Magyar Nemzet, 1984. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
6 Változások az ötödik kontinensen Mielőtt az óriás testű repülőgép felszállna, a bordó kabátja „légifiúk” papucsot és valami szembekötő alkalmatosságot osztogatnak az utasoknak, aminek állítólag altató hatása van. Közben biztatnak is: nem lesz unalmas a huszonnégy órás repülés: két „egész estét Letöltő’’ filmet vetítenek, s kiszállhatunk Bombayban, Szingapurban, ami testmozgásnak is, mulatságnak is megjárja. Calvi nyomában Rómában kis időre leszállunk, új utasok érkeznek. Mellém egy középkorú olasz úr telepszik, könyvet vesz elő, és sürgősen olvasásba mélyed. De a regény nem köti le a figyelmét, az ölébe ejti, és beszélgetni kezd. Az idegösszeomás szélén járt — meséli —, amikor ez az ausztráliai kiruccanás kínálkozott. Nem szólok, folytatja kérés nélkül is. Annak a bizonyos Calvi bankárnak az ügyvédje volt, mondja, akit felakasztva találtak Londonban a Blackfriars híd alatt Az özvegy megbízta, hogy bizonyítsa be: nem öngyilkosság történt, hanem megölték, mert különben a biztosító nem fizet. Utánajárt, s kiépíttette a londoni híd „alvázát” fagerendákból. Aztán megbízott valakit, csinálja utána, amit az Ambrosiana bink idős igazgatójának kellett volna elvégeznie ahhoz, hogy zsebében kövekkel felmásszon a hídszerkezetre, ha öngyilkosságot akar elkövetni. Persze lehetetlennek bizonyult, pedig a „kísérleti alany” fiatal, egészséges férfi volt, Calvi pedig krónikus szédüléssel küszködött. „Nem félt, hogy nyomozás közben ugyanúgy baja eshet, mint Calvinak?” —kérdezem. "„Nagyon féltem — mondja őszintén. Ezért is jött olyan jól az az utazás!” . A repülőgép miniatűr filmvásznán valami krimi pereg. A Qantas mindent elkövet, valóban, hogy elűzze a hosszú út unalmát. „Mit fog csinálni Ausztráliáján?” — kérdezem. „A Sydney nemzetközi kutyakiállításon leszek zsűritag” feleli elmerengve —, azzal fejére teszi a hallgatót. Himnuszcsere Peter Weir filmjét, a Gallipolit, még Budapesten láttam, a Puskin moziban. Most „élőben” találkozom az első világháborús dardanellai partraszállás emlékével. Az ausztráliai—új-zélandi expedíciós hadsereg (közkeletű nevén ANZAC) hadműveletének az évfordulójáról nagyszabású felvonulással emlékeznek meg a Sydney belvárosában emelkedő emlékműnél. Elöl a még élő néhány veterán halad, mögöttük a második világháború volt katonái, meg ,,civilek”, sűrű, tömött sorokban. A katonazenekar ’ rázendít — s az idén első ízben — nem a God save the Queen-t, a hagyományos királyhimnuszt játssza, hanem az Advance Australia fair (Előre, szép Ausztrália) kezdetű dalt, amelyet nemrégiben nyilvánítottak az ország új, nemzeti énekévé. Hatalmas éljenzés követi. Valahol egy kis csapat megpróbálkozik a királyhimnusszal is, de a hangjuk belevész az újból felzendülő katonazenébe, az éljenzésbe. A többség nyilvánvalóan az újat akarja. A „történelmi szemrehányás”, amit Peter Weir filmjében művészi módon fogalmazott meg, a brit hadvezetésnek szól, amely esztelen véráldozatokra kényszerítette Gallipolinál Ausztráliát. Az akkor 5 milliós (most 16 millió lakosú) ország számarányát messze meghaladó mértékben vett részt a második világháború csatáiban is — ám a most élő nemzedék számára a legsúlyosabb tehertételt a vietnami háborúban történt ausztrál elkötelezettség jelenti: az ezzel kapcsolatos szigorú, őszinte önvizsgálat nyilvánvalóan hozzájárul a nemzeti önállósodáshoz, aminek az új himnusz csupán az egyik megnyilatkozása. Később, a lapjelentésekből megtudom, hogy Ausztrália más városaiban is folyt a sydneyihez hasonló „Himnuszvita” az ANZAC-évfordulón. Ám Bob Hawke munkáspárti kormánya egyértelműen hitet tett az új mellett — és Hawke az ausztrál közéletben ez ideig példátlan 78 százalékos népszerűségi arányt ért el a legutóbbi közvélemény-kutatáson. Megvallom, először nem tett rám különösebb hatást „Ausztrália köldöke”, az Ayers rocknak nevezett hegycsúcs, amely a kontinensország közepén emelkedik, szavannák, sivatagok közepette. Igaz, én csak a magasból láttam ekkor, miközben észak-déli irányban repültem át a kontinens felett, Adelaide és Darwin között. Ám a nevezetes szikla szomszédságában kiépült Alice springs, az ausztrálok számára az ország egyik legvonzóbb üdülőhelye. Aki csak teheti, legalább néhány napra elrepül a méregdrága sivatagi paradicsomba: szórakozni, kártyázni, pénzt költeni. Kedves Alice Ami engem illet , számomra akkor kezdett érdekessé válni Alice springs, amikor az Adelaide-i „Telefon- és távíró múzeumban” megismerkedtem a névadójával, Alice Todd-dal, aki egy bizonyos Charles Todd nevű mérnök felesége volt a múlt század hetvenes éveiben. Todd szervezte meg és hajtotta végre korának egyik legnagyobb műszaki vállalkozását: ő építette meg az első távíróvezetéket a kontinensen keresztül, Adelaidetől Darwinig. Emberfeletti feladat lehetett: 40—45 fokos hőségben, bivalyok vontatta szekereken szállították a gumifákból faragott gerendákat, állították fel a távírópóznákat, míg végre megépült a 3200 kilométer hosszú vezeték. Todd a sivatagból egyik levelet a másik után írta feleségének, mindegyik azzal a megszólítással kezdődött, hogy „Dear Alice”. Mivel a nagy vállalkozás főhadiszállása a források mellett volt, Ausztrália közepén, az utókor a „Kedves Alice”-ról nevezte el őket... s őrzi ma a divatos üdülőhely is. Később még valami történt, ami végleg emlékezetessé tette számomra „Ausztrália köldökét”. Az ország fekete bőrű őslakóinak száma, akik a tudomány megállapítása szerint körülbelül 40 ezer éve élnek az ötödik kontinensen, alig 120 ezerre csökkent napjainkra, s többségük az ország gyéren lakott, szavannás területeire szorult. Az ausztrál közvélemény rossz közérzettel küszködik emiatt — s a háborgó lelkiismeret az utóbbi időben néhány pozitív intézkedést eredményezett — egyebek közt a „földtörvényt”, amely jogot kíván biztosítani az őslakosoknak, hogy visszaköveteljék mindazon területeket, amelyeket mágikus természetvallásuk szerint „szent helyeknek” tekintenek. A munkáspárti kormány (az ellenzék heves ellenállása közepette) érdekes módszert választott a földtörvény megvalósítására: antropológusokból, gazdasági és műszaki szakemberekből, valamint az őslakosok képviselőiből álló bizottságokat alakított, hogy megvizsgálják az egyes eseteket. Így történt, hogy éppen „Ausztrália köldökénél” jártamkor szent helynek nyilvánították az nyerssziklát; az őslakosság képviselői azon nyomban megtiltották a belépést fehér emberek számára. Hadd tegyem nyomban hozzá : jelképes tiltakozásnak szánták csak, fel is oldották hamarosan s a turisták azóta ismét lefényképeztethetik magukat, mögöttük a rozsdavörös sziklafallal. Ám az akció mégis elérte a célját: azok a gazdasági-pénzügyi körök is kezdenek odafigyelni az őslakosság jogos igényeire, amelyek eddig játszi könnyedséggel söpörtek félre minden ellenvedést, amikor egy-egy új bányaterület feltárása került szóba valahol. Civilizációk ütközése Persze ... amikor két egymás mellett élő civilizáció közt évtízezredek szakadéka tátong, szinte lehetetlen eldönteni: mi a teendő... és egyáltalán lehet-e csinálni még valamit? Az egyik irányzat az őslakosság autochton kultúrájának, életmódjának megőrzését tűzte ki céljául. A másik a mai, modern ipari társadalomba való beilleszkedést De vajon lehetséges-e egy majdhogynem kőkorszakbeli életmódot fenntartani és