Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)
1984-06-01 / 149. szám
10 EDVARD KARDELJ: Vis szigete Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forradalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét. A harctéri eseményeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgalmuk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (4) Úgy hiszem, hogy akkoriban alakult ki a partizánokhoz, azaz a jugoszláv népfelszabadító mozgalomhoz való viszonyulás harmadik változata, amely az alábbiakból állt: — először, módot találni arra, hogy a londoni királyi kormány és a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság, akár Tito vezetése alatt is egyesüljön; — másodszor, a partizánoknak Péter királyt mindaddig el kell ismerniük uralkodónak, amíg a nép demokratikus úton el nem dönti, hogy Jugoszlávia köztársaság lesz-e, vagy pedig királyság; — harmadszor, a nyugati hatalmaknak stratégiájukat Olaszországból ki kell terjeszteniük északra, az úgynevezett ljubljanai kapun, azaz Szlovénián át Ausztriára és Magyarország egy részére. Churchillnek csak két ütőkártyája volt, hogy megvalósítsa ezt az elképzelését: először is Sztálin támogatta a londoni menekült kormány és a király tekintetében, de nem abban is, hogy áthaladjon a ljubljanai kapun. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió katonai és politikai-stratégiai szükségletei és érdekei miatt, Sztálin ezt az áttérőt semmiképpen sem akarta átengedni a nyugati hatalmaknak. Ez pedig megfelelt a mi érdekeinknek is. Churchill második adottja az volt, hogy Sztálint nemigen foglalkoztatta Ausztria kérdése. Ezért fenntartás nélkül beleegyezett abba, hogy a nyugati hatalmak seregei Trbiton és Karintián át Ausztriába vonuljanak. Nehéz megmagyarázni, hogy Sztálint, illetve a Szovjetuniót miért nem érdekelte Ausztria háború utáni sorsa. Szerintem a legvalószínűbb az, hogy akkoriban Sztálin politikája és stratégiája Kelet-Németország, s nyilván Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország felé fordult. Ezért Ausztriát átengedte a nyugati szövetségeseknek, nehogy „túlfeszítse a húrt”. Az az álláspont, amelyet Sztálin később Szlovén Karintiával (Slovenska Kóruskával) kapcsolatosan elfoglalt, ékesen bizonyítja, hogy Sztálin Ausztriát soha sem tekintette a szovjet érdekszféra részének. Meglehet, hogy Jugoszlávia a párizsi miniszteri megbeszéléseken és békeértekezleten éppen emiatt számíthatott legkevésbé a Szovjetunió támogatására, amikor Kariztiáról volt szó. A ljubljanai kapu kérdésének felvetésére még egy kísérlet történt, amikor Alexander tábornagy hadseregünk főparancsnokával, Titóval együtt meglátogatta frontunkat. Formálisan a fő beszédtéma Tito és Alexander között a jugoszláv csapatoknak fegyverrel és egyéb szükséges hadfelszereléssel való ellátása, azaz a szövetségi kormányok segítsége hadseregünknek, amely akkor már a Magyarországtól az Adriai-tengerig húzódó arcvonalon harcolt. Tito határozott „nem!”-je azonban lerombolta azokat az illúziókat, hogy katonai segítséggel hatalomra lehetne hozni Jugoszláviában a régi reakciós politikai és katonai erőket. Ennek a kérdésnek erőszakos megoldása abban az időben rendkívül feszült viszonyt teremtett volna a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmai között, ezt pedig Churchill semmiképpen sem engedhette meg magának. Politikáján azonban lényegében semmit sem változtatott. Meggyőződésem, hogy Sztálin csupán látszatra támogatta Churchillt, arra számított ugyanis, hogy Jugoszláviában tovább fejlődik a forradalmi mozgalom, manőverezése pedig az adott pillanatban nem lesz kárunkra a forradalmi kormányunk és a londoni király közötti egyezkedés további alakulásában. Sztálin egyébként azért is játszott Churchill kezére, mert 1944 októberében, Moszkvában megállapodott vele, hogy Jugoszláviában az érdekterületet „fifti-fifti” arányban osztják meg, s az egyezséget 1945 elején a jaltai konferencián is megerősítették. Valójában