Magyar Szó, 1970. november (27. évfolyam, 301-328. szám)

1970-11-15 / 315. szám

Vasárnap, 1970. nov. 15. M­ÁR SVÉDORSZÁG­BAN, Norvégiában is mély benyomást tett rám a vasúti közlekedés. Nem kevésbé Angliában. Nem az, hogy pontosan in­dulnak és érkeznek a vona­tok, mert a kontinens egy délkeleti parcelláját kivéve, ez olyan természetes, mint az, hogy (egyelőre még) az óra pontosan kezdődik az iskolában. Azt sem helyez­ném előtérbe, hogy a fővo­nalakon nincs is menetrend, nem kell böngészve keresni az indulás és érkezés idő­pontját. Londonból Cardiff­­ba 60 percenként indul és érkezik a vonat, Edinburgh felé kétóránként. A vona­tok érkezését nem jelentik és nincs „beszállás!” Hely van mindig bőven, s ha a londoni edinburghi expressz vonatra helyjegyet kell vál­tani, ez nyilván csak azért van, hogy nagyobb legyen a British Railway bevétele. A járatok sűrűsége azon­ban a vasútvállalat, végső fokon az ország gazdagságá­tól függ, tehát az összeha­sonlítás félszegény hazánk­kal könnyen megsántul. A szegénység ugyanis nem szé­gyen, csak kellemetlen. Van azonban egy másik nem ennyire anyagi és tárgyi természetű előnye a nyuga­ti és északi vasutaknak, va­lami ami elbájolja a balkáni (jugoszláviai, magyarországi stb.) igényes embert. Kényelem, gondoskodás Londonban szép idő volt, amikor észak felé indul­tunk. Az ablakot se kellett egészen becsukni. Egy idő múlva azonban, amikor a felvidékre érkeztünk, bebo­rult az ég és hűvös lett. A jegykezelő itt már két ízben is benyitott a fülkébe, hogy megkérdezze, megfelelő-e a hőmérséklet. Másodszor, mi­után már egyedül maradtam a fülkében, úgy igazította meg a villanyfűtés szabályo­zóját, hogy megfeleljen a most már kisebb létszám­nak ... — Ebben a nyirkos időben könnyen megfázik az ember — mondotta és kiment. — Meg kell-e említenem, hogy a csipketerítőt amelyre az ember ráhajtja a fejét, azonnal szennyesbe dobják, amint az utas leszáll a vo­natról, és a következő utas tisztát kap. Tarisznyából evés nincs A londoni állomáson né­hány perccel az indulás előtt jutott eszembe, hogy nincs útravalóm, pedig hét­órás utazás áll előttem. — Hova tetszik menni? — kérdezte aggodalmasan a jegykezelő a kocsi feljára­tánál, látva, hogy izgatottan készülök valahova. — Nem­sokára indulunk__ — Vennék két szendvicset — hebegtem. — Majd én hozok —mond­ta és már rohant is érte. Egy perc múlva hozta az útravalót, borravalót azon­ban nem fogadott el, ami külön összehasonlító téma lehetne mondjuk, az ebből a szempontból eléggé vissza­taszító Franciaországgal. Az útravalót a csomagtar­tóba tettem és ott is maradt. Nem véletlenül. A fülkében úgysem lehetett volna fala­tozni, mert az szinte elkép­zelhetetlen. Igaz, hogy nem is létezik vonat étkezőkocsi nél­kül! A nagyobb távon közleke­dő gyorsvonatokon étkezőko­csi van, a rövidtávon közleke­dő, helyi érdekű és hasonló vo­natokon büfékocsi. Ebben is asztalhoz lehet ülni, csak nincs terítés. A büfébe mindig be lehet menni, az étkezőkocsiba pe­dig csak akkor, amikor lunch (könnyű ebéd) , 5 o’clock tee (ötórai tea) vagy diner (vacsora) van. Az uta­sok két csoportban ebédel­nek, oly módon, hogy előzőleg a pincér kétfajta színű kar­tonokat oszt ki, aszerint, hogy ki akar délben, ki egy órakor étkezni. Sok kicsi nem megy sokra Az angol étkezés — az külön figura. Megszámoltam, hogy