megbízott volt fe­lettük, úgy hívták: a Horto­bágyi Biztos. — Ottilia volt az utolsó igazi DV-kanca — mondja a csikós — a lányai: Dianna meg Pompás. Aztán volt egy erős futó ménfia is... És beszélgetnek -pletykálnak-e tőlem idegen bensőséggel, lo­vakról. Az istálló mellett kis szoba, csikós pihenő. Kecskelábú asztalnál csikós mester ül. Apró órásszerszámokkal fán, bőrön farag. — Csinálok egy új karikást, minden évben csinálok — mondja a csikós. Az asztal­kán apró, műanyagból kivá­gott lapocskák, minták. — Mire ez? — kérdezem. — A nyelébe, berakásnak. Dísznek. Moderálódik az ember, ugyebár — teszi hozzá. Kihaló fajta —* Azért nem mindenhol­­modernálódik az ember­ — így az agronómus. — Van 200 magyar szürke fajta marhánk. Az utolsó 200. Ma már sok­kal jobb, kifizetőbb fajtákat tartunk, ezeket csak a tradí­ció miatt őrizzük. Ridegek. Télen-nyáron kint vannak. De hát messze vannak a pusztá­ban. Út sem vezet arra, nem tudunk oda menni. Aztán mégis oda mentünk. Már sötétedett, mikor elindul­tunk, kékes csalóka pára téli délibábja lebegett a puszta fe­lett Csend, széljárta néma­ság. Ahogy elfakul a fény, egyszerre ledobja magáról a táj civilizá­ciójának á’l áit. ősi emberelőtti könyörtelenségé­­vel fagyosan fordul ellenőrii. Igen, most­­mint befagyott tenger olyan a sík határa, befagyott vadvizek lápos to­csogók vékony jégkérge vészjóslóan recseg, törik a lábunk alatt. Es úttalan utunk végén gerendával körülkerí­tett négyszögletes szabad tér­ségre találtam, közepén gé­­meskút, szélén keskeny, nyi­tott nádtetős eresz. A hó las­san szállingózott és gyűrűs udvarából sápadt fényt szórt a magasan járó hold. Száz és száz óriási ívelt szarv erdejét láttam magam előtt. Némán, szoborszerű mozdulatlanságban, mélyen a jeges sárba süppedve, ott állt az utolsó rideg gulya. Közé­pen a kút géme síró nyikor­gással lassan mozdul. Talán a szél teszi, talán a jószág lökte meg, talán magától — évezredes megszokásból és kö­­telességtudatból akar lehajla­­ni és vizet adni a mozdulat­lan -kísértet--csordának. Most és itt, ezen se csodál­koztam volna. Egy ember áll a karomnál, némán és mozdulatlanul, a sárban és a sötétben. A gu­lyás. Rekedtes, nehéz mozdu­latú öregember, halkan mondja: — Végük. A kör bezárul Nézze — mondja nekem — nézze, most még nézheti. A bikák korcsokat nemzenek. Már kevesen vannak, a saját anyjukat, a saját borjukat kell fedezniük. Fáradt a vé­rük. Nyolc év, tíz év talán annyi se és nincs többé a Magyar Szürke. A vályogkunyhóban meleg van, viharlámpa világít — Egyedül van? — kérde­zem. — Egyedül — felel a gu­lyás. — Nem rossz? — Nem rossz — felel daco­san. — Nem rossz. Visszafelé megyünk a be­fagyott óceánban. Hidegebb lett. Hol járunk, hol a világ, hol vannak az utak, az embe­rek? Hátam mögött, szellem­idéző holdfényben, sűrűsödő hóesésben, ott áll a kivesző faj, és valahol mintha csak közéjük tartozna, ott áll ma­gában a rideg­ pásztor. Bodnár Gyula, a mátai ma­jor öreg csikósa már friss disznókóstolóra, vörös borra invitál. A család, az unokák, legényfiúk, menyecske lányok terített asztalnál villanyfény­ben nevetnek, viccelnek, me­sélnek, bekapcsolják az új té­vét és mulatságos olasz fil­met nézünk, így együtt a kedves szép lakás és vidám­ságuk oltalmában lassan fel­enged a fagy, és az ember kiszabadul a bezáruló körök komor igézetéből. Még egy teljes napot töltöt­tem a Hortobágyon. Jártam mindenfelé, láttam, hallottam mindenfélét. Elmondták, hogy milyen eredményeket hoz a vegyszeres gyomirtás, amit repülőgépek