akkor már olyannyira a kezünkben tartottuk a politikai hatalmat Jugoszláviában, hogy az ilyen és hasonló alkudozás eleve nevetséges volt. Ezért, amikor 1944 végén Moszkvában Sztálinnal tárgyaltam, nem nagyon tiltakoztam a szóban forgó megegyezés ellen. El sem képzelhettem — s ezt a szovjet kommunista párt központi bizottságával való régebbi ismételt összeütközések alapján —, hogy térben és időben megtörténhet, hogy a forradalmi Jugoszlávia egy jottányit is enged. Az idő tájt mi már teljesen független forradalmi erő voltunk. Ha időről, időre egyik-másik politikai kérdésben el is fogadtuk a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, vagy a szovjet kormánynak a javaslatát, ez nem az alárendeltség jele volt, hanem annak kifejezése, hogy meghatározott kérdésekben azonos vagy hasonló véleményen vagyunk, ugyanakkor tudatában voltunnk annak is, hogy az elkövetkező békeértekezleten Jugoszlávia sokban függni fog a Szovjetunió támogatásától. Ha volt is közöttünk félreértés és nézeteltérés — ilyesmi előfordult a háború előtt is, meg alatt is — ez főleg az egymás közötti kapcsolatokra, valamint a szomszéd országokhoz való viszonyulásra vonatkozott, de erről később majd részletesebben szólok. Elvitathatatlan azonban, hogy abban az időben a Szovjetunió nagymértékben hozzájárult az új Jugoszlávia helyzetének megszilárdításához Európában, valamint ahhoz is, hogy a Hitler-ellenes koalíció szövetséges államai elismerjék hazánkat, s enélkül a támogatás nélkül összehasonlíthatatlanul kevesebbet értünk volna el a békeértekezleten. Gyakorlatilag a Jugoszlávia nemzetközi elismeréséért és a méltányos békeszerződésért folytatott küzdelmünkben egyedüli szövetségesünk a Szovjetunió volt, s persze, a többi szocialista állam. Nyilván adódott kivétel is. Mondhatni, hogy ezekben a keretekben mozgott Churchill, illetve a szövetségesek általános politikája és magatartása a jugoszláv népfelszabadító mozgalom iránt 1941-től kezdve egészen a háború végéig. Megkísérlem, hogy a következőkben tüzetesen elmondjam ennek a politikának egy-egy szakaszát. KÜZDELEM A JUGOSZLÁV NÉPFELSZABADÍTÓ HADSEREG ELISMERÉSÉÉRT Amint Hitler megtámadta Jugoszláviát, megjelentek a csetnikek is. Valójában a régi Jugoszlávia monarchista nagyszerb szemléletű felső köreit képviselték. Politikájuk a következő volt: az erdőben ücsörögni, egy maroknyi parasztot mozgósítani — anynyit csak, hogy biztosítsák őket —, kivárni a szövetségesek végső győzelmét, hogy aztán előjöhessenek az erdőből, s II. Péter király és Jugoszlávia seregének szerpében tetszeleghessenek. (Folytatjuk) ifj ! E. D. HHOIDIS Johanna Őszentsége Nopápa a Vatikán trónusán (6) Posztókömlösöm túlszárnyalta a selyem fényét, a drágakövek tündöklését, a kifestett arcok hívogató színeit és a csupasz vállak tompa ragyogását. És hódolóim nagy csoportjában megpillantottam Róbertet, a tizennyolc éves ifjút, aki könynyes tekintettel, makacsul és vágyakozva igyekezett mögéje pillantani fátyolomnak. Amikor véget ért az ünnepség, a császár maga kísért palotája legszebb szobájába, melynek ajtaja a császári palota kertjére nyílt. Éjfél felé felébredtem első álmomból, és felnyitottam ezt az ajtót, hogy kiszellőztessem a szobát a nehéz tömjén és mirha illattól, amellyel Károly testvérei, tiszteletemre a helyiséget beillatosították. S akkor megláttam fiatal esti ismerősömet, Róbertet: a földön ült egy almafa alatt. Fejét lassan tenyerébe hajtotta, karját pedig a térdére támasztva, le nem vette szemét az ajtómról. Amikor megpillantott, izgatottan felugrott, s el akart menekülni, én azonban szemem intésével magamhoz parancsoltam. Egy ugrással nálam termett, lábaimhoz vetette magát, de nem mert szólni, még szemét sem vetette fel. Csak amikor szőke haját megsimogattam és ajkam enyhén érintette homlokát, bátorodott fel. Óvatosan, mint aki meg akar győződni, hogy nem szellemmel van-e dolga, úgy érintette meg hálóköntösömet, aztán megcirógatta leeresztett hosszú