Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)

1984-06-01 / 149. szám

10 EDVARD KARDELJ: V­is szigete Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forra­dalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét. A harctéri esemé­nyeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgal­muk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (4) Úgy hiszem, hogy akkoriban alakult ki a partizánokhoz, azaz a jugoszláv népfelszabadító mozgalomhoz való vi­szonyulás harmadik változata, amely az alábbiakból állt: — először, módot találni arra, hogy a londoni királyi kormány és a Jugo­szláv Nemzeti Felszabadító Bizottság, akár Tito vezetése alatt is egyesüljön; — másodszor, a partizánoknak Péter királyt mindaddig el kell ismerniük uralkodónak, amíg a nép demokra­tikus úton el nem dönti, hogy Jugo­szlávia köztársaság lesz-e, vagy pedig királyság; — harmadszor, a nyugati hatalmak­nak stratégiájukat Olaszországból ki kell terjeszteniük északra, az úgyneve­zett ljubljanai kapun, azaz Szlovénián át Ausztriára és Magyarország egy részére. Churchillnek csak két ütőkártyája volt, hogy megvalósítsa ezt az elképze­lését: először is Sztálin támogatta a londoni menekült kormány és a király tekintetében, de nem abban is, hogy áthaladjon a ljubljanai kapun. Nyil­vánvaló, hogy a Szovjetunió katonai és politikai-stratégiai szükségletei és ér­dekei miatt, Sztálin ezt az áttérőt sem­miképpen sem akarta átengedni a nyu­gati hatalmaknak. Ez pedig megfelelt a mi érdekeinknek is. Churchill máso­dik adottja az volt, hogy Sztálint nem­igen foglalkoztatta Ausztria kérdése. Ezért fenntartás nélkül beleegyezett abba, hogy a nyugati hatalmak seregei Trbiton és Karintián át Ausztriába vo­nuljanak. Nehéz megmagyarázni, hogy Sztálint, illetve a Szovjetuniót miért nem érdekelte Ausztria háború utáni sorsa. Szerintem a legvalószínűbb az, hogy akkoriban Sztálin politikája és stratégiája Kelet-Németország, s nyil­ván Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország felé fordult. Ezért Auszt­riát átengedte a nyugati szövetségesek­nek, nehogy „túlfeszítse a húrt”. Az az álláspont, amelyet Sztálin később Szlovén Karintiával (Slovenska Kórus­­kával) kapcsolatosan elfoglalt, ékesen bizonyítja, hogy Sztálin Ausztriát soha sem tekintette a szovjet érdekszféra részének. Meglehet, hogy Jugoszlávia a párizsi miniszteri megbeszéléseken és békeértekezleten éppen emiatt számít­hatott legkevésbé a Szovjetunió támo­gatására, amikor Kariz­tiáról volt szó. A ljubljanai kapu kérdésének felve­tésére még egy kísérlet történt, amikor Alexander tábornagy hadseregünk fő­­parancsnokával, Titóval együtt meglá­togatta frontunkat. Formálisan a fő beszédtéma Tito és Alexander között a jugoszláv csapatoknak fegyverrel és egyéb szükséges hadfelszereléssel való ellátása, azaz a szövetségi kormányok segítsége hadseregünknek, amely akkor már a Magyarországtól az Adriai-ten­gerig húzódó arcvonalon harcolt. Tito határozott „nem!”