az ebéd során tizen­négyszer jött oda a pincér, néha egyedül, néha kettesé­vel. Mindig hozott valami kis többé kevésbé ehető mütyürt, amit nem mindig tudtam hogyan kell kezelni. Nagy hiba azonban nem tör­ténhetett. A szemfüles ide­gen utánozza a „bennszü­lötteket”. — Na, ettől nem lakok jól! — gondoltam magam­ban a hatodik fogásnál, a tizennegyedik után azonban mégis úgy éreztem, hogy már nem vagyok éhes. És mondhatom: angliai tartóz­kodásom alatt nem tudtam, hogy vannak emésztőszer­veim, habár nem vagyok acélgyomrú. Aki egyéni erő­feszítés, önmegtartóztatás nélkül diétázni akar, az tölt­sön bizonyos időt a britek országában. Meleg víz nélkül nincs W. C. Azt már a skandináv or­szágokban is tapasztaltam annak idején, hogy hideg­meleg víz mindenütt van, ahol csak kézmosásra, akár pilátusira is kerülhet sor. Mellesleg még azt is meg kell jegyeznem, hogy a skan­dináv vasút még „előke­lőbb”, mint a brit, mert ott a poggyászt, a felöltői kala­pot egyáltalán nem is viszik be a fülkékbe, a vagon bel­sejébe, hanem a bejáratnál levő ruhatárban helyezik el. (Amelyet — nota bene — nem őriz senki. Talán még ma sem...) Ettől eltekintve, az emlí­tett országok valamennyijé­ben azt tapasztaltam, hogy az úri nép előszeretettel uta­zik vonaton, a gépkocsi már­­már póri közlekedési eszköz, amelyet a felnőttek csak ak­kor vesznek igénybe, ha a vasút nem felel meg. — Két drága kocsim van otthon — mondotta beszél­getés közben egy liverpooli ügyvéd —, én azonban le­hetőleg vonaton utazom. Ha nagyon sürgős a dolgom, vagy nagyobb a távolság, ak­kor repülőgépen. A kocsi az csak póteszköz. És ilyenek is a vonatok, s ilyen a közönség is. Min­den férfin nyakkendő, fél­cipő, sötét ruha a vonato­kon. Cardiffban mégis volt egy lélekemelő élményem. Egy pillanatra alábbhagyott ben­nem a sárga irigység a Bri­tish Railway miatt: a Lon­don felé induló vonat 14 per­cet késett! A másik kelle­mes meglepetés Aberdeen­­ben történt: az állomáson odajött hozzám egy kéregető. SZTANCSICS András Úriember a vonaton Ahol a vasút az első szá­mú közlekedési eszköz a tengeren át vezető Tay-híd MEGTARTOTTA SZAVÁT A luzerni (Svájc) pá­lyaudvaron a napokban nagy megrökönyödést kel­tett egy jól öltözött férfi, aki egy ágyat cipelt a há­tán. Kiderült, hogy nem bogaras külföldi az ele­gáns ember, aki nem tud idegen ágyban aludni és ezért hurcolja magával kedvenc fekhelyét, hanem egy becsületére kényes svájci újságíró. Peter Amstutz ugyanis 1968-ban azt a kényelmű kijelentést tette, hogy a hátán cipeli el ágyát a Lu­zerntól 60 kilométerre levő Seebliig, ha ott két év leforgása alatt felépítik a tervezett üdülőt. Nos, az az üdülő elkészült, és Amstutznak állnia kellett a szavát. Igaz, nem gyalog vitte ágyát, hanem vo­naton. MAGYAR SZÓ PETŐFI ESZPERANTÓUL Libero kaj amo (Szabad­ság, szerelem) címmel je­lent meg a Corvina gon­dozásában Petőfi Sándor költeményeinek válogatott gyűjteménye, — eszperan­tó nyelven. A válogatás és mesteri fordítás a kö­zelmúltban PEN-éremmel kitüntetett, jól ismert Ka­­locsay Kálmán munkája. Shakespeare, Goethe, Heine, Baudelaire, Madách és még számos külföldi és hazai költő megszólal­­tatója, több évtizede gya­rapítja és csiszolja Petőfi­­fordításait. A kötet 130 verse között talán a János vitéz a leg­sikerültebb fordítások egyike. A népi eposzt kép­viselő mű a húszas