Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-09 / 288. szám
Szerda, 1981. december 9. Madar Nemzet f *Átszervezés idején Az agrártudományok jelene „A tudomány ma mélyebben és sokoldalúbban sorskeríés, mint Széchenyi korában. Nélküle nemcsak mai, de holnapi feladataink sem oldhatók meg” — szögezte le Aczél György a Magyar Tudományos Akadémia nemrég tartott ülésén. A természettudományok hierarchiáján belül azonban a biológiai, pontosabban az agrárkutatások szerepe még ma sem foglalta el megérdemelt helyét. Holott a segítségével előállított produktumok valutatermelők, népgazdaságunk exportjának egynegyede innen származik. Fajták és a végtermék Genetikával, biokémiával bíbelődni csakugyan felesleges volna? S vajon lebecsülhető-e a növény- és állatfajták sokasága, melyeket az elmúlt tíz év alatt munkáltak ki genetikusaink? Növényekből hatszázharminchárom, állatokból negyven új hazai fajta került ez idő alatt köztermesztésbe, illetve köztenyésztésbe. A gabonafélék jelenleg szántóterületünk hatvan százalékát foglalják el, a mezőgazdasági termelés értékének csaknem egynegyedét adva. Az új szegedi és martonvásári fajták különösen ígéretesek: nemcsak hozammennyiségük miatt, hanem azért is, mivel szárvastagságukkal, morfológiai méretarányaikkal jól alkalmazkodnak a modern, gépi betakarítási formákhoz. Mégis felvetődik gyakran a kérdés ,s nemcsak a laikusok részéről: kell-e ennyiféle fajta, ilyen sok nemesített változat? Válaszoljanak az illetékesek. A fejlesztési eredmények között egyik legújabb az a magas fehérjetartalmú kukoricainorid, amelyet a Gödöllői Agrártudományi Egyetem növénynemesítéstani tanszéke, dr. Bálint Andor professzor vezetésével, sok esztendős vizsgálatsorozat eredményeképp állított elő. Lényege, hogy mivel az állatok abraktakarmány iránti igényének hatvan—hetven százalékát kukoricából kell kielégíteni, annak fehérjetartalma pedig alacsony — alig másfél százalék — magasabb tartalmú, bőven termő és erős szárú fajtaváltozatra van szükség. Az újonnan nemesített törzs — illetve törzsek, mivel három változata ad szelekciós lehetőséget a biológiai béltartalomra — fehérjetartalma eléri, sőt, meghaladja a tíz százalékot. A drága fehérjeimport gondjait ellensúlyozva, ez devizatakarékosságot is jelent. A fajtakérdés neves kutatója Vágvölgyi Ottó kutatóintézeti osztályvezető viszont úgy véli: állattenyésztésünkben máris sok a fajta. Intézetünk sertéshibridekből huszonnyolcat tart nyilván, szarvasmarhából tizenhárom tisztavérű fajtát. Szerinte: kevesebb több lenne! S érdemes lenne nagyobb gondot fordítani a hagyományos, „rögszilárd” fajtákra is, hiszen ezek tartása gazdaságosabb a kényes importállatokénál, produktumuk olcsóbban előállítható. Jó példaként említi Keszthely és Kaposvár környékét, ahol a magyar tarkatehenészetek újra felívelőben vannak. Talán nem is véletlenül egy egyetem, egy állattenyésztő főiskola vonzáskörzetében, kutatógárdájuk munkájaként ... A debreceni egyetem rektorhelyettese, dr. Kurucz Gyula véleménye szerint kell a bő fajtaválaszték, hiszen az üzemek igénylik a sokszínűséget, éppen a táj jellegi különbözőségeik miatt. A gödöllői rektorhelyettes, dr. Lehoczky László viszont úgy tartja, hogy ha a hústermelést tekintve a világranglista második helyén állunk, akkor elégedettek lehetünk az eredmé,nyekkel, hiszen a végtermék önmagában minősít. K + F ,, nyitottan ” A munkát valóban az eredmény, a tonnákban, forintokban kifejezhető számok minősítik. De vajon hibátlan-e a tudományos kutatást végzők minősítése? A tudományos fokozatok értéke, elérhetésének módja nemrég nagy vitát váltott ki