-je azonban lerom­bolta azokat az illúziókat, hogy katonai segítséggel hatalomra lehetne hozni Jugoszláviában a régi reakciós politi­kai és katonai erőket. Ennek a kér­désnek erőszakos megoldása abban az időben rendkívül feszült viszonyt te­remtett volna a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmai között, ezt pedig Chur­chill semmiképpen sem engedhette meg magának. Politikáján azonban lénye­gében semmit sem változtatott. Meggyőződésem, hogy Sztálin csupán látszatra támogatta Churchillt, arra számított ugyanis, hogy Jugoszláviában tovább fejlődik a forradalmi mozga­lom, manőverezése pedig az adott pil­lanatban nem lesz kárunkra a forra­dalmi kormányunk és a londoni király közötti egyezkedés további alakulásá­ban. Sztálin egyébként azért is ját­szott Churchill kezére, mert 1944 ok­tóberében, Moszkvában megállapodott vele, hogy Jugoszláviában az érdekte­rületet „fifti-fifti” arányban osztják meg, s az egyezséget 1945 elején a jal­tai konferencián is megerősítették. Valójában akkor már olyannyira a kezünkben tartottuk a politikai hatal­mat Jugoszláviában, hogy az ilyen és hasonló alkudozás eleve nevetséges volt. Ezért, amikor 1944 végén Moszk­vában Sztálinnal tárgyaltam, nem na­gyon tiltakoztam a szóban forgó meg­egyezés ellen. El sem képzelhettem — s ezt a szovjet kommunista párt köz­ponti bizottságával való régebbi ismé­telt összeütközések alapján —, hogy térben és időben megtörténhet, hogy a forradalmi Jugoszlávia egy jottányit is enged. Az idő tájt mi már teljesen független forradalmi erő voltunk.­­ Ha időről, időre egyik-másik politikai kér­désben el is fogadtuk a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsá­gának, vagy a szovjet kormánynak a javaslatát, ez nem az alárendeltség jele volt, hanem annak kifejezése, hogy meghatározott kérdésekben azonos vagy hasonló véleményen vagyunk, ugyan­­a­­kkor tudatában voltunnk annak is, hogy az elkövetkező békeértekezleten Jugoszlávia sokban függni fog a Szov­jetunió támogatásától. Ha­ volt is kö­zöttünk félreértés és nézeteltérés — ilyesmi előfordult a háború előtt is, meg alatt is — ez főleg az egymás kö­zötti kapcsolatokra, valamint a szom­széd országokhoz való viszonyulásra vonatkozott, de erről később majd részletesebben szólok. Elvitathatatlan azonban, hogy abban az időben a Szovjetunió nagymérték­ben hozzájárult az új Jugoszlávia hely­zetének megszilárdításához Európában, valamint ahhoz is, hogy a Hitler-elle­­nes koalíció szövetséges államai elis­merjék hazánkat, s enélkül a támoga­tás nélkül összehasonlíthatatlanul ke­vesebbet értünk volna el a békeérte­kezleten. Gyakorlatilag a Jugoszlávia nemzetközi elismeréséért és a méltá­nyos békeszerződésért folytatott küz­delmünkben egyedüli szövetségesünk a Szovjetunió volt, s persze, a többi szo­cialista állam. Nyilván adódott kivétel is. Mondhatni, hogy ezekben a keretek­ben mozgott Churchill, illetve a szö­vetségesek általános politikája és ma­gatartása a jugoszláv népfelszabadító mozgalom iránt 1941-től kezdve egé­szen a háború végéig. Megkísérlem, hogy a következőkben tüzetesen el­mondjam ennek a politikának egy-egy szakaszát. KÜZDELEM A JUGOSZLÁV NÉPFELSZABADÍTÓ HADSEREG ELISMERÉSÉÉRT Amint Hitler megtámadta Jugo­szláviát, megjelentek a csetnikek is. Valójában a régi Jugoszlávia monar­­chista nagyszerb szemléletű felső kö­reit képviselték. Politikájuk a követ­kező volt: az erdőben ücsörögni, egy maroknyi parasztot mozgósítani — any­­nyit