végeznek, hogy mennyi pénzt jelent Hortobágynak az idegenfor­galom, hogy bizony most már a hortobágyi csárdában a -­csaplár és csapláré- té­len se igen alhatnak, annyi a vendég itt. Aztán mutattak távol eső juhhodályt, ahova URH-t szereltek fel, láttam vadliba vadászatot és láttam azokat a szelíd libákat, ame­lyeket a gazdaság az idén kezdett tenyészteni és ame­lyektől jó jövedelmet várnak, láttam marhát, lovat gyönyö­rűt, birkát, és ismerkedtem dolgos, szorgos, kevés szavú de annál furfangosabb ész­járású pusztai emberekkel. Esteledett megint, amikor az autó Budapest felé in­dult, és körülöttünk újra ri­deg és halálra emlékeztető volt a síkság. Az esztendő utolsó napjait nyűtte már, úgy éreztem, ahogy futunk az úton, a múló idővel futok versenyt. Legyőzzük, meg­előzzük, körül az évezeredes pusztán meglódult az idő, napról napra változik, ala­kul , és újjászületik itt minden. Az est a Hortobágy hatá­rán ért utol, búcsúzóul még saját szememmel láthattam, amint a téli nap­­visszapil­lant a föld pereméről, s mi­re elér szeme a túlsó határ­ra, leesik fejéről véres koro­nája*. Ha más alig, de a naple­mente még a régi a Hortobá­gyon- Szása istrim József Attila: Külvárosi éj A költő 54 évvel ezelőtt írta a verset: »S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj, leül a város szélénél. Megindul Ingón át a téren; egy kevés holdat gyújt, hogy égjen." AZ ÉPÜLETEK SÖTÉT TÖMBJE fölött hideg egyked­vűséggel terpeszkedik az éj. Leheletnyi zúgást hallani, ez a zaj az egész tájból árad, messziről, közelről. Gépek élő­lényhez hasonló lélegzése, em­beri mozgás, szél járása fent és a fagyos földön, az utca­sarkon, ahol himbálódzik a lámpa, a magas feszültségű vezeték drótjain — így együtt, csendet mélyítő távoli mormo­­lás. A házfalak alján macska fut végig. Házak ablakán feldíszí­tett fenyőfák árnyai. Szem­közt a tér hóval borított kopár négyszöge. Lent a horpadás alján kúp és félgömb alakú betonépítmények, mint valami furcsa erődítés elhagyott állá­sai. Hideg, kék éjszaka van. Mi mozog, mi él manapság a külvárosi éjben? Milyen az éjszaka, a zümmögő gyárak termében, az emberekben, a munkásszállásokon, a széljár­ta utcán, az otthonokban?­­Romlott fényt hány a kocsma szája, tócsát okádik ablaka. Benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga." — Mit akarsz Náci bátyád­tól? Azzal van bajod, hogy én ide bejöttem? Én senki előtt nem szégyellem el a pofámat. Kérdezd meg akárhol. Milyen gyerek Markó Náci? Az asztalon hatalmas, vas­tag ujjú kezek hevernek. Az arc borostás, a tekintet nyug­talanul félresiklik. — Itt a szívemre teszem a kezem. Hidd el, úgy jövök ide, mintha az édesanyámhoz jön­nék, mint a szopásmalac, úgy jövök ide. Mondd meg nekem, fájhat ez valakinek? A FIASTYÚK UTCAI LA­KÓTELEP eszpresszójában ülünk. — Semmit sem írsz le, fiam. Náci bácsi nem nyilatkozik. Úgyis tovább megy. Mit tud­hatsz meg róla? Sötétkék kabát, kerekorrú, fényes cipő. — Náci bácsi más lett, mint azelőtt volt. Ismertél te akkor engemet? — Nem ismertem. — Hát akkor mit akarsz? Mit akarsz tőlem, ha nem is­mertél ? A tenyér kinyílik az aszta­lon. Fekete bütykök és kemé­­nyedések borítják. — Ami van, elmúlt. Náci bácsi egyedül van. De senki előtt nem szégyelli el a pofá­ját. Mit tudhatsz meg róla? — Hol dolgozik? — A rakodóknál. Három és fél ezer, annyit keresek. Ke­gyetlen meló. Tudod te, ki volt Náci bácsi? — Nem tudom. — KOVÁCS VOLT, Kazán­kovács. Nem Itt. Erzsébeten. Tudod, milyen ember volt? ... Olyan ember volt, mint a többi. — És most? — Most? — A nagy kéz fel­emelkedik és visszahull. — Ti­zenkét éve jöttem át ide. Tudod, hogy voltak akkor az erzsébetiek Angyalfölddel? Így m­­a két vaskos ujját a kö­römnél egymásnál illeszti, a köröm megreccsen. — Így. Mikor idejöttem, még senki se ismert. De azóta már így va­gyunk — két ujját összefonja. — Hol lakik? — Munkásszálláson. — Családja van? — Nehogy azt hidd, hogy Náci bácsi nem szereti a családját. Kérdezd meg Erzsé­beten, ismerik-e Markó Laci­kát, az én fiamat... — Elhall­gat, motyog. — Csak hát így történt. — Miért történt így? — Markó Náci nem nyilat­kozik. Megértetted? Annyit mond, amennyit akar. Hátrább húzódik. Látszik, hogy sokat ivott, de részegség nem látszik rajta. — Ismersz te engem? Tudod a bajomat? — Nem tudom. — Ki mondja azt, hogy Markó Náci nem boldog em­ber? Ki mondta neked? — Senki. — Akkor is úgy van, ha senki se mondta neked. Feláll, széttárja a kabátját. — Ezerhatszáz forintos öl­töny van rajtam. Akarod látni a pénzemet? — Nem. Mikor találkozott a fiával? — Régen. Egyedül élek. Az már nem tartozik rád, hogy miért. Tudod, mit akarok én? — Mit ak­ar? — Semmi mást, csak azt, hogy olyan ember legyek, mint a többi. Mint a többi. Mutasd, mit írtál? Aztán hagyd itt Náci bácsit, hadd gondolkozzon. Ismét magába süppedve ül. Nagy kezei az asztalon hever­nek. A PRESSZÓ napi bevétele hatezer forint. Sok rövidital fogy, az utóbbi hónapokban két nagy verekedés volt — napközben az asztaloknál sak­kozni lehet. A kávét egy szép ifjú asszony, Herendi György­­né főzi, vidékről jött fel Pestre tizenhat esztendős korában és egy angyalföldi fiú vette el feleségül. Az üzletvezető, Zahuminszky Erzsébet fél éve jött át ide a Szabadság Szálló­ból. Azt mondja, jobban érzi magát itt, Angyalföldön, mert derűsek, barátságosak az em­berek. — Ismeri Náci bácsit? — kérdi a riporter. — Ismerem. Folyton a fiát siratja. Magányos, boldogta­lan. — Sok ilyen ember jár ide? — Rajta kívül magányos ember alig-alig. Társaságok jönnek a környező gyárakból, a lakótelepről, munkások, nyugdíjasok. S a legfurcsább, a felszolgálók sokkal több bor­ravalót kapnak itt, mint má­sutt. Gavallérok a mi vendé­geink. "S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár s csavargyár. Visszhangzó családi kripták. A komor feltámadás titkát őrzik ezek az üzemek.** APRÓ ÜVEGKETRECBEN két öregember ül, a portás és az éjjeliőr. — Én siterer voltam valami­kor Snur és Hel­leméi — mondja a portás. — Tudja, mi az a szerer? — Nem tudom —­ felel az éjjeliőr. — Szabó a tanult szakmám és bedolgoztam ezeknek a nagy cégeknek. Szóval szeret voltam. — Hm. — Négy esztendeje halt meg a feleségem... — Tudom. Beszéltünk már arról. —* Mindenről beszéltünk. — Én fordulok egyet Kö­rülnézek az udvaron. Olvasson addig. Aztán ha talál valamit, majd meghallgatom. — Háborúznak... — Tudom. — Nem jól van így. — Tudom — mondja az éj­jeliőr, miközben tápászkodik. — Nem jól van így. Hát akkor én is kinézek ide a gyár elé, milyen az éj­szaka. Fent a termek fehér fény­ben fürödnek. Érezni lehet a szelén kesernyés szagát. A he­vítőkemencék duruzsolása ösz­­szeolvad az elektromos beren­dezések zümmögésével. Az asztal mellett fehérköpe­nyes lány ül. Apró fémlapo­kat göngyöl ezüstpapírba. Tökéletes csend veszi körül. — Mire gondol ilyenkor? — A Jóskára. — Másra semmire? — Most ősszel vonult be ka­tonának. Mi másra gondolhat­nék? Szeretek éjszaka dolgoz­ni. Nincsenek bent a nagy gó­­rék, csak a Tibi bácsi. Sokkal jobban eltelnek az éjszakák. Tóth Mária tizennyolc esz­tendős, betanított munkás, két éve dolgozik a Konverta­­gyárban. Ezernégyszáz forin­tot keres. — HAJNAL FELÉ elálmo­­sodom. És olyankor az ember, hogy ébren tartsa magát, sok­mindenre gondol, végiggon­dolja az életét. — Jó végiggondolni? — Nekem igen. Engem még komoly baj nem ért. — És mire vágyakozik? — Hogy az életem ilyen ma­radjon. Goszler Tibor karbantartó műszerésszel járjuk végig a Konverta szelén-részlegének termeit Idegen gépek zúgnak körülöttem, lámpák villognak, az apró fémlapok útján hala­dunk, zenél, vibrál az éjszaka, a fém váltja a színét, fekete­­ezüstös­ szü­rke, egy asszony keze alatt szikra pattan ki a fémből, »a bent maradt fe­szültség" — mondja a műsze­rész —, azt "ki kell ütni", tiszta fehér fényben asszonyok ujjai közt vándorolva vonulnak a fémlapocskák, tökéletesednek rendeltetésük szerint, aztán a műszerész megáll, arasznyi kondenzátort emel fel egy asz­talkáról, magasra emeli a fényben. ■— Ez itt a röntgen­gépekhez kell, azelőtt külföldről hoztuk. Nézze, mi is meg tudtuk csi­nálni. Most itt van. Ez sokat ér... Éjszaka van. A szelén szagát érezni. — Tudja az a lány, akivel beszélt, nagyon szereti a cso­koládét. Én ismerem a verset, ami miatt maga idejött. És úgy emlékszem, valami ilyesmi is van benne. Elhallgat. — Csak azt akartam monda­ni — köhécsel —, hogy az a lány, a Mari annyi csokoládét ehet, amennyit akar. Lehet, hogy marhaság, csak a vers miatt jutott eszembe... — A szövőlány cukros éte­lekről álmodik... erre gon­dolt? — Erre. De lehet, hogy en­nek semmi köze az egészhez. Nem tudom. Csak elmond­tam. Odalent az üvegk­etrecben a portás újságot olvas. — Milyen az éjszaka? — kérdezi. — Szép csendes éjszaka van — felel az éjjeliőr —, a szél is elült — Én is úgy néztem, csön­des az éjszaka. Már egy lelket se látni az utcán. "Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csípje testünket féreg. A GYÁRRAL szemben, a munkásszálló oszlopos bejára­ta mögül még fény szivárog. A portán négy ember ül. —­ Én árván nőttem fel — mondja az egyik. — Otthonom sose volt. Nyolc esztendeje dolgozom és most már gyak­ran eszembe jut, otthon kelle­ne, család, mert így örökké nem lehet élni. Én azt mon­dom nektek, megnősülök. El­jött az ideje. Nekem már kö­nyörtelen a hányt-vetett élet. — Mi ütött beléd? — Hát a falusiak is mind azon tanakodnak, hogy haza kellene menni, mert most már otthon is van élet. Olcsó is, jó is ez a hely, de csak arra való, hogy az ember összeszedje ma­gát, amíg magában van és fia­tal. Volenter Bálint huszonhat esztendős szobafestő beszél így. — Nagy segítség mindenki­nek, akinek nincs otthona, vagy távol van az otthonától. De hát az embernek több kell ennél. Azért él az ember, hogy többre vágyjon. — Igaz, azért él. — Ott fönt, a többiek már alusznak. Tiszta ágyuk van, meg is fürödtek. És tiszta ágy­ban vágyakozásai támadnak az embernek, ilyenkor mind­egyik az életére gondol, arról is álmodik. Hallgatjuk egymás lélegzését és éjszaka egyfor­mák vagyunk, hiszen egyfor­mán akarjuk a sorsunkat ki­egyenesíteni valamennyien. Hétszázhatvan ember lakik a munkásszálláson. Aki révbe ér, az elmegy innen. ÉJSZAKA VAN. Ott kint a tér fehér homályba burkolva hallgat, furcsa betonépítmé­nyeivel. Ha közelebb megy az ember, látja, hogy a titokza­tos erődök egy játéktér játé­kai. Várak, bujkálókkal, nyí­lásokkal, alagutakkal. Nyári nappalokon itt zöld a fű, vég­telen, derűs a térség. Az an­gyalföldi gyerekek játszanak itt. Csend van. Elült a szél. Nyu­godt az éjszaka. Kristóf A Ha

Next