Magyar Nyelv – 59. évfolyam – 1963.
Benkő László: Az és (s) kötőszó funkciója
rangú. Ha tehát, példánkban, az előtte álló rész az érezte igétől függ, mert annak a tárgya, akkor utána is csak ugyanazon igének egy másik, az előbbivel egyrendű tárgyát várhatom. Idézem most már az egész mondatot: »Érezte, hogy itt nem maradhat és egy idő múlva hazament és lefeküdt«. Akinek csak egy hajszállal finomabb érzéke van a stílus árnyalatai iránt, rögtön észreveszi, hogy ez a két és nem egyforma hivatást teljesít, s hogy az egyik (az első) nem is való oda. Míg a hazament és lefeküdt, mondattanilag egyrendű szavak között az és használata szabatos, az első idézéskor félbeszakított helyen hibás. Ott az eddigi, kényesebb irodalmi gyakorlat szerint (ha már a s ezért, s így stb. körülményesebb összekötést el akarjuk kerülni) az s kötőszó van helyén, mely nem párhuzamos, egyrendű tagokat, hanem egy bizonyos haladó, szaporító sorozat tagjait köti össze s egy, az előzményekhez némi önállósággal csatlakozó új tagot vezet be. Az és átjáró, mely a két part egy magasságú pontjait köti össze, az s szerepe inkább a csónakéhoz hasonlít, mely átvisz ugyan, de az áramlás irányában kissé tovább is halad. Az és helyett használhatom (hangtani okokból) rövidebb alakját, de ezt a maga helyén amaz nem helyettesítheti." (s. h.) Ez a finom stilisztikai árnyalásokra épített megjegyzés a közölt példatípusra nézve meggyőzőnek látszik. Általános érvényű kivetítése azonban legalábbis bizonytalan. 2. Ha ezt a HORVÁTH—KLEMM-féle tételt kissé sematikusan értelmezzük, akkor az „egynemű tagokat", ,,egyrendű szavakat" azonos mondatrészeknek, a ,,némi önállósággal csatlakozó új tagot" az összetett mondat tagmondatának tekinthetjük. így fogja fel a kérdést KOVALOVSZKY MIKLÓS is (MN. LII, 356), aki Ady ifjúkori műveiben végzett szóstatisztikai vizsgálatai alapján valószínűnek tartja a HORVÁTH—KLEMM-tétel érvényességét. Szakirodalmunk vagy egyszerűen átveszi a HORVÁTH-féle tételt (pl.: KLEMM, i. h.; A magyar stilisztika vázlata 213 [az itt közölt forrásmegjelölés téves]), vagy nem vesz róla tudomást (pl. BALASSA JÓZSEF, A magyar nyelv könyve. 1943. 418; SZABÓ DÉNES, A mai magyar nyelv 1955. 362; TEMESI— RÓNAI—VARGHA, Anyanyelvünk. 1955. 280; DEME—KÖVES, M. nyelvhelyesség. 1957. 278 — 9; BERBÁR JOLÁN meg sem említi az s változatot: TörtMondt, 1957, 144).1 Érdemes tehát magukat a nyelvi tényeket kivallatni, mennyire gatolják az esetleges funkciómegoszlást. Íme néhány adat: Mondatrész-Mondatkapcsoló kapcsoló A) Költői nyelvben: és s és s Petőfi: János vitéz 8 13 50 95 Arany: Toldi 22 9 51 118 József: Szépség koldusa 10 0 58 7 Nincsen apám 5 3 21 37 Medvetánc 45 19 62 173 Összesen 90 50 242 499 1 A dolgozatom elkészülte után megjelent MNyR. NI. ezt mondja: ,,A nyelvtani hagyomány jelentésbeli különbséget is nyilvántart közöttük [ti. az és, s között]: ha a második tagmondat az előzőhöz képest többé-kevésbé új, önálló tartalmú, akkor az irodalmi nyelvben inkább az s használatos . . . Az és helyetti s használatának azonban nem szükségképpen jelentésbeli, hanem egyszerűen csak jóhangzásbeli stb. oka is lehet. Az s a szót másra terelő vagy elkülönülő stb. új mondatot is bevezethet . . ." (412.)