csak, hogy biztosítsák őket —, ki­várni a szövetségesek végső győzel­mét, hogy aztán előjöhessenek az er­dőből, s II. Péter király és Jugoszlávia seregének szerpében tetszeleghessenek. (Folytatjuk) ifj ! E. D. HHOIDIS Johanna Ő­szentsége Nopápa a Vatikán trónusán (6) Posztókömlösöm túlszárnyalta a selyem fényét, a drágakövek tündöklését, a ki­festett arcok hívogató színeit és a csupasz vállak tompa ragyogását. És hódolóim nagy csoportjában megpillantottam Ró­bertet, a tizennyolc éves ifjút, aki köny­­nyes tekintettel, makacsul és vágyakozva igyekezett mögéje pillantani fátyolom­­nak. Amikor véget ért az ünnepség, a csá­szár maga kísért palotája legszebb szobá­jába, melynek ajtaja a császári palota kertjére nyílt. Éjfél felé felébredtem első álmomból, és felnyitottam ezt az ajtót, hogy kiszellőztessem a szobát a nehéz tömjén és mirha­ illattól, amellyel Károly testvérei, tiszteletemre a helyiséget beil­latosították. S akkor megláttam fiatal esti ismerősömet, Róbertet: a földön­­ ült egy almafa alatt. Fejét lassan tenyerébe haj­totta, karját pedig a térdére támasztva, le nem vette szemét az ajtómról. Amikor megpillantott, izgatottan felugrott, s el akart menekülni, én azonban szemem in­tésével magamhoz parancsoltam. Egy ug­rással nálam termett, lábaimhoz vetette magát, de nem mert szólni, még szemét sem vetette fel. Csak amikor szőke haját megsimogattam és ajkam enyhén érin­tette homlokát, bátorodott fel. Óvatosan, mint aki meg akar győződni, hogy nem szellemmel van-e dolga, úgy érintette meg hálóköntösömet, aztán megcirógatta leeresztett hosszú hajamat, míg végül meggyőződött, hogy valóban szent Liob­­ba áll előtte, alvásra készen és mosolygó szemmel. Melyik világi hölgy ért meg ilyen istenítést, kinek ajkai üdvözítettek ennyi bensőséggel egy barátot? Két álló hónapig Károly udvarában maradtam. Mikor azonban torkig voltam az ünnepi vacsorákkal, kézcsókokkal és zajos ünnepségekkel, elbúcsúztam a ven­dégszerető császári udvartól. A császár maga fogta szamaram kantárát, a császár­né s a hercegnő könyörögtek, hogy ma­radjak — szegény Róbertem pedig a ha­ját tépte kétségbeesésében. Ilyen életet ígérek neked is, kedves Johannám. Zavartalan örömöket és kétes világi élvezetek helyett, szabadságot rab­ság helyett, a kolostor fejedelemasszonyá­nak pásztorbotját szövő­ rokka helyett és Krisztust halandó férj helyett. Hallottad szent Idától a világi élet dicséretét, tőlem pedig a kolostori magány csodás előnyeit. Válassz most kettőjük közül, válassz kö­zöttem és Ida között. A válasz könnyű volt, a lány hunyt szemmel is reáhibázhatott. Az alvó kitár­ta két karját a beszédes zárdafőnöknő felé, anélkül, hogy egy percig is habozna, kételkedne. Szent Idát ez annyira meg­ijesztette és megszégyenítette, hogy egyet­len szó nélkül köddé vált és eltűnt, ha­sonlóan azokhoz a démonokhoz, amelyek oly sokszor megzavarták szent Pachomius jámbor gondolatait, imakönyv helyett ró­zsás ajkakkal és hófehér keblekkel kí­sértve őt..