Magyar Szó, 1986. május (43. évfolyam, 118-131. szám)

1986-04-30 - 1986-05-02 / 118. szám

A Visszafejlődő fejlődők­ övid ideig tartott a rézkitermelésre alapozó, s a maga nemében páratlan gazdasági fellendülés Zambiában. Az egykori brit protektorátus, Észak-Rhodésia 1964-ben nyerte el függetlenségét, s vette fel a Zambia nevet. A világ negyedik réznagyhatalma kivitelének 90 szá­zalékát a réz adta, s akkor még nagyon jó ára volt a világpiacon, óriási devizabevételt szavatolt. Hatalmas léptekkel indult el a fejlődés útján: utakat, vasútvona­lakat, vízi erőműveket, gyárakat építettek, többek között jugoszláv szakemberek segítségével. Kenneth Kaunda elnök meghir­dette a „humánszocializmus” meg­teremtésének korszakát. Bevezet­ték az ingyenes egészségügyi szol­gálatot, iskoláztatást, lakhaszná­latot, s a díjmentes energiaszol­gáltatást. A falusi lakosság a városokba kezdett özönleni, s af­rikai viszonylatokban egyedülálló jelenség szemtanúja lehetett a vi­lág, mert az ország lakosságának több mint 60 százaléka városokba költözött. A „rézálom” azonban hamarosan szertefoszlott, am­íg egy évtizedig tartott. A 70-es években esni kez­dett az ország legfontosabb kivi­teli cikkének az ára. Ez a folya­mat azóta is tart, s Zambia meg­érte, hogy többé nem gazdaságos a rézkivitel, mert az expportból származó bevétel nem fedezi a ki­termelési költségeket. Az ország adóssága 6 milliárd dollárra duzzadt — jelenleg min­den polgárra 1000 dollár adósság jut — az évi devizabevétel pedig jelenleg mindössze 800 millió dol­lár. A közelmúltig még rendkívül drága kőolaj hiánya, az egyre kedvezőtlenebb hitelfeltételek, a nyugati protekcionista intézkedé­sek és a fokozódó munkanélküli­ség csak tetézte a gazdasági gon­dokat. Kényszerű „meghátrálás” következett be, s néhány évvel ez­előtt megszüntették a lakbérmen­tesítést, a tanulók ingyenes diák­otthoni ellátását, a díjmentes energiaszolgáltatást, az alapvető élelmiszerek szubvencionálását és azóta is egymást követik a taka­rékossági intézkedések. Kinshasában, Zaire fővárosában néhány évvel ezelőtt gyárat épí­tett a csokoládék és töltött kek­szek világhírű cége, a Nestlé. A gyárat azonban sohasem helyezték üzembe, mert a zaire-i kormány nem képes elegendő pénzt előte­remteni a tejpor, a nélkülözhetet­len alapanyag importjára. Kamerun korszerű papírgyárat épített, ez azért lett félresikerült is igen költséges­ beruházás, mert a megvásárolt technológia nem alkalmas a kameruni erdők fafaj­táinak feldolgozására. A Szaharától délre elterülő af­rikai országokban 1980-tól 1986-ig 12 százalékkal csökkent a terme­lés, ez negetív világcsúcsnak te­kinthető a háború óta eltelt idő­szakban. Vég nélkül sorolhatnánk a fen­tiekhez hasonló példákat a harma­dik világ országainak részben vagy majdnem teljesen célt té­vesztett vagy irreális elgondolás­ból kiinduló iparosítási és fejlesz­tési próbálkozásairól. A kőolajár jelenlegi szédítő zuhanása nyil­vánvalóan újabb nevekkel — Me­xikó, Venezuela — gyarapítja azon fejlődő országok listáját, amelyek túlnyomórészt felkészületlenül vág­nak neki az iparosításnak, sok esetben egyetlen nyersanyagbázis­ra, egyetlen kiviteli cikkre ala­pozták jövőjüket, s a kezdeti fel­lendülésen túljutva gazdaságuk visszaesett, és egyre inkább függő helyzetbe kerülnek a fejlettekkel