évek­ben jelent meg először eszperantóul (ugyancsak Kalocsay fordításában), és ennek közvetítésével ké­szült később a kínai nyel­vű átültetés is. A forra­dalmi versek közül Az apostol és a Feltámadott a tenger című versek emel­kednek ki. Nem hiányoz­nak a válogatásból a leg­szebb szerelmes versek — Szeptember végén, A négy ökrös szekér stb. — sem. Százhúsz év alatt csak­nem ezer Petőfi-vers je­lent meg fordításban, több mint 50 nyelven. A most nagyvilágot látott Libero kaj­amo nemzetközi nyel­ven mutatja be a magyar líra és a világszabadság nagy költőjét, ismételten bizonyítva a Jövendölés beteljesülését: „... eterne vivos giora [nomo, poeta nom’de via fii”. „Dicső neve költő­ifiadnak. Anyám, soká, örökkön él”. Cs. A. Budapest­i tízes szám jegyében Széles körű előkészületek az MSZMP kongresszusára (I.) Gondos és széles körű előkészületek folynak Ma­gyarországon az MSZMP X. kongresszusára. A köz­ponti és a megyei lapok egyaránt nagy helyet szen­telnek a küldötteket választó pártértekezleteken el­hangzott vitának, véleményeknek, javaslatoknak. A vitáknak a kongresszusi irányelvek, a megtett út f­el­­mérése az új ötéves terv, valamint a gazdasági és kul­turális élet megannyi megnyilvánulása adnak tartal­­ mat. A kongresszusi irányel­vekből és az elhangzott vé­leményekből megállapíthat­juk, hogy a X. kongresszust minden téren az úgynevezett magasabb színvonal fogja jellemezni, vagyis a szocia­lizmus teljes felépítésének magasabb szinten való foly­tatását irányozza elő. Más szavakkal: a párt, a politikai és gazdasági élet fejlődésé­nek bonyolult útvesztőit A gondolatot tovább bon­colva, megállapítják, hogy a munkáspolitika nemcsak a munkásokért van. A párt a munkásosztály szocialista cél­jainak megvalósításával ugyanis az egész társadalom érdekeit szolgálja. A szocia­lista építés törvényszerű ve­lejárója tehát, hogy a mun­kásosztály biztosítsa vala­mennyi dolgozó osztály és­­réteg anyagi és kulturális felemelkedését. Ebből adódik az is, hogy a szocializmus építése olyan program, amely nemcsak a munkásosztály, hanem valamennyi más dol­gozó réteg érdekeivel is egybevág. A párt osztálypolitikája nem magától, hanem, harcok árán jut érvényre, kivált olyan időszakban, amikor az objektív körülmények foly­tán a politika megvalósítása szemben találja magát a munkásosztálytól idegen, kis polgári csökevényekkel, te­igyekszik jobban megvilágí­tani. Egyébként az irányel­vek a világnézeti, ideológiai kérdésekben is félreérthetet­lenül leszögezik: a párt a munkásosztály pártja, ennek szocialista céljait valósítja meg. A párt politikája tehát mindenekelőtt a munkásosz­tály érdekeit fejezi ki, és an­nak felemelkedését szolgál­ja, fekvésekkel, ellenállással, s a torzítás kísérleteivel. Kímé­letlen harcot indítanak te­hát a kispolgári önzés erő­södése ellen, és küzdenek azért is, hogy a munkások, a kétkezi dolgozók gyerekei, megfelelő arányszámban ta­nuljanak az egyetemeken. Ez is harc, mégpedig a múlt­ból öröklött elmaradottság ellen, éppen úgy, mint a munkásokkal szembeni kö­zöny vagy a polgári társada­lomból örökölt és a még min­­ellen. Az anyagiasság és a visszaélések Ami a gazdaságirányítás reformját illeti, megállapí­tották, hogy nem sorvasztja a demokráciát, inkább erő­síti. Az a tény, hogy manap­ság sokat beszélnek az anya­giasságról, a harácsolásról, a visszaélésekről, nem jelenti azt, hogy a dolgozók vagy a vezetők többsége részese vol­na valamilyen formában ezeknek a társadalomellenes cselekményeknek. Nem szük­ségszerű velejárói tehát ezek a káros jelenségek a gazda­ságirányítás jelenlegi rend­szerének, hanem olyan vad­hajtások, amelyeket kímé­letlenül le kell nyesegetni, és amint azt a kongresszust elő­készítő több ezer tanácsko­zás is bizonyította, a kom­munisták azok, akik türel­metlen cselekvést sürgető közszellemet alakítottak ki a társadalmat és a közösséget megkárosítók ellen. Ez nem más, mint a munkáspolitika védelme, a demokrácia erő­södése. A párt munkastílusában be­következett változásokat leg­több kommunista helyesli. Némelyekben azonban — ál­lapították meg a megyei értekezleten — még most is él az a felfogás, hogy a párt csak akkor vezethet, ha min­den részletkérdést maga dönt el, sőt a végrehajtás felada­ta is reá hárul. Más kommu­nista vezetőkben, szakembe­rekben viszont él az a nézet, hogy a párt ne szóljon bele a gazdasági kérdésekbe. Ép­pen az ilyen vélemények miatt a jövőben fokozott po­litikai munkával érvényt sze­reznek a párt vezető szerepe egyöntetű értelmezésének. A legutóbbi négy esztendő gya­korlata a leghatékonyabb érv, ami bizonyítja: a párt nem konkrét utasításokkal irányít, hanem elvi politikai állásfoglalásokkal segíti a gazdasági, társadalmi és kul­turális munkát. S ez nem csökkenti, hanem erősíti a párt vezető szerepét. A gazdasági élet alakulása A gazdaságpolitika fő irányvonala a társadalmi ter­melés hatékonyságának az eddiginél gyorsabb ütemű fejlesztése. Ez a szocializmus továbbfejlődésének útja, és egyben azt a célt szolgálja, hogy Magyarország az ipari­lag közepesen fejlett orszá­gok sorából minél előbb az iparilag fejlett országok kö­zé emelkedjék. A számítások szerint jelenleg az egy­ fő­re jutó évi nemzeti jövede­lem eléri a 700—750 dollárt, amely a közepes gazdasági fejlettség felső határát jelzi. A következő öt-hat esztendő­ben egy lakosra számítva, 1000 dollárt irányoznak elő. Ez a gazdaságilag fejlett or­szágok rangsorába szerény kezdetet jelent. Eszerint te­hát további erőfeszítések és több esztendős kemény mun­ka szükséges, hogy megköze­lítsék és elérjék a fejlett nyugat-európai országok egy lakosra jutó nemzeti jövedel­mét. A gazdasági élet bonyo­lultsága azonban megkövete­li, hogy a további fejlődés alapvető feltétele a helyes arányok kialakítása legyen a termelés és a felhalmozás között, hogy a negyedik öt­éves terv időszakában a la­kosság fogyasztása a nemze­ti jövedelem növekedésével megegyező ütemben emel­kedjék és legyen meg ehhez a szükséges árufedezet, to­vábbá a felhalmozás fejlődé­­se haladja meg a nem­zeti jövedelem növekedését, a beruházások fokozása gyor­sabb, viszont a készletnöve­kedés mérsékeltebb legyen, a beruházásokon belül pedig a nem termelő területek, el­sősorban a lakásépítés az átlagosnál gyorsabban emel­kedjen, s végül jöjjenek lét­re a tartós külkereskedelmi egyensúly feltételei, és a külkereskedelmi mérleg 1975-ben legyen aktív. Szá­mítások mutatják, hogy a gazdasági növekedés milyen üteme mellett teljesíthetők ezek a követelmények. Esze­rint tehát 7 százalékig ter­­jedő nemzeti jövedelemnöve­­kedés feltételezéséből indul­tak ki.­ ­ PAP Endre (Folytatjuk) A párt osztálypolitikája 5. oldal

Next