­. Szent Liobba pedig arcon csókolva ifjú bámulóját, így folytatta: „Nem akartam elárulni, milyen jövő, milyen dicsőségteljes jutalom vár reád. Próbára akartalak tenni, hogy hajlamod és elhatározásod a zárdái életre elég erős és őszinte-e. Szemirámisz az asszírok ki­rálynője lett, Morgana a britek király­asszonya. Bathilde a frankok fölött ural­kodott —, nézd azonban milyen méltósá­got és nagyságot szánt neked a sors.” S ifjú barátnőnknek különös látomása volt álmában. Egy magas trónuson ült: oly magas volt a trón, hogy a hármas korona, amely Johanna fejét díszítette, csaknem a felhő­kig ér. S egy puhatollú fehér galamb röpködte körül, szárnya legyezőként hű­sítette. S a trónus lábánál hatalmas em­bertömeg térdelt. Néhány­an a tömegből ezüst füstölőt lóbáltak feléje, a tömjén kellemes füstje úgy csavarodott fel a magasba, sűrű felhőkben Johanna felé. Sokan ájtatosan kapaszkodtak a magas trónlépcsőkön, hogy megcsókolhassák fe­hér lábát. Nem álmodtad még soha, kedves olva­só, hogy akasztófa alatt állsz, vagy hogy belöktek egy mély szakadékba? Abban a pillanatban, ha a kötelet a nyakunk körül érezzük, vagy ha a testnek össze kell törnie a kemény sziklákon , az em­ber hirtelen felébred, és ott van a jó me­leg ágyában, fején a hálósapkával, lábá­nál meg­ ott­­hever a kutyája. Nincs szebb, mint ilyen ébredés, az ember meg­tapogatja testét, hogy meggyőződjék: éb­ren van-e. Aztán felnyitja szemét, felkel és széthúzza a függönyt, hogy a gonosz álom végleg eltakarodjon. Ha azonban kellemeset álmodunk, azt, hogy rátalál­tunk a bölcsek kövére, vagy ráakadtunk egy világszép asszonyra, s akkor ébre­dünk éppen, amikor kezünk kinyúlik a csodák felé... akkor a valóság, az ébre­dés kiábrándító számunkra, sivár és visz­­szataszító. S az ember káromkodva űzi el magától ezt a valóságot, fejét a pár­nába fúrja vissza, és megkísérli az elve­szett álmot még egyszer megkeresni. Ilyen érzése volt Johannának is, fel­ébredve szép álmából és látva, hogy apja sírjánál hever, földi javak híján és min­den támasz nélkül. Ugyan nemsokára megjelent a derék Arkulf s hozott némi élelmet s vigaszt számára. Johanna azon­ban elutasította az ételt is. Arkulf sza­vait is és azt kérdezte váratlanul: — Hogy hívják a legközelebbi kolos­tort? — Szent Elitrud kolostora Mosbachban — szólt a meglepett férfi és reszkető kar­jával keletnek mutatott. — Köszönöm — felelte Johanna és szo­rosabbra vonta övét szakadt ruháján. Az­tán sietve megindult kelet felé, hogy mi­nél előbb elérje a sok kívánatost, amiről szent Liobba beszélt neki. Mikor a szent remete látta, hogy rohan el a fiatal te­remtés, megelégedetten ült naplójához, és bejegyezte, hogy azok a fák, amelyek hajlékát beárnyékolják — nyilván haté­kony imájának hatása alatt — csodára képesek. Mert lám, mindenki, aki meg­pihen alattuk, egyszerre sürgős szomját érzi a kolostori életnek. Sietségében Johanna nem is gondolt rá, hogy megkérdezze a közelebbi útirányt a kolostor felé. Amíg az út lapályon futott, úgy rohant rajta, mint egy könnyűlábú vad. Amikor azonban emelkedni kezdett, útkereszteződések és mellékösvények tá­rultak eléje , sziiklakövek sebezték lábát — úgy érezte, hogy eltévedt, éppen, mint Demeter a maga vándorlásaiban; ekkor fáradtan a földre dőlt. Ivott egy forrás vizéből, és gondolkodni kezdett jövőjén. Beesteledett, homály borult a sűrű er­dőségre, a hold nem bukkant fel az ég alján. Egyre sötétebb lett Johanna kö­rül, s