szemben. A gazdasági visszaesés termé­szetesen aláássa a harmadik világ országainak gyakran nem éppen szilárd lábakon álló belső bizton­ságát, politikai feszültséget kelt messzeható következményekkel, s nem utolsósorban az eladósodás lerázhatatlan béklyóiba veri őket (a fejlődőek adósságait 1000 milli­árd dollárra becsülik). Nagy tévedés lenne azonban a fejlődők „visszafejlődését” csak az elmaradottság, a szegénység, a fejletlenség, a szervezetlenség, a szakemberhiány vagy a gyarmati múlt terhes örökségének számlá­jára írni. Legalább annyi vagy még nagyobb súllyal esik a latba — amint már számtalan esetben megállapították — az igazságtalan világgazdasági rendszer, a fejlet­tek protekcionista intézkedései, a megszigorított hitelezési feltételek, a különféle érdekévényesítéshez kötött segélyezés, s a világgazda­sági válság terhének a fejlődők­re való áthárítása A fejlődők továbbra is szapo­rodó nehézségei az eddigieknél jóval körültekintőbb, felkészültebb iparosítást, az egymásra való tá­maszkodást, a még kezdet kezde­tén levő Dél-Dél együttműködés erősítését teszik szükségessé. Je­lenleg nyilvánvalóan lényeges a fejlett világnak a mostaninál na­gyobb megértése és segítsége is, mert ellenkező esetben még job­ban elmélyül a már most hatal­mas feszültségektől terhe.. Észak— Dél ellentét. VADÓCZ Károly KÜLPOLITIKA MAGYAR SZÓ 19­86. április 30., május 1., 2. Túl a tudatnélkü­liséggel• Bizonytalan léptekkel a határozott elképzelések felé — Lengyelország az elkövetkező öt évben, a tervbizottság szerint . A JELEK SZERINT a közepesen fejlett és a fejlő­dő országok lényegében csak a századfordulóig számíthat­nak bizonyos esélyekre, hogy megtartsák, ha közelíteni nem is tudják a fejletten, és a közöt­tük levő igen nagy különbségi­g. Véletlen esélyről, az átállással járó nehézségek következtében kissé visszaszoruló lehetőség fe­­használási „zavarról” van szó, ami semmiképpen sem nyúlhat egy évtizednél tovább. Akinek ebben az időszakban sikerül ki­használnia a helyzet adta lehető­ségeket, az nem fog drasztikusan lemaradni a jövő században, aki­nek nem, az több évszázados le­maradásra „kárhoztatik”. Leg­alábbis jelenleg úgy tűnik. Valószínűleg kevésbé ezt a szempontot figyelembe véve, in­kább a válság mélypontjánál, sürgető szükségéből kiindulva, s az utóbbi évek némi eredmé­nyeire támaszkodva tárta nem­régiben nyilvánosság elé, úgy­mond társadalmi vitára a len­gyel tervbizottság az elkövetkező ötéves időszak fejlődésére vonat­kozó elképzeléseit. Becsületére szolgáljon, hogy nemcsak a­­kí­vánságok Listáját készítette el, ha­nem egyenesen és kereken ki­mondta a bizottság elnöke, a kormány alelnöke, Manfred Go­rywoda, hogy mi minden kell ahhoz, hogy az előterjesztett el­képzelés megvalósuljon. Szá­munkra és a piaci gazdálkodás­hoz szokott emberek számára fur­csán hangzik az elnöknek az a figyelmeztetése, hogy körülbelül egymillió ember vonul nyugdíj­ba, 750 000 gyeréit pedig isko­lába iratkozik. Eszerint draszti­kusan megromlik a foglalkozta­tottak és a lakosság számará­nya, az előbbiek kárára. Más szóval munkanélküliséggel kell számolni. Azért furcsa, mert szin­te világszerte a legkorszerűbb technológia, a számítástechnika alkalmazásának egyik legfőbb gátlója a munkanélküliség. Ez te­hát nem fenyegeti a lengyel