hajamat, míg végül meggyőződött, hogy valóban szent Liobba áll előtte, alvásra készen és mosolygó szemmel. Melyik világi hölgy ért meg ilyen istenítést, kinek ajkai üdvözítettek ennyi bensőséggel egy barátot? Két álló hónapig Károly udvarában maradtam. Mikor azonban torkig voltam az ünnepi vacsorákkal, kézcsókokkal és zajos ünnepségekkel, elbúcsúztam a vendégszerető császári udvartól. A császár maga fogta szamaram kantárát, a császárné s a hercegnő könyörögtek, hogy maradjak — szegény Róbertem pedig a haját tépte kétségbeesésében. Ilyen életet ígérek neked is, kedves Johannám. Zavartalan örömöket és kétes világi élvezetek helyett, szabadságot rabság helyett, a kolostor fejedelemasszonyának pásztorbotját szövő rokka helyett és Krisztust halandó férj helyett. Hallottad szent Idától a világi élet dicséretét, tőlem pedig a kolostori magány csodás előnyeit. Válassz most kettőjük közül, válassz közöttem és Ida között. A válasz könnyű volt, a lány hunyt szemmel is reáhibázhatott. Az alvó kitárta két karját a beszédes zárdafőnöknő felé, anélkül, hogy egy percig is habozna, kételkedne. Szent Idát ez annyira megijesztette és megszégyenítette, hogy egyetlen szó nélkül köddé vált és eltűnt, hasonlóan azokhoz a démonokhoz, amelyek oly sokszor megzavarták szent Pachomius jámbor gondolatait, imakönyv helyett rózsás ajkakkal és hófehér keblekkel kísértve őt... Szent Liobba pedig arcon csókolva ifjú bámulóját, így folytatta: „Nem akartam elárulni, milyen jövő, milyen dicsőségteljes jutalom vár reád. Próbára akartalak tenni, hogy hajlamod és elhatározásod a zárdái életre elég erős és őszinte-e. Szemirámisz az asszírok királynője lett, Morgana a britek királyasszonya. Bathilde a frankok fölött uralkodott —, nézd azonban milyen méltóságot és nagyságot szánt neked a sors.” S ifjú barátnőnknek különös látomása volt álmában. Egy magas trónuson ült: oly magas volt a trón, hogy a hármas korona, amely Johanna fejét díszítette, csaknem a felhőkig ér. S egy puhatollú fehér galamb röpködte körül, szárnya legyezőként hűsítette. S a trónus lábánál hatalmas embertömeg térdelt. Néhányan a tömegből ezüst füstölőt lóbáltak feléje, a tömjén kellemes füstje úgy csavarodott fel a magasba, sűrű felhőkben Johanna felé. Sokan ájtatosan kapaszkodtak a magas trónlépcsőkön, hogy megcsókolhassák fehér lábát. Nem álmodtad még soha, kedves olvasó, hogy akasztófa alatt állsz, vagy hogy belöktek egy mély szakadékba? Abban a pillanatban, ha a kötelet a nyakunk körül érezzük, vagy ha a testnek össze kell törnie a kemény sziklákon , az ember hirtelen felébred, és ott van a jó meleg ágyában, fején a hálósapkával, lábánál meg otthever a kutyája. Nincs szebb, mint ilyen ébredés, az ember megtapogatja testét, hogy meggyőződjék: ébren van-e. Aztán felnyitja szemét, felkel és széthúzza a függönyt, hogy a gonosz álom végleg eltakarodjon. Ha azonban kellemeset álmodunk, azt, hogy rátaláltunk a bölcsek kövére, vagy ráakadtunk egy világszép asszonyra, s akkor ébredünk éppen, amikor kezünk kinyúlik a csodák felé... akkor a valóság, az ébredés kiábrándító számunkra, sivár és viszszataszító. S az ember káromkodva űzi el magától ezt a valóságot, fejét a párnába fúrja vissza, és megkísérli az elveszett álmot még egyszer megkeresni. Ilyen érzése volt Johannának is, felébredve szép álmából és látva, hogy apja sírjánál hever, földi javak híján és minden támasz nélkül. Ugyan nemsokára megjelent a derék Arkulf s hozott némi élelmet s vigaszt számára. Johanna azonban elutasította az ételt is. Arkulf szavait is és azt kérdezte váratlanul: — Hogy hívják a legközelebbi kolostort? — Szent Elitrud kolostora Mosbachban — szólt a meglepett férfi és reszkető karjával keletnek mutatott. — Köszönöm — felelte Johanna és szorosabbra vonta övét szakadt ruháján. Aztán sietve megindult kelet felé, hogy minél előbb elérje a sok kívánatost, amiről szent Liobba beszélt neki. Mikor a szent remete látta, hogy rohan el a fiatal teremtés, megelégedetten