a sűrű lombokon keresztül hol egy farkas zöldes szeme villant a lány felé, hol bagoly huhogás ijesztgette. Egyedül volt a szegény gyereklány az erdő borzal­mas magányában s szörnyű félelem kor­bácsolta fel fáradtságából. Tovább indult. Mint egy éjszakai kísértet, úgy bolyon­gott úttalanul, körbe-körbe a fák körül. Végre megpillantott egy fénysávot és megindult feléje, abban a reményben, hogy rátalál egy kegyes remete kunyhó­jára. Ehelyett azonban egy odvas fára bukkant. A fa odújában a szűzanya képe volt — előtte pedig egy csodamécses, egyike azoknak a fényeknek, amelyekről a legenda azt tartja, hogy sohasem fogy ki belőle az olaj, mert angyalok táplál­ják. Johanna letérdelt a kép előtt, és hosszan imádkozott, fohászkodva a szűz­anyához, mutassa meg a helyes utat, és vezesse ki az erdő sűrűjéből. Bensőséges fohásza gyors meghallga­tásra talált. Három szamár hangos ordí­tása felelt a szegény lány imájára; nem telt bele sok idő, megjelentek a derék állatok, három testes szerzetes súlya alatt roskadozva. Egy negyedik szamár is kö­vette őket, kétkerekű talyigába fogva. A talingán két ezüsthímzéses térítőbe bur­kolt láda foglalt helyet. Raleigh, Ligun és Regibald tisztelendő urak voltak a szamárháton ülők, Johanna atyjának ba­rátai, akik szent Péter és Marcellinus vértanúkat fuvarozták Mühlheimbe. A jóságos atyák megengedték kimerült hős­nőnknek, hogy a szentek közé üljön a talyigára. Meghallgatva Johanna történe­tét, ők maguk elmesélték, hogy szent Eginhart apát utasítására Rómában jár­tak, ereklyéket vásárolni. Mivel a szen­tek csontjaira nem tudtak megalkudni, közel voltak a kétségbeeséshez. Végül is éjnek idején egy fáklyás angyal szent Ti­­borcz katakombájához vezette őket. Fel­nyitva az üreget, egyszerűen ellopták a szentek csontjait, melyeket talyigára rak­tak. Ezer veszély és fáradtság után érkez­tek íme Németországba.,e Az elorzott szentek a jelek szerint nem voltak elragadtatva csontjaik erőszakos elhurcolásától. Nyöszörgések és panaszos sóhajok törtek elő a leszögezett ládákból s úgy tűnt, hogy mindennap elég vér is ömlik belőlük. Később azonban, úgy lát­szik, ismét megnyugodtak, visszatérve ré­gi jó tulajdonságaikhoz: szüntelenül cso­dát tettek jobbra, balra, bénákat gyógyí­tottak és látóvá tették a vakokat, talpra­­segítették a csúrban szenvedőket, kiker­gették az ördögöt, borrá változtatták a sört, galambbá a vércsét és keresztény­­nyé a pogányt. Ezt és hasonlókat beszél­tek el a szent atyák és égig magasztal­ták megszerzett szentjeik csodatevő ere­jét. Johanna fülében még mindig vissza­csengtek szent Liobba csábító ígéretei s nemigen hallgatott a három szerzetes fe­csegésére, egypárszor szívből ásított, vé­gül békésen elaludt a csodatevő szentek között. Mivel a kedves olvasót is hasonló sorstól féltem, igaz történetem folytatá­sát a második fejezetben mondom el. (F­olytat­juk) rr “ Ezt a legendát szent Raleigh és szent Re­gibald római küldetéséről, a holttestről, amely­ből vér csurgott, a sörnek borrá való átvál­tozásáról Eginhardnak „Historia translations’’ című művéből vettem. Ereklyék lopása a kö­zépkorban nemhogy tilos volt, hanem még kegyes cselekedetnek számított. MAGYAR SZÓ 1904. június 1., péntek

Next