nemcsakszakberkekben, de irodalmi hetilapunk hasábjain is. Jelezve, hogy sok a vitatható pont a minősítési rendszerben, melyről Kurucz professzor például azt mondja: helyesebb lenne, ha kevésbé volna „disszertációcentrikus”. Ha inkább kötődnék a tényleges eredményhez — akár egy egész életműhöz —, sem mint vitatható részvizsgálatok sok oldalon át leírt egymásutánjához. Gond az is, hogy az agrárkutatások — s nemcsak a fokozatok elnyerése, de egyszerűen a napi munka megítélése során — roppant szerteágazók, így aztán nem könynyű eldönteni, hogy hol kezdődik az alapkutatás, és hol kezdődik a fejlesztő? Milyen mértékben van a két kutatási forma egymásra utalva, s melyik a fontosabb? A főhatóság véleménye szerint, ebben a szakágazatban biológiai jellegű alapkutatásokat csak az MTA biológiai intézetének szabad végeznie, az agrárkutatóknak alkalmazott kutatásokkal, vagyis fejlesztéssel kell foglalkozniuk. Elengedhetetlen természetesen, hogy a kutatóintézetekben, a napi munkát kiegészítendő egy-egy alapozó témát is végigvigyenek. A döntő azonban az alapokra való ráépítkezés, a fejlesztés. Talán ezek a kérdések is ösztönözték az illetékeseket arra, hogy a most folyó kutatóintézeti átszervezéseknél azoknak az intézményeknek az önállóságát hagyják érintetlenül, amelyek interdiszciplináris kérdésekkel — például gabona- és hústermelés kutatásával — foglalkoznak. A Tudománypolitikai Bizottság állásfoglalása szerint 1983-ig van mód eldönteni, hogy melyik intézet, hová tartozzék, milyen szervezeti formában működjék tovább. A szőlészeti, a borászati és a dísznövénykutató intézetek például egy gazdasági szervezetben dolgoznak majd, a zöldségtermesztők vállalatszerűen gazdálkodva, ám kutatóintézetként. Így az elméleti és a gyakorlati szféra közelebb kerül egymáshoz, a valóság talajára. Maga mögött hagyva a kezdeti gyermekbetegségeit, azt, hogy a KfF program sokáig nem volt kellően nyitott. Sem a gazdasági vezetés, sem a termelő vállalatok felé, hogy gyakran hiányzott a kölcsönös tájékozottság, a kutatók közgazdasági, gazdaságpolitikai informáltsága. Az eddigi kutatási eredmények is azt bizonyítják: azok az intézetek dolgoztak ki sikeres, a gyakorlatnak mielőbb átadható vizsgálatsorozatokat, amelyek állandó kapcsolatban voltak a termelő üzemekkel. A húsipari kutatások területén például, ahol a vállalatok részére rendszeresen készítenek gyártástechnológiákat, anyag- és kitermelési normarendszereket. S a tíz évre szóló, hálózatfejlesztési terv mellett, ötéves középtávú terv segít kiválasztani a harmincfős kutatógárda számára azt az évi hatvan témát, mely eredményeképp számszerűleg is meghatározható az eredményességi mutató. „Az élelmiszertudomány, állapotából erősen alkalmazott tudomány, így az itt folyó kutatás sem lehet más, mint fejlesztő” — mondják az érintettek. • •Összhang: közpénzen is! A MÉM élelmiszeripari főosztályának helyettes vezetője, dr. Cserháti Pál a leghatározottabban kijelenti: — A tárcán belül a tejiparban a legegészségesebb a kutatás és a vállalati fejlesztés kapcsolata. Az üzemek és az intézet, az alig harmincfős kutatóapparátus és a másfél ezer embert számláló gyakorlati munkatársak között példás az összhang. Mert a termékszerkezet módosításában, jobbításában egyet akarnak fejleszteni. S ez az összhang nemcsak akkor és ott fontos, ahol az anyagi hátteret egy-egy tröszt bázisa adja a kutatóknak. Ott is összhangnak kell lennie, ahol a tudományos munka anyagi fedezete mindannyiunk közös kasszájából kerül ki. Bedő Ildikó Az orvos halála Tudtuk, hogy nagyon beteg, de nem akartuk elhinni. Kórházban feküdt ő, aki mindenkin segített — mi tehetetlenek voltunk. Olyan törékeny, olyan légies volt — és az évek múltával mind törékenyebb lett —, de derekasan megállta a helyét, egészen legutolsó, végzetes betegségéig. Aki kis vagy nagyobb bajával hozzá fordult, fáradtságról, kimerültségről panaszszót soha sem hallott tőle. Évek óta az újságírók orvosa volt dr. Lax László, két diploma és mérhetetlen emberség birtokában tapasztalt és jó orvosa, korábban huszonhárom évig vezető főorvosa az USzE-nak, majd a SZOT Társadalombiztosítási Igazgatóság újságíró-tagozatának. Nyugdíjba menetele után a Lapkiadó Vállalat üzemi orvosa. Itt mindenkit meghallgatott és gyógyított, főszerkesztőket és liftkezelőket, főmunkatársakat, gépírónőket és portásokat. Ha feltűnt az üzemi étteremben vagy a szerkesztőségek folyosóin, körülvették az emberek, betegek és barátok — a kettőt nem lehetett különválasztani. Mindenki barátjának, magához nagyon közelállónak érezte, aki itt dolgozott a házban, és az is, aki nem itt volt, hanem bárhol a szakmában. Nem csak a betegséget, az egész embert igyekezett gyógyítani. Döbbenet az arcokon Elment, aki oly lelkiismeretesen vigyázott ránk, aki kéretlenül mondta: ma jobb a színe, vagy ma sápadt, nem tetszik nekem, nem kell anynyit dolgozni, menjen már haza, későre jár ... Gyógyszert adott, ha kellett, de inkább arra biztatott, éljünk egészségesebben. Elárvultak a betegek, a barátok. Nagyon hiányzik nekik és mindig hiányozni fog. Családjával, feleségével, leányával, unokájával együtt gyászoljuk. Eredmények és kérdőjelek Az ötnapos tanítási rend Fejér megyei tapasztalatai A Hazafias Népfront Fejér megyei bizottságának pedagógiai albizottsága a közelmúltban megbeszélésre hívta annak a tizenkét iskolának igazgatóját és a szülői munkaközösségi elnökét, ahol már ötnapos munkarendben folyik az oktatás. A tapasztalatcserén megállapították, hogy miután a szervezésre és előkészítésre már a tanév kezdetén nagy gondot fordítottak, az eddig eltelt időszakban nem jelentkeztek kirívó gondok az iskolai munkában. Mint a megbeszélésen elhangzott, az ötnapos oktatási rend bevezetésénél a gyerekek érdekeit tartották szem előtt, így a szülők is kedvezően fogadták a kísérletet. A vitában részt vevő iskolaigazgatók és a szülői munkaközösségek elnökei azonban egyaránt jelezték, a tanév hármas beosztása megnövelte az adminisztrációt és a felső tagozatos osztályokban megnövekedett a hatodik órák száma. A szakmunkásképző intézetek képviselői egyértelműen dicsérték az öt nap iskola öt nap tanműhely rendszert, de hangsúlyozták, jobban kell ügyelni a tanórák védelmére. Az iskolán kívüli munka szervezése viszont nehezebb lett. A kísérlet sikerét érzékelteti az is, hogy az első hónapokban a hiányzók száma az egy évvel ezelőttinek felére csökkent. A gimnáziumokban gondot okoz a fakultáció és az ötnapos munkarend egyidejű bevezetése, amit tovább nehezített a tankönyvek hiánya. A gimnáziumokban oktató pedagógusok úgy vélik, meg kellene fontolni a tanév tervezett elhúzódásának kérdését, és ezzel kapcsolatban választ várnak arra, hogy változik-e az az álláspont, amely szerint három napig együtt folyhat a tanítás és az érettségi? És kíváncsiak arra is, hogy a felsőoktatási intézmények figyelembe veszik-e a tényt, mely szerint június közepén a középiskolákban tart a tanítás. Felvetették továbbá, hogy van-e értelme a 12 napig tartó közhasznú munka egységes tervezésének? A megbeszélésen megfogalmazott gondok ellenére azonban már az első hónapok után egyértelműen megállapítható, hogy az ötnapos tanítási rend bevezetésével a pedagógusok és szülők többsége