gaz­daságot, s szabad kezet ad az automatizációra. Eszerint nem a fejlődést gátló, hanem serkentő elemek között kellene említeni. Reális gátló körülmény viszont az ország túlzott külföldi eladó­sodása. Amint Gorywoda elnök mondta, egyrészt csökkenteni fog­ja a nemzeti jövedelmet — mert törleszteni kell —, másrészt pe­dig a nyugati országokból szár­mazó a további fejlődéshez nél­külözhetetlen műszaki behoza­talt. Figyelmeztetett arra is, hogy a lengyel termelőberendezések 64 százalékban elévültek, vagyis erő­teljes felújításra szorulnának , ha volna deviza. Megoldásra vár továbbá a hiánycikkek kérdése, becslések szerint értéke a múlt évben elérte a 250 milliárd zlo­tyt. Gorywoda ezekkel a kézenfek­vő nehézségekkel állni a szerv­be a kevésbé megfoghatókat. Azt pél­dául, hogy a gazdaság nagy tar­taléka, tehát lehetősége a munka­idő jobb hasznosítása, az ener­giatakarékosság és a nyersanyag­­megtakarítás. Ezt természetesen senki sem vonhatja kétségbe, de azt azért megkérdezheti, eddig nem létezett ilyen lehetőség? A válasz nem lehetne más, mint igenlő, s a következő kérdésre, miért nem használták ki eddie megfelelőképpen, s miért gondol­ják, hogy ezentúl m­ajd kihasz­nálják, a válasz nem lehet egyéb, mint egészen bizonytalan és egyáltalán nem meggyőző jelz. Ehhez inkább az kellene, hogy valakinek világos elképzelése len­ne arról, mivel lehetne serken­teni jobb hasznosításukat. A terv­­bizottság elnökének er­re vonatko­zólag nem volt megbízható re­ceptje. A tervezés, valószínűleg legna­gyobb problémája, hogy ilyen „ha lenne, akkor volna” alapokon nyugszik az előirányzat amely szerint az elkövetkező öt év alatt a lengyel gazdaság 16—19 száza­lékkal növeli termelését, vagy­ évi 3—3,5 százalékkal. Gorywoda kormányalelnök vilá­gosan beszélt, amikor a lehetősé­geket összefoglalva, mondván hogy az előterjesztés megvalósí­tásához javítani k­ell a termelő­eszközök műszaki színvonalát, a termelés anyagellátásán és struk­túráján. Azt már nem mondta, mert ma­gától érthető, hogy mindehhez devizára, sok devizára van szük­ség. Akkor, amikor az ország nehezen tudja helyreállítani kül­gazdasági mérlegegyensúlyát, s amikor nagy külföldi adósságok nehezednek a gazdaságra, kötik meg kezdeményezési és termelési lehetőségét. Mert az nem vívás, a lengyel gazdaság színvonala sokkal maga­sabb, mint ahogyan jelenleg ter­mékeivel s világpiaci bevételei­vel le lehet mérni. Sokkal többre keres, mint ahogyan ma tűnt!* Az első lépés első próbálkozásai ezek, amelyek, ha sikerülnek, nemcsak kijuttatják a gazdaságot régi nagy válságából, hanem amelyek jelentős lendületet is kölcsönöznek neki. Annál inkább, mert ezekben az években készül a világ minden valamirevaló gaz­dasága az eddiginél sokkal na­gyobb ugrásra. Olyan nagyra, hogy később szinte nem is lehet majd utolérni. LOVAS István S A dollár előretörése és taktikai visszavonulása­ ZINTE INGYEN vesztegetik a benzint az USA-ban. Te­xasban 20 centért árulják literjét, az amerikai fizetések mel­lett a jugoszláv árnak körülbelül a 40 százalékáért. És nem ez az egyetlen szokatlan dolog az ame­rikai piacon. A sok furcsaság kö­zött talán még nagyobb szenzá­ciót keltett, hogy februárban or­szágos átlagban 1,6 százalékkal csökkentek a nagykereskedelmi árak, 1947 óta először. De az ilyen tünetekkel jelentkező hely­zetnek még szokatlanabb követ­kezménye, hogy mindez nem vált­ja ki a dollár erősödését, illetve a már megszokott felfelé ívelő hullámot. Sőt ezekben a napokban a dol­lár egymás után dönti saját re­kordjait, csak most a többi valu­tához viszonyított árfolyamának csökkenésével. Mi történik itt? I­SMÉT A RÉGI FÉNYÉBEN kell ragyognia az USA te­kintélyének — ezzel a jel­szóval győzött 1981-ben Reagan, a Fehér Ház akkori lakójával, Char­terrel szemben. Ez a jelszó az amerikaiaknak mindig az éppen elnöklő politikus ellen fordulásá­ban, minden előző elnök lemondá­sában, vagy a második mandátu­mért vívott harcban elszenvedett A karikatúrákat Léphart Pál készítette vereségében megnyilatkozó elbi­zonytalanodását, zavarodottságát kívánta elsősorban felszámolni, hogy az amerikaiak ismét úgy néz­hessenek a világra, mintha az csupán arra várna, hogy az ame­rikaiak vezessék, diktáljanak ne­ki. Ebben a politikában —­ a szö­vetségesek felsorakoztatásának erőltetése, az amerikai fegyverek fitogtatása, vagy ha kell, bevetése, és sok más tényező mellett — fontos helyet kapott a dollár megerősítése is. Az aranyfedezetnek 1971-ben történt megszüntetése lehetővé is tette, hogy a dollárral kapcsola­tos belső megszorító intézkedéseik ne csak az akkor két számjegyű amerikai infláció letörését hozzák meg, hanem a dollárnak a világ­ pénzrendszerében játszott szerepe folytán az egész világon növelték a dollár iránti keresletet. Ilyen irányban hatott továbbá a kama­tok növelése, a fejlődő országok megszorítása az adósságok vissza­fizetésére, amivel együtt járt a dollár iránti kereslet növekedése és a fejlődő országok árainak le­törése, a fejlett országok tőkéjé­nek felszippantása. Mindez együt­tesen a dollár árfolyamának ug­rásszerű emelkedéséhez vezetett: ma már hihetetlen, hogy több mint 3 márkát, 10 francia frankot, 2000 lírát stb. adtak érte. F­ORDULAT KÖVETKEZETT azonban be az amerikai politikában. Rádöbbentek ugyanis, hogy a drága dollárnak nemcsak előnye van, hanem hát­ránya is. Mert az amerikaiaknak jól jött, hogy a világ minden ré­széről odaömlöttek a dollármil­­liárdok, lehetővé téve a gazdasági lendületet, vagy hogy a soha any­­nyit nem utazó amerikaiak a világ minden részén azt látták, hogy pénzük sokkal többet ér. Nemsokára jelentkeztek azonban a következmények is. Ezekre el­sősorban az amerikai kereskedel­mi deficit növekedése figyelmez­tetett: a külkereskedelmi hiány ugyanis 1984-ben nem kevesebb, mint 123 milliárd dollár volt, még­hozzá nemcsak Japán felé 37 mil­liárd, hanem 8,3 milliárd volt Me­xikó, sőt 5,8 milliárd dollár Hong­kong felé is. A drága dollár ugyanis meg­akasztotta az amerikai kivitelt, túlzottan megdrágítva az ameri­kai árut, letörte versenyképessé­gét a nemzetközi piacon. Legelő­ször a farmerek tiltakoztak, mert veszélybe került az olyan fontos élelmiszer-kivitel. De igazán csak akkor gondolkodtak el, amikor a statisztikák kimutatták, hogy a legfejlettebb technológiák piacán az amerikai árucikkek nemcsak a világot veszítik el, hanem odahaza is kezdenek háttérbe szorulni. En­nek hatására az amerikai politika egyszerre a dollár árfolyamának csökkentését kezdte szorgalmazni. B­IZONYTALAN a következő hónapokban a dollár árfo­lyama. Vannak olyan véle­mények is, hogy tovább esik, meg olyanok is, hogy