folytatni napjainkban? Másrészt vajon fel lehet-e oldani a belső ellenállást, amelyet a nagycsalád, a törzsi szervezet, a mágikus természethit gerjeszt a mi merőben másfajta, ellentétes előjelű civilizációnkkal szemben? A választ... ha van ilyen egyáltalán... a jövő fogja megadni, talán. Halász Zoltán Sydneytől —„Ausztrália köldökéig” Magyar Nemzet Párizs új rejtelmei Elektronika ROMBOLNAK és építenek szüntelenül a Szajna partján. Féltékenyen őrzik a patinás műemlékeket, de az árnyékukban minden változik. Így tűnt el egy esztendeje a dísztortára emlékeztető Garnier-palotának, III. Napóleon operaházának a szomszédságából a Drugstore, az éjszakázok egyik paradicsoma. Amolyan modern vegyeskereskedés. Volt benne ezernyi bohóság, semmirevaló szórakoztató csecsebecse, de drága portéka is. Hölgyeket elkápráztató selyemsál-költemény, divatruha, különleges fényképezőgép, amelyet két órával a repülőgép indulása előtt sebtében megvásárolhatott a duzzadó pénztárcájú üzletember. Ha elfáradt a vásárlásban, beülhetett az étterembe ínyencfalatok között válogatni, ugyancsak borsosan megfizetve a menüt. De az üreszsebű diák, a kopott farmerbe bújt fiatal is meglelte itt az időtöltést. Ha kedve szottyant rá, az újságpavilon polcáról leemelhette a folyóiratot, nyugodtan lapozgathatta, s lopva elolvasta az őt érdeklő tanulmányt. A könyvesboltban belefeledkezhetett a friss kötet oldalaiba, a polcnak támaszkodva, vagy éppen a földre telepedve órákat maradhatott itt, senki sem háborgatta. Aztán mindent elkerített a palánk, berregni kezdtek a légkalapácsok, szétverték a berendezést. A Drugstore — legalábbis itt, mert még akad belőle Párizsban — túlélte magát, negyed század alatt kiöregedett, talán ráfizetés lett volna fönntartani. Átadta a helyét. A huszonegyedik századnak, az elektronikának. AZ HACHETTE cég, a mikrocsodák egyik franciaországi úttörője vette a birtokába. Tanít, népszerűsít, de kereskedik is. Aki belép az üvegajtón, nyomban villogó képernyők előtt találja magát, egyszerre több műsor suhan egymás után. Kozmoszlátomások, gyorstüzelő űrfegyverek, tündéri rajzfilmek, gyermekmesék, érzelmes szerelmi történetek. Mindenből csak részletek természetesen, amolyan kedvcsináló, a tizenévesek lelik bennük a szórakozásukat. A felnőtt három lépéssel tovább már előveheti a csekkfüzetét, kis műanyag hitelkártyáját, válogathat a tucatnyi videókazetta között. Megvásárolhatja az üreset, hogy otthon a képmagnóján az ízlése szerint rögzíthessen. Mellette a förjárat a klubba, ahol programokat hirdetnek, műsort cserélnek és kölcsönöznek szerény tagsági díj ellenében. Még beljebb merészkedve szórakoztató és komoly dolgok váltják egymást. Játékok különböző lehetőségekkel, nagy teljesítményű kamerák és készülékek, személyi számítógépek. Még itt is a jövő, de kicsit a jelen is, hiszen immár százezrekre teszik a tulajdonosok számát. Az Hachette abba fektette bele a pénzét, hogy az első legyen, ha az aranykor, az igazi tömegfogyasztás megérkezik. Merész, de előremutató vállalkozás. Persze a mában is megtalálja a számítását, mert megőrizte a Drugstore sok bevált vonását. Lehet venni cigarettát és édességet, újságot és könyvet, videófolyóiratot több nyelven, egyelőre barátkozni a gondolattal, a csemegésnél meg sonkát kiméretni, kenyeret éssajtot, mustárt és italt- Drugstore maradt, csak évtizedekkel előreszaladva. Pihentetőnek ott van változatlanul az étterem és a kávézó is, ahol fagylalthegyekben lehet dúskálni. Csak a székek fordultak el eredeti helyzetükből. Mind egyfelé néznek, hogy a rajtuk ülők kényelmesen mereszthessék a szemüket. Az áruház szenzációjára, a videófalra. Mozivászon nagyságú felület, csupa képernyőből, megszámolni lehetetlen, százegynéhány van belőlük. Az a különlegessége, hogy a tömérdek tévé egyetlen hatalmas ábrát ad ki. Illetve kettőt, mert a jobb felső sarokban, szinte miniatürizálva ugyanaz a jelenet játszódik le. Nem összefüggő történet, rövid vágások. Autóversenyzők suhannak a Forma 1-esekben a pályákon. Száguldásukat harsány muzsika kíséri, majd feltűnik maga az együttes, megszállott és vonagló zenészek csapata, ki tudja számon tartani az éppen ügyeletes zsenik közül melyik? Ha valaki türelmesen, órákon át végigülné, bizonyosan találna összefüggést a színes mozaikok között, de erre már azért sincs mód, mert vanz a többi élmény; a nyitvatartási idő alatt, délelőtt tíz órától hajnali fél kettőig megunhatatlan ez a jövőt idéző kép, amely az aggályoskodók minden szorongása ellenére nem személytelen és embertelen, nem a gépet emeli a szellem fölé. Inkább nagyon is emberi, gazdagítja az egyéniséget. Miközben természetesen nem mellőzi a drámákat sem. A legmegrázóbb talán most van kibontakozóban. Ha igazak a Hieb-hírek, a létében érzi veszélyeztetve magát Franciaország egyik legjelentősebb intézménye, a Le Monde. Olyannyira, hogy az újságíróknak június 7-re öszszehívott közgyűlése állítólag már arról dönt, fönnmaradjon-e az újság vagy sem. Éppen a megjelenésének a negyvenedik évfordulóján. Az anyagi vesztesége két év alatt — 1982-ben és 1983-ban — elérte az ötvenmillió frankot, máris több mint az alaptőke. Nyakig ülnek az adósságban. FURCSA HISTÓRIA ez. A Le Monde éppen az elektronika áldozata, miközben a vezetői és munkatársai fölvilágosult szellemüknek és műveltségüknek megfelelően, talán az elsők között ismerték föl az új ipari forradalom korszakos jelentőségét. Évek óta behatóan, és a hagyományokhoz illő magas színvonalon foglalkoznak a témával, a maguk házatáján is igyekeznek lépést tartani. Módszeresen fektették be a pénzt, a nyomdájukban ott állnak a mindent tudó, mikroproceszszor vezérelte masinák. Sajátos módon, ebbe az előrelátó korszerűsítésbe törött bele a bicskájuk. Az új technika kevesebb munkaerőt kíván újságíróban, kiadóhivatali adminisztrációban és nyomdászban. A mérleg helyrebillentésére tavaly megkezdték az elbocsátásokat, és hogy mindez fájdalommentesebb legyen, az idő előtti nyugdíjaztatásokat választották. Erre költöttek tizenkétmillió frankot, a legjobban megterhelve a deficitet. Meg aztán a modernség kicsit maradi is volt. A Le Figaro élén a politikailag makacsul konzervatív Robert Hersant az újításokban meszszebb merészkedett, útnak indította vastag és luxuskivitelű hétvégi magazinját, szembeszegülve a színes tévé versenyével. A Le Monde új vezetősége is készen állt erre, ki is adott 2,4 millió frankot az indulásra. De az újságírókollektíva leszavazta a kezdeményezést, ragaszkodott a konzervatív külalakhoz. Tavaly a vásárlóknak a 4,12 százalékát vesztették el, ami félszázezer példánynál több. A rendkívüli közgyűlés keménynek ígérkezik, több megoldást fontolgatnak. Van, aki azt sugallja, hogy a függetlenségére eddig mindig kényes, szövetkezeti alapon kiadott lap keressen mecénást, esetleg egy iparvállalat képében, mások az ingatlanvagyont hasznosítanák, bérbe adva kereskedelmi és egyéb célokra. Akad azonban olyan is, aki az „öngyilkosság” híve: a Le Monde mondja ki a föloszlását. HA BEKÖVETKEZNÉK ez, kicsit csakugyan Franciaország katasztrófája is lenne. És egy legenda vége. A Le Monde élő történelem. Együtt bukkant föl de Gaulle-lal, de túlélte a tábornokot, aki maga buzdította az alapítót, Hubert Beuve-Méryt az indulásra. A nehézségeit a politikai konjunktúra változásával is összefüggésbe hozzák. Több mint tíz éve a Le Monde a baloldali változás mellett tette le a garast, és Mitterrand győzelme után is kitartott. Nem kormánypárti, de rokonszenvező. A bajok jelenkezése után próbálkozott hűvösebb, kicsit eltávolodó bírálattal, az objektivitás megőrzésével, az elkötelezettség azonban maradt. Két évvel az esedékes parlamenti választások előtt és négy esztendővel az elnöki mandátum lejártát megelőzően kockázatos jósolni, a többség mégis a jobboldali restaurációt tartja valószínűnek. Még azok is, akik másképpen szeretnék. Van olyan vélemény, amely az elektronika térhódításában az előjelét látja a lendületesebb konzervativizmus viszszatérésének. Kezd kibontakozni az iskolája is. A negyvenéves Guy Sorman, a párizsi politikai tanulmányok intézetének a professzora indította el az elmélkedést az Egyesült Államokról írt, föltűnést keltett könyvével, amelyben azt igyekszik magyarázni, hogy a reaganizmus nem olyan egysíkú, mint messziről látszik. És mert a gondolat kezd gyökeret verni a francia társadalomban, érdemes figyelmezni rá, kicsit tüzetesebben a mélyére is nézni. Várkonyi Tibor 0 Érdekességek a nagyvilágból Tízéves jubileumát ünnepli a prágai metró, amely idő alatt közel kétmilliárd utast szállított. Jelenleg 23 állomása van és húsz kilométer a hálózata. A metró 1990-ig már negyven kilométer hosszan közlekedik majd és negyvenhárom állomása lesz. (Neues Deutschland) Negyvenkötetes katalógus jelent meg Moszkvában a Tretyakov-képtárról, amely 55 ezer mesterművet ismertet. (Izvesztyija) Az algériai hatóságok elhatározták, hogy az ország falvait 1983 végéig villamosítják. A munka 79 százalékát az év végére akarják befejezni. (El Mudzsahid) Eddig csak találgatás alapján állapították meg Etiópia lakosságának a számát. Az első igazi népszámlálás ezekben a napokban kezdődött. (The Daily Mirror) Egyre nő Belgiumban a kábítószercsempészet. A vámhatóságok jelentése szerint az elmúlt évben 494 volt az elfogott csempészek száma, szemben az 1982-ben letartóztatott 320-szal. (Le Soir) Hivatalos kimutatás szerint Törökországban, minden ötödik munkaképes ember állástalan, számuk eléri a 3,5 milliót. (Adalet) Vihar pusztított az NSZK- ban. Különösen Nürnberg szenvedett a jégesőtől és esőtől, a víz egy hidat is elsodort. (Die Welt) Bangladesi jelentés szerint az országban kolerajárvány pusztít, amelynek eddig ötszáz halottja van. Az állam északi részében, ahonnan a járvány kiindult, az áldozatok száma 375. (Die Welt) Egy dióhéjba belefér a BR 89 típusú mozdony, amely egy prágai vasútmodell-kiállításnak a szenzációja volt. (Rudé Právo) Bővült az a múzeum a bulgáriai Várnában, amely a Fekete-tenger itteni flóráját és faunáját mutatja be. E növények és virágok között sok olyan van, amely csak ezen a környéken nyílik. (Rabotnicseszko-Delo) Kimutatás jelent meg arról, Kobe japán kikötőváros kőhegy a Szovjetunióban az elzelében két vonat egymásnak múlt évben mintegy tízmillió ütközött. A sebesültek száma ember költözött új lakásba. 77. (Asahi Shimbun) (Pravda) (herczeg) fifllpcs INGATLANKÖZVETÍTÉS XII. kerület, Csillagvölgyi úton 750 négyszögöles telek eladó. Kétlakásos háznak (víz, villany, gáz): 1 500 000 forint. Margit-híd közelében, három szoba, hall, komfortos, 125 négyzetméteres magasföldszinti öröklakás eladó. 1 700 000 forint. XII. kerület, Galgóczi útnál egy plusz két fél szoba, összkomfortos lakás, 56 négyzetméter, plusz garázs eladó. 1 200 000 forint, plusz 150 000 forint OTP, FIK, Budapest L, Attila utca 81. Telefon: 160-642, 360-312. Szombat, 1984. június 2. Egy elszabadult és megvadult bika tartotta félelemben Castellon kelet-spanyol városka lakóit. Órákig senki nem mert az utcára merészkedni. Végül is a rendőrség lelőtte az állatot. (ABC)