egyetért. (cs) Jog az élethez December 10-e az emberi jogok napja, az 1948-as ENSZ- deklaráció évfordulója. Az ENSZ-ben és a jogtudományban is kialakulóban van az emberi jogoknak, azok sorrendjének egy kiegyensúlyozottabb felfogása: az éles viták mellett ez ma már nemzetközi együttműködést is lehetővé tesz. Az együttműködés és párbeszéd a különböző rendszerű országok közt létrejött kompromisszum alapján először nem a legélesebben vitatott politikai és gazdasági jogok területén, hanem egy harmadik jogcsoportban halad előre, amelynek élén az élethez és épséghez való jog áll. A személyi-emberi minőséghez legközelebb álló jogok már az 1948-as ENSZ-deklarációban szerepeltek, mert a fasizmus ezeket sértette meg a legtömegesebben; mind az ítélet nélküli elpusztítással, mind a törvénytelen halálos ítélettel, a kínzással, diszkriminációval, a lakóhelytől való megfosztással. Logikus, hogy az 1976-ban hatályba lépett világméretű szerződés, a Polgári (állampolgári) és politikai jogok Egyezségokmánya e csoportot — az élethez, az egyenjogúsághoz és az alapvető bírói hatósági jogorvoslatokhoz való jogot — sorolja fel részletesebben, első helyen. Szól azok védelméről rendkívüli állapot idején is. Logikus, mert akit megölnek, kínoznak, vagy kétségbevonják emberi minőségét, az nem tudja gyakorolni többi jogát, a politizáláshoz vagy a munkavállaláshoz való jogot sem. Az Egyezségokmány alapján tizennyolc keleti, illetve nyugati jogászszakértőből álló bizottság működik. Ez megvizsgálja az államok jelentéseit, amelyeket ötévenként kell előterjeszteni a kötelezettségek végrehajtásáról. Az egyezmény kimondja például: a törvénynek biztosítani kell, hogy senkit ne foszthassanak meg életétől önkényesen, illetve ne bánjanak vele kegyetlenül vagy megalázóan. Ez vonatkozik az állami szervek cselekedeteire, de arra is, hogy az állam védje az egyéneket a másik magánszemélytől, annak bűncselekményétől. Külön megemlíti a szerződés a népirtást, amelyet a nemzetközi jog már ismer, és a halálbüntetés szűkítését, amely viszont először jelent meg mint nemzetközi kötelezettség. Az Egyezségokmány szerint a halálbüntetést — ahol teljesen el nem törölték — csak a legsúlyosabb és a törvényben szereplő bűncselekményekért lehet kiszabni. Csak illetékes bíróság által, megfelelő eljárással hozott jogerős ítélet után lehet végrehajtani. Az iparilag fejlett tőkésországok nagy része — a világ országainak ugyanakkor csak egy kisebbsége — törölte el eddig a halálbüntetést. A többséghez tartoznak a szocialista országok, amelyek elvileg fenntartották egyes élet elleni, államellenes, illetve katonai bűncselekményekre. Az Egyesült Államokon belül eltér az egyes tagállamok joggyakorlata is: van például, ahol az emberölést nem, de a hazaárulást, amelynek értelmezése a jogban igen határozatlanul körülírt, halállal lehet büntetni. Közös jelenség viszont az utóbbi évtizedekben, hogy mind a szocialista, mind a fejlett tőkésországokban a halálbüntetés visszavonulóban van, kevés esetben alkalmazták. Elkerülhetetlen ellentmondás azonban, hogy kiszabása — ha a legsúlyosabb gyilkosságok elkövetői ellen történik — éppen az élethez fűződő jog védelmét szolgálhatja. Ez alig volt vitás a második világháborút követően, amikor a gyilkoló háborús bűnösök ellen halálbüntetéseket szabtak ki, de annál több vitát vált ki ma, amikor a tanulságokat más körülmények közt kell érvényben tartani. A közvéleményt élénken foglalkoztatják az egyéni erőszakos bűnesetek és a terrorcselekmények, amelyek összszáma növekvő. Egy olasz lap szerint a Földön húsz másodpercenként követnek el gyilkosságot, míg harminc évvel ezelőtt még „csak” percenként tették. Figyelemre méltó viszont, hogy a halálbüntetés teljes, gyilkosokra is kiterjedő eltörlését ma már helyteleníti a nyugati közvélemény 80—70 százaléka, akár az NSZK-ban, akár Angliában vagy Franciaországban. Sok érv hangzik el pro és kontra, de tény, haror az emberek többsége fél, nem akar kétszer vagy háromszor visszaeső gyilkosokkal találkozni. Az áldozatok hozzátartozói nem egészen alaptalanul vádolják az államot, miért a bűnözőkkel volt kíméletes, miért nem áldozataikat kímélte? A megoldást keresve az ENSZ másik, tekintélyes polgárjogi szakértőkből álló testülete, az Emberi Jogok Albizottsága — amely a speciális kérdések kidolgozásával foglalkozik — felhívást terjesztett a közgyűlés elé: az államok mindenekelőtt töröljék el a halálbüntetést a politikai bűncselekményekre nézve. Ez nem állna okvetlenül ellentétben azzal, hogy továbbra is fenntartható a népirtásra, a háborús bűnök jelentős részére és a terrorista merényletekre, mert ezek maguk is gyilkosságok. A magyar kormánynak a tizennyolcas bizottsághoz küldött első jelentését 1977 augusztusában vitatták meg. Ez rámutatott, hogy a magyar Büntető törvénykönyv szigorúan bünteti az emberölést, s büntetni rendeli a hivatali hatalommal való visszaélést, a jogsértő bánásmódot is. Az alkotmány 17. §-a az 1972-es módosítás óta együttesen tartalmazza az élet, testi épség és az egészség védelmét. Halálbüntetést — állapítja meg a jelentés — csak kivételes esetekben, mint az emberölés súlyos esetei, alkalmaznak nálunk. Viták a mi tudományos életünkben is indultak. Szabó Imre akadémikusnak a Valóságban megjelent cikke a gyilkosság esetében is a halálbüntetés eltörlése mellett érvelt. A statisztikák nem tanúsítják szerinte az ilyen büntetés visszatartó erejét. Bócz Endre ügyész viszont rámutatott: az erőszakos bűnözésnek különböző társadalmi okai vannak, amelyeket fel kell számolni, s ezért egyedül az elrettentéstől nem is kívánhatjuk, hogy megfordítsa a statisztikát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hatástalan lenne. Egyes, a Valóság vitájában még nem szerepelt adatok Bócz érvelését támasztják alá. A hetvenes években az emberölés és más erőszakos bűncselekmények száma határozottan emelkedett több olyan országban, ahol a halálbüntetést eltörölték. Az NSZK-ban például 10 százalék körüli az emelkedés, 1980-ban 2700 gyilkosság volt. Csökkent viszont a gyilkosságok és erőszakos bűncselekmények száma bizonyos számú halálbüntetés következetes kiszabása után Törökországban. Nálunk a hetvenes években nem emelkedett „nyugati mérretekben” az erőszakos bűnözés, de számban stagnált, hullámzott évi ötszáz emberölés körül. Ugyanennyi évente a megkísérelt emberölések, s négyezer körüli a szándékos súlyos testi sértések száma. Nem kis részüket visszaesők, börtönből szabadultak követik el. A közvélemény tagadhatatlanul halálbüntetéspárti évi három, vagy több olyan visszataszító bűncselekménynél, mint Soós Lajos gyilkosságsorozata, vagy a miskolci gyermekdráma volt. Közös azonban a szakemberek és valamennyi illetékes álláspontjában — ha a teljes eltörlésben nem is értenek egyet —, hogy a halálbüntetés szűkítésének útján haladunk. A Büntető törvénykönyvben jelenleg még hét civil és hét katonai bűncselekmény szerepel, amely nem gyilkosság, de elvileg halállal büntethető. A gyakorlati alkalmazásban ez a kör már összébb zsugorodott. De szűkítése nálunk elvileg is megfelel az állam funkciójában végbemenő fejlődésnek: a hagyományos elnyomó szerep visszavonul a közösségi rendfenntartó-szervező funkciók javára. Kulcsár Péter 7