Magyar Szó, 1992. február (49. évfolyam, 30-58. szám)

1992-02-22 / 51. szám

4­1.SzLo.? XXXI. évf., 10. szám Szerkeszti Bálint Sándor MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA 1992. II. 22.sanyarú sorsunk Az első magyar törté­nelmi konferencia az elnyo­más éveiről 1945-1956 cí­men február elején és má­sodikén Budapesten, az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetemen számos társa­dalmi szervezet aktív közre­működésével értekezletet szervezett az ’56-os Forra­dalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány. A felolvasott beszámolók cí­me utal a konferencia té­májára: Magyar elítéltek a Szovjetunióban 1945-ben, 1956-ban; Börtönvilág Ma­gyarországon; Politikailag megbízhatatlanok - osztá­lyidegenek; Szovjetvilág Magyarországon stb. La­­ punk munkatársa, Matuska Márton Haza és anyaország címen nyújtott át dolgoza­tot. A háború utáni magyar­­jugoszláv hivatalos kapcso­latokkal foglalkozik, s ezen belül azzal, hogyan hatott e kapcsolatok alakulása az it­teni magyar kisebbség sor­sára. Dolgozatát a korabeli Magyar Szó cikkeire ala­pozta. A MAGYAR ŐSLAKOSSÁG TRAGIKUS SORSA 1945-BEN A FELVIDÉKEN, A KÁRPÁTALJÁN ÉS A VAJDASÁGBAN Alább dr. Lezsák Sándornak a konferencia egyik legátfogóbb, minket is érintő, tanulmányát ad­juk közre némileg rövidít­ve, abban a reményben, hogy a témával kapcsolatos dokumