Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-14 / 162. szám

6 Masjar Nemier „...a dolgot ét magát nézzük.” Sárkányfogak Őszinte felháborodással mondta valaki az előadáson: „Ezek a szerbek azt mondják, nem hajlandók kisebbségben élni!” Értsd e szemrehányást: annyian elviselik a nemzetiségi sorsot, ők is belenyugodhatnának a béke kedvéért s nem tűzzel-vassal, késsel-vérrel megpróbálni a volt Jugoszlávia minden szerbjét, Horvátországból is, Bosznia-Hercegovinából is területeket levágva, embereket elűzve egyetlen nemzeti államba tömöríteni. Ám vonat­koztassunk most el egy pillanatra a volt Jugoszlávia polgárainak háborújá­tól, az erőszaktól, vegyük szemre ennek az óhajnak érzelmi-történelmi old­alát. Olyan jó dolog-e ma (és még belátható időn belül) Európának ezen a felén a kisebbségi sors? Hogy bárki szívesen, netán lelkesen fogadja el, egyezzen bele? Éppen mi, magyarok ne értenénk meg az egyes szerb lelkét vagy éppen a nem magában Szerbiában élő népét, hogy együtt akar élni nemzeti tömbjével, amely közvetlen szomszédságában van? S ha a horvátok vagy a bosnyákok mondanának ilyesmit, ugyancsak érthető lenne. Más kérdés, megvalósítható-e. A háború elsősorban azért folyik, hogy a szerbek ezt elérjék, bár nem csak ők szeretnék lehetőleg minden nemzettár­sukat együtt látni. Ezért indult el a kíméletlen hadjárat. Talán nem alaptalan a feltevés, hogy végül is semmilyen erőszak se tud majd etnikailag „tiszta” államokat teremteni e helyen vagy az egész Balkánon. Horvátországban ma­radnak szerbek, Szerbiában horvátok és magyarok. Boszniában egyelőre ku­darcot vallott a nemzetiségi felosztás, a térkép, amelyet a közvetítők produ­káltak, inkább lázálmokat, semmint a békés együttélés alapját adó elgondo­lást tükrözött. Koszovóban a tizednyi szerb „többség” kíván uralkodni a sok­kal nagyobb számú albán „kisebbség” fölött. De Albánia déli részére bejelen­tette igényét bizonyos görög mozgalom, Macedónia státusát vitatják... Ha folytatódik itt a nemzetállamosodás, a bomlás, ha úgy tetszik, az önállósodás, a Balkánon több „kis Trianon” jöhet létre, államok keletkeznek, olyan kisebbségekkel, amelyek ezt nem kívánják, szívük a szomszédba húz. Vilá­gunknak általában csekély az etnikai problémamegoldó képessége. A dél­­tiroli rendezés — bár ez is sok évtizedes ügy —, kivételes példa, Anglia azon­ban már tehetetlen Észak-Írországban, nem szólva most a volt Szovjet­unióról. De mindez a mi szemünkben nem hasonlítható a Balkánhoz. Tehát megoldható-e? A nemzetek közössége tehetetlenül áll, s tagjai azon kötözködnek, ki mit tett rosszul. Az amerikai külügyminiszter meg­rótta Németországot, mert „túl korán” ismerte el Szlovénia és Horvát­ország önállóságát, s ezzel olyan bomlási folyamat megindulását segítette, amely egyelőre észbontó állapotokhoz vezetett. E szemrehányásra a válasz: minden népnek joga van a függetlenségre, a közvetítők ügyetlenkedték el a dolgot. Az eseményeket azonban nem a szándékok minősítik, hanem az eredmény. S ha ma a volt Jugoszlávia helyzetét nézzük, a mérleg lesújtó. Ennél minden más változat csak jobb lehetett volna. Valamennyi népnek joga van az önállósághoz? Igaz. Valamennyinek. S ezt a múlt hét évtized alatt, a szerb királyi és a titoista diktatúra alatt megszilárdult határok között képzeli el a világ. Meg kell kérdezni valamennyi érintettet: vállalják-e? Vagy kényszeríteni őket? Esetleg kezdeményezni olyan föderációt, amely­ben a határok nem választanak el, s nincs jelentősége annak, hogy valaki Boszniában él vagy Dalmáciában, a Krajinában vagy Belgrád környékén. A Balkánon immár visszafordíthatatlan átrendeződés folyik. Nem első­sorban az „etnikai tisztogatásra" kell gondolni, bár ennek társadalmi és em­beri hatása hosszú ideig megmarad. Az itt lakó népek sok száz éves külön­állása, majd több évtizedes egy államhoz tartozása után valami új alakul ki. Mi? Valamilyen „kis Versailles-ok, Trianonok” által formált államalakula­tok jönnek létre (ahogyan ma szemmel láthatóan a bosnyákok érzik), vagy más? Nem tudni. A múltak azt mutatják, hogy a történelmi dilettantizmus, a rosszindulat, a gyűlölködés, a pillanat szédülete olyan döntéseket sugall­hat, olyan sárkányfogakat vethet el, amelyek hosszú időre szóló bonyodal­makat okoznak, katasztrófákat készíthetnek elő. Lásd a második világhá­borút. Ám az említett történelmi példákkal ellentétben ma nem két vállra fekte­tett, teljesen kiszolgáltatott népek fölött döntenek erre alig-alig alkalmas nagyhatalmak. Bár manapság minden nagyobb nemzetközi tanácskozás és szervezet sűrűn megvitatja a balkáni helyzetet, és a külföldi közvetítők szám­talanszor keresztül-kasul utazzák e vidékeket - a megoldás az itt élők kezé­ben van. Ha meg tudnának becsületesen egyezni egymással, senki nem szól­na, szólhatna ügyükbe. S ez óriási különbség, felbecsülhetetlen előny. Ha va­lóban nem akarják, nem kell gyengén tájékozott külső erők és szükségszerű­en tehetetlenkedő nemzetközi szervezetek kísérleti alanyaivá lenniük. Mint a példa mutatja, mindehhez senki se tud jó tanácsokat adni. Ha egyi­kük sem szeretne kisebbséggé válni a volt Jugoszláviában, teremtsenek ma­guknak olyan helyzetet, amelyben nem számít, ki hol él, jogai, lehetőségei mindenkinek egyenlőek a másikéval. Ez járható út. Ennek az egyezkedésnek még nincs jele. Annyi azonban biztos, hogy külső erők, egymással vitázó ha­talmak - jó szándékukat kétségbe nem vonva - nem dicsekedhetnek azzal, hogy valami épkézláb gondolatuk lenne a volt Jugoszlávia megsegítésére. Tatár Imre Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Felelős szerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: KESERŰ ERNŐ (belpolitika), HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság) LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), BLAHÓ MIKLÓS (külpolitika), BARTA ANDRÁS (levelezés), MALONYAI PÉTER (sport)­­ Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt. igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36 Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlaplőfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799* pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont SZERDA, 1993. július 14. A verbalizált szem­esztétika nélkül nincs emberibb élet Mi is az a rajz - miért is fontos a rajz? Hatéves korig az embernek - a beszéd mellett - a legfonto­sabb, a természetből következő kifejezésmódja, mindennapi tevékenysége a rajz. (Lásd: bájos gyermekrajzok.) A gyermek szemét akkor még lá­tásra használja, megfigyel dolgokat,, jól megnézi magának”, memorizálja és alkalmasint kiadja ma­gából, lerajzolja. Eredendően tisztán, síkban. Miután kezelésbe veszi az iskolarendszer ezt a természeti embert, azonnali torzításnak, egyoldalú silányításnak veti all Ahogyan megtanítjuk gyer­mekeinket a verbális ábécére (kissé a zeneire is), úgy nem tanítjuk meg őket a vizuális nyelv eleme­ire (persze, mi magunk se tudjuk azt). A gyermek ettől a perctől kezdve a szemét csak írásra-olvasás­­ra használja: a szem funkciója egysíkúvá válik. Az írás-olvasás - a verbalitás - kizárólagos, minden mást elsöprő nyelv lett! Még a zenei nevelést se le­het úgy kiradírozni - nem oktatni — iskoláinkból, mint a vizuálist. írni-olvasni megtanítani gyerekeinket politikai kérdés is, mert az ideológiai-politikai ráhatás a nyel­ven (történelem, földrajz, irodalom stb. tantárgya­kon) keresztül történik. A hamis tudat kialakításának legintenzívebb eszköze is a nyelv (minden politikai rendszernek ezért fontos!). A zene, a vizualitás, a testnevelés is „fertőzött”, de ezeken a tantárgyakon keresztül ekkora befolyást, ilyen léptékű kárt okozni a gyermekember tudatában lehetetlen. E hatás isme­retében az állam politika harcot hirdetett az analfabé­tizmus ellen. A többi csatornát, tantárgyakat elha­nyagolta, leépítette. Fontos írni-olvasni tanítanunk, de ugyanilyen fontos lenne - mai élethelyzetünkben talán fontosabb - rajzot tanítani gyermekeinknek, mert amíg a verbalitás az elméletbe, addig a vizuali­tás a gyakorlatba, a kreatív munkába torkollik. Az, hogy a műveletlen szemek — a vakok — or­szága vagyunk, hogy a munkától, mesterségektől, tárgyak alkotásától undorodó hivatalnok-filosz-tör­ténész nép lettünk, az itt gyökeredzik. Ma Magyar­­országon ez a leglenézettebb, legelhanyagoltabb tantárgy minden szinten (még az Iparművészeti Fő­iskolán is!). Pedig a rajz nem „csak rajz”: az min­den! Helyes érzékelés, letapintás, leképzés, szemlé­letadás, világkép-kialakítás, sajátos filozófia. (A rajz nélküli közoktatás elméleti szörnyetegek és esztétikai barbárok képzéséhez vezethet csupán.) A tárgyi gondolat első rögzítésének és kialakí­tásának eszköze, sajátos gondolkodási forma, az esztétika kulcsa a rajz. A szebb - a szép­­­rajzi stú­diumok nélkül nem jöhet létre. Látni tanulni kell! Ez a tanulás pedig rajz, festés, mintázás napi gya­korlatával alakul ki: ennek ugyanolyan mindenna­pi tevékenységgé kellene válni - mindannyiunk számára -, mint az olvasásnak, zenélésnek vagy testi mozgásnak. Gyakorlat teszi a mestert, mester teszi a gyakorlatot - a tárgyat, a szép tárgyat. A szép érzése, a széprehangoltság az emberi tudatban kizárólag rajz és munka által alakulhat ki. Rajz és munka elválaszthatatlanok. Ha nincs az egyik, mit sem ér a másik. A rajz nélküli - esztétika nélküli - tárgy csak ronda lehet. Ronda is! A mi rondánk­­ a speciálisan magyar ronda. Csak kizárólag a termé­szeti termékeink szépek, mert azok maguktól azok. Tőlünk rondák lennének a virágok, a növények, a gyümölcsök, az állatok, mint ahogy ronda-piszkos a levegőnk, rondák vizeink, városaink, házaink, ut­cáink, tárgyaink. A látvány esztétikájának nyelve nélkülözhetet­len ahhoz, hogy megtanuljuk vizuális gondolatain­kat kifejezni, ezen a nyelven egzaktan beszélni, vagy akár „csak látni”. A rajz a kétkezi tervező­­munka, a tárgy és környezetkultúra alapja: nélküle nincs kézművesség, kisipar, nagyipar. Esztétikai képzettség nélkül ma nem érdemes anyaghoz nyúl­ni (ez a hiánygazdaságban „elment”), vállalkozni, ipart alapítani, gépeket vásárolni! A rajz minden ember számára létfontosságú, nélkülözhetetlen ki­fejezési forma (nemcsak a művészeknek az); min­denkinek tudnia kell ezt, aki kreál valamit, de an­nak is, aki „csak néz” - ítél, választ, fogyasztja-él­­vezi a szépet -, és aszerint vásárolja azt. E nyelv messzeható jelentőségét - gazdasági kihatásait - a pártállam (a szociálideológia miatt) nem ismerte fel. Gazdaságot felemelő és le­süllyesztő voltát csak kevesen tudjuk. Itt lenne az ideje, hogy kiemelt helyen - a vizuális csúcseszté­tika köré - szervezzük át egész közoktatásunkat. Meggyőződésem, hogy a csúcsesztétika fontosabb, mint a csúcstechnológia. Nagy kultúrájú iparmág­násaink tudták ezt. Egy Zsolnay egy kiló kaolinból - sok-sok esztétika hozzáadásával - a tíz- vagy százszorosát hozta létre értékben, mint egy másik gyáros! A Gallék is esztétikai szintjük miatt ara­nyat érő tárgyak. Akármilyen anyagból lehet érték­­csökkenést (ráfizetést), de lehet esztétikai-szellemi értékhozzáadással sokszoros értéktöbbletet produ­kálni. A művészet termelőerő, a szép piacteremtő, lehetőségei beláthatatlanok. Esztétika nélkül nem létezhet emberi környezet, emberibb élet. Gyöke­res közoktatási reform kellene, amely a vizualitás­­ra, a munkára, a szakmákra - és nem ideologikus tárgyak oktatására - helyezné a hangsúlyt. A szépre nevelést azért is tartom fontosnak, mert emberileg a piszkos munka, a robot kizárólag a szép reményével, a siker élményével fogadható el. Kreálni, szerkeszteni, összefüggéseket megke­resni, létrehozni egy olyan viszonylatrendszert - rendet -, amelyben minden mindennel összefügg, helyes arányba-irányba, színértékrendbe állítva. Olyat, amely kiegyensúlyozott, arányos és harmo­nikus. Az így megalkotott rendben semmit sem le­het megváltoztatni anélkül, hogy az összes többi ne változzék meg. Arány, irány­­­rajzi fogalmak-, de az élet minden területén lényegesek. Mi, sajnos, ma elrajzolt társadalom vagyunk! Fajó János Szavazzon , aki hazajár A külföldön élő magyarok választójoga A kormány csak azért akarja a külföldön élő magyarok választójogát garantálni, hogy némileg ellensúlyoz­za csökkenő hazai támogatottságát, s különben is a néhány tízezer, külföl­dön élő polgártársunk megszavaztatá­­sa többe kerülne, mint az egész itthoni választási procedúra - hallhatjuk az ellenzék elutasító érveit. Szigorú érte­lemben egyik argumentum sem elvi tisztaságú érvelés, hiszen ha kiderül­ne, hogy alkotmányjogilag jár a sza­vazójog, elvileg ezt nem korlátozhatja sem anyagi megfontolás, sem az, hogy várhatóan jobbra, balra vagy akárhová szavaznak az ez ideig a vá­lasztójogból kirekesztettek. Az Alkot­mánybíróság megannyi döntéséből is megtanulhattuk, hogy efféle földön járó praktikus érvek nem győzhetnek a demokrácia és alkotmányosság elvi kérdései felett. Mindenekelőtt azt kell tehát tisz­tázni, hogy a mellékkörülményeket félretéve mi­ szól elvben a jog­ meg­adása mellett vagy épp­en ellene. Emellett azonban valóban érdemes alaposan megvizsgálni azt is, hogy ha a jogot garantálni kell, ennek mi a legcélszerűbb módja. Miután a vá­lasztójog az állampolgárságból ala­nyi jogon fakad, s az ellenzők jelen esetben sem hoztak fel szigorúan al­kotmányjogi aggályokat, a kormány törekvését a választójognak az ál­lampolgárok teljes körére való kiter­jesztésére nehéz volna elvi alapon helyteleníteni. Jogos azonban az a kí­vánság, hogy ebben az esetben a le­származási elvnél szabatosabban meg kell határozni magának az ál­lampolgárságnak a feltételeit. Neve­zetesen a külföldön születettek közül például csak az lehessen állampol­gár, aki erre igényét aktívan bejelen­ti. Tehát az a körülmény, hogy vala­kinek a nagy- vagy dédszülője ma­gyar állampolgár volt, ne szolgálhas­son minden további nélkül jogcím­ként a magyar állampolgárság auto­matikus elnyerésére. Ez egyszerű technikai kérdés, amelyben nem le­hetetlen rövid időn belül megegye­zésre jutni. Mi legyen azonban azok­kal, akik minden kétséget kizáró mó­don magyar állampolgárok, ám kül­földön élvén - s ennyiben az ellenzé­ki észrevételek teljesen jogosak - va­lóban bonyolult és költséges volna megszervezni voksolásukat. A megoldás egyszerű és nem is példa nélküli, Olaszországban ez az érvényes modell. Minden állampol­gár szavazhat, de csak hazai földön. Aki élni kíván ezzel a jogával, attól a haza elvárja, hogy ne verje külön költségekbe az otthoni adófizetőket, hanem jöjjön haza, s itt a meglévő keretek között, a pártlistákon minden további nélkül leadja szavazatát. Akinek a hazai politikába való bele­szólás ennyit nem ér meg, aki annyi kapcsolatot sem tart az anyaország­gal, hogy négyévente hazalátogas­son, annak ugyan továbbra is meg­van a joga, de mit tegyünk, ha nem él vele. Ez a megoldás mind a kormány által okkal hangoztatott jogi, mind az ellenzék jogos takarékossági igényei­nek megfelel. S bátran állíthatjuk, hogy a szóba jövő, külhonban élő pol­gártársaink közül is azok, akik igényt tartanak arra, hogy a hazai belügyek­­be beleszólhassanak, döntő többsé­gükben ennél a minimálisan elvárt­nál gyakrabban látogatnak haza. A megoldás tehát elérhető, tessék összehozni ezen az alapon a kéthar­madot! Hiszen az úgyis csak szónoki fogás volt, hogy ki kire fog szavazni, nemdebár? Krómer István zapon nem tudom, miképpen alakul ki az em­­beri vélekedés. Gyanítom, hogy a közke-­­­é­lyek vonzerejének kevés elme tud ellen­állni, az elme egyik jellemzője ugyanis éppen a fogékonyság, az agy pedig a példák és minták tára. Amikor egy lény, a legmegfelelőbb szóval élve, filózik a szükséges döntés előtt, ebből a példatárból merít. Aki látott már hangyát této­vázni, majd nekilendülni egy váratlan akadály­nak, az tudja, miről beszélek. A filózás e han­­gyányi megtorpanástól Kantig terjed, közben oly sok minden történhet persze, hogy nem is ér­demes rá szót vesztegetni. Én mindenesetre még olyan buta embert nem láttam, aki minták után igazodva ne hitte volna magáról, hogy tudja, mitől döglik a légy. Azok, akik kényes helyzetben hajlamosak taná­csot kérni, tulajdonképpen csak példatárukat bő­vítik, ugyanis végül önfejű döntést hoznak. Az önfejűek vélekedése a legtöbb esetben tipikus. Vannak emberek, akik például azt a közhelyet, hogy nyári hőségben a forró tea hűsít és üdít, úgy adják elő, mint saját véleményüket. Szállj egy ilyennel vitába, tapasztalni fogod, hogy kész ölre menni igazáért, azért az igazért, amit hallott vagy olvasott valahol. Az eredetiség­­ ijesztő. A szokatlan látvány például őrületbe kergeti azt az embert, aki rendező elvként vallja, hogy ő másnak nem hisz, csak a saját szemének. Egyszer - le is írtam már - tanúja voltam an­nak,amikor egy dühös öregúr sétabotjával elpá­holt egy nonfiguratív köztéri szobrot, amely a művészetről alkotott minden elképzelését meg­csúfolta. Az ember a gyűlölet legmélyebb bugy­rába zuhanni hajlamos, ha szemtől szembe talál­kozik azzal, hogy valaki nem úgy lát, nem úgy gondolkozik, nem úgy érez, ahogyan ő. Az ilyen gyűlölet a lehető legemberibb és legundorítóbb, igazából ez minden viszály alapja. A legtöbb há­borúság mögött nem az érdekek ellentéte áll, ha­nem a vélekedés különbözősége. Undorító voltában is mulatságos ez, hiszen a legtöbb ember agresszívan terjesztett és védel­mezett szabad véleménye nem más, mint a tö­megkommunikáció és nevelés végterméke, ame­lyet közízlésnek is nevezhetünk. Ne higgyük tehát, hogy valamibe beleneve­lődve annak megváltoztatására törekszünk. El ne higgyük például, hogy a szoc. társadalmi rend bukását óhajtottuk vagy netán elősegítettük az­zal, hogy képmutató voltát megértve, a lényeget, a szocialista erkölcsöt is elvetettük. Ha józanok akarunk maradni, azt kell hinnünk inkább, hogy mély nyomot hagyott bennünk az, amit pártunk­­kormányunk a szánkba rágott, amit olvastunk, hallottunk, ami átitatta kultúránkat. Egyre in­kább azt kell hinnünk, hogy mássá változásunk­nak hosszú útja és nagy ára van. Hát még akkor mily nehéz változnunk, ha továbbra is ugyanazt rágják a szánkba. Milyenek ma a világnézetileg semleges isko­lák? Vannak közöttük például ilyenek. Egy idős hölgy, aki szoc. tantestületben töl­tötte el életét, s tanította azt, amit kellett, ma ál­lampolgári ismereteket oktat 14 éves gyerekek­nek. A demokráciáról esik szó. Többek között arról, hogy a magyar törvények szerint a minisz­tereket a miniszterelnök választja, nevezi ki és válthatja le. - Ha a parlament és a köztársasági elnök va­lakit le akar váltani - kérdezi egy kislány -, ak­kor mi történik? - Akkor olyan nyomást gyakorolnak a mi­niszterelnökre, hogy az kénytelen engedni - fele­li a tanárnő. - Hiába volt például az Antall sógo­ra az az ember, aki kiállt az ablakba, Európa­­szerte olyan felháborodás támadt, hogy le kellett váltani... Majd tovább elemezvén a kormány működé­sének demokratikus feltételeit: - Ha a tárca nélküli minisztereknek keve­sebb lenne a fizetésük, akkor a megspórolt pénz­ből néhány rohadt vízcsövet a körúton ki lehetne cserélni... Ezek a szó szerint idézett tanári vélekedések az utca szintjén vagy valamivel alatta vannak. Miféle lény az, aki képes - a pártatlanság szellemében - elszajkózni egy hároméves, avitt ellenzéki közhelyet, s megkísérelvén beletáplálni azt a gyerekek fejébe, tévedését hazugsággal és rágalommal tetézi. Mindegy neki, Horváth Ba­lázst vagy Jeszenszky Gézát keveri-e bele ebbe a zagyvaságba, egyetlen - valószínűleg szocialis­ta- vágya van, Antall miniszterelnökön - pártat­lanul - rúgni szeretne egyet. Elég egy iskolába néhány ilyen tanár, s ha­mar kialakul a gyermekek új, európai világszem­lélete és állampolgári lelkiismerete. Hogy miért keverik össze egyesek az ellen­zékiséget a hülyeséggel, a pártatlanságot a de­magógiával, én nem tudom.

Next