most már megál­lapodik. Két dolog azonban biz­tos. Az egyik: a mostani bizony­talanság megmarad és minden egyes esemény valóságos árfo­lyamzuhanást vagy robbanásszerű növekedést válthat ki. A másik: a világ — nemcsak a fejlődő, ha­nem a fejlett országok is — meg­tanulta, milyen következmények­kel jár, ha a világ pénzrendszere egyetlenegy ország politikájának függvénye. BÁLINT István A VILÁG GAZDASÁGI ÉLETÉNEK MOZGÁSAI olyan rendszerben ala­kulnak, olyan hatásoknak en­gedelmeskednek, amelyeket azok alakítottak ki, akiknek kezében összpontosul a gazda­sági hatalom, akik a törvény­szerűségeket is gazdasági ere­jüknél fogva saját érdekeiknek megfelelően tudják kiaknázni. S ez is egy törvényszerűség. Ma­gyarán: igazságtalan világgaz­dasági rendszerben élünk, nem is várható el bárkitől is, hogy (valamiféle igazságérzettől ve­zérelve) lemondjon előnyös helyzetéről, (ilyen nincs a g­az­daságban, ott az érdek az úr), amelyet nem csupán annak kö­szönhet, hogy képzettebb, szor­gal­masabb, jobb, hatékonyabb a rendszere stb. (ennek is meg­van a történelmi háttere), ha­nem sok minden másnak is, ami már egyáltalán nem az ő érdeme, mint ahogy a fejletlen világ sem tehet arról, hogy nyo­mort örökölt, vagy nem tud si­keresen harcolni a „realitások” ellen, amelyek tőle teljesen füg­getlenül, beleszólása nélkül jöt­tek létre. Vajon tudatosodik-e erőteljesebben a fejlett ipari világban az a felismerés, hogy „egy hajóban élünk”, kölcsö­nös függőségben, s ha a fejlett világ nem is tudja magával ra­gadni az újbóli fellendülés út­ján a többieket, annál inkább ránthatja vissza veszélyesen a világgazdaság szekerét a meg­osztottság, az egymásr­autaltság tényének figyelmen kívül ha­gyása, az igazságtalan gazda­sági világrend. Ez ellen harcol az el nem kötelezett országok mozgalma, az a rendszer ellen, amely számos feszültség forrá­sa. A világgazdasági élet bár­melyik súlyosabb problémáját vesszük tüzetesebben szemügy­re, végkövetkeztetésként a fent említettekhez juthatunk, az hú­zódik meg a gazdasági kérdések hátterében. A MAGYAR SZÓ MAI ÜN­NEPI SZÁMÁNAK e három külpolitikai oldalán csupán né­hány világgazdasági témát ve­tünk fel, elemzünk a rengeteg közül, azokat, amelyek legfon­tosabbnak tűnnek, legidősze­rűbbek, tehát a legnagyobb ér­deklődésre tarthatnak számot, mint amilyen a tartozások problémája, a kőolajkérdés, a fejlődő országok súlyos hely­zete, a korszerűsítés kérdése, a fejlett nyugati világ a nem­zetközi gazdasági rendszerben, a pénzügyi rendszer visszásságai. Ezek a kérdések természetesen csak kölcsönös összefüggéseik­ben vizsgálhatók, ezért az eltérő témák is több pontban érint­keznek: vagy éppenséggel fedik egymást, vagy pedig egyes kér­dések a témából adódó néző­ponttól függően más-más vetü­­letben mutatkoznak meg. A vi­lággazdasági mozgásokat teljes összetettségükben lehetetlen fel­térképezni, az írások végső so­ron csupán egyes problémakö­rökből kiragadott kérdések né­­hány vonatkozására szorítkoz­hattak, vagy egy-egy konkré­tabb téma feldolgozásával, is­mertetésével, igyekeztek bővíte­ni a sok-sok mozaikkockából összeálló képen. AZZAL A CÉLLAL, hogy az írások, így együtt, hozzá­segítenek a világgazdasági moz­gások és azok rendszere lénye­gének megvilágításához. SEBESTYÉN Imre Egymásrautaltság, kölcsönös függőség

Next