ült naplójához, és bejegyezte, hogy azok a fák, amelyek hajlékát beárnyékolják — nyilván hatékony imájának hatása alatt — csodára képesek. Mert lám, mindenki, aki megpihen alattuk, egyszerre sürgős szomját érzi a kolostori életnek. Sietségében Johanna nem is gondolt rá, hogy megkérdezze a közelebbi útirányt a kolostor felé. Amíg az út lapályon futott, úgy rohant rajta, mint egy könnyűlábú vad. Amikor azonban emelkedni kezdett, útkereszteződések és mellékösvények tárultak eléje , sziiklakövek sebezték lábát — úgy érezte, hogy eltévedt, éppen, mint Demeter a maga vándorlásaiban; ekkor fáradtan a földre dőlt. Ivott egy forrás vizéből, és gondolkodni kezdett jövőjén. Beesteledett, homály borult a sűrű erdőségre, a hold nem bukkant fel az ég alján. Egyre sötétebb lett Johanna körül, s a sűrű lombokon keresztül hol egy farkas zöldes szeme villant a lány felé, hol bagoly huhogás ijesztgette. Egyedül volt a szegény gyereklány az erdő borzalmas magányában s szörnyű félelem korbácsolta fel fáradtságából. Tovább indult. Mint egy éjszakai kísértet, úgy bolyongott úttalanul, körbe-körbe a fák körül. Végre megpillantott egy fénysávot és megindult feléje, abban a reményben, hogy rátalál egy kegyes remete kunyhójára. Ehelyett azonban egy odvas fára bukkant. A fa odújában a szűzanya képe volt — előtte pedig egy csodamécses, egyike azoknak a fényeknek, amelyekről a legenda azt tartja, hogy sohasem fogy ki belőle az olaj, mert angyalok táplálják. Johanna letérdelt a kép előtt, és hosszan imádkozott, fohászkodva a szűzanyához, mutassa meg a helyes utat, és vezesse ki az erdő sűrűjéből. Bensőséges fohásza gyors meghallgatásra talált. Három szamár hangos ordítása felelt a szegény lány imájára; nem telt bele sok idő, megjelentek a derék állatok, három testes szerzetes súlya alatt roskadozva. Egy negyedik szamár is követte őket, kétkerekű talyigába fogva. A talingán két ezüsthímzéses térítőbe burkolt láda foglalt helyet. Raleigh, Ligun és Regibald tisztelendő urak voltak a szamárháton ülők, Johanna atyjának barátai, akik szent Péter és Marcellinus vértanúkat fuvarozták Mühlheimbe. A jóságos atyák megengedték kimerült hősnőnknek, hogy a szentek közé üljön a talyigára. Meghallgatva Johanna történetét, ők maguk elmesélték, hogy szent Eginhart apát utasítására Rómában jártak, ereklyéket vásárolni. Mivel a szentek csontjaira nem tudtak megalkudni, közel voltak a kétségbeeséshez. Végül is éjnek idején egy fáklyás angyal szent Tiborcz katakombájához vezette őket. Felnyitva az üreget, egyszerűen ellopták a szentek csontjait, melyeket talyigára raktak. Ezer veszély és fáradtság után érkeztek íme Németországba.,e Az elorzott szentek a jelek szerint nem voltak elragadtatva csontjaik erőszakos elhurcolásától. Nyöszörgések és panaszos sóhajok törtek elő a leszögezett ládákból s úgy tűnt, hogy mindennap elég vér is ömlik belőlük. Később azonban, úgy látszik, ismét megnyugodtak, visszatérve régi jó tulajdonságaikhoz: szüntelenül csodát tettek jobbra, balra, bénákat gyógyítottak és látóvá tették a vakokat, talprasegítették a csúrban szenvedőket, kikergették az ördögöt, borrá változtatták a sört, galambbá a vércsét és kereszténynyé a pogányt. Ezt és hasonlókat beszéltek el a szent atyák és égig magasztalták megszerzett szentjeik csodatevő erejét. Johanna fülében még mindig visszacsengtek szent Liobba csábító ígéretei s nemigen hallgatott a három szerzetes fecsegésére, egypárszor szívből ásított, végül békésen elaludt a csodatevő szentek között. Mivel a kedves olvasót is hasonló sorstól féltem, igaz történetem folytatását a második fejezetben mondom el. (Folytatjuk) rr “ Ezt a legendát szent Raleigh és szent Regibald római küldetéséről, a holttestről, amelyből vér csurgott, a sörnek borrá való átváltozásáról Eginhardnak „Historia translations’’ című művéből vettem. Ereklyék lopása a középkorban nemhogy tilos volt, hanem még kegyes cselekedetnek számított. MAGYAR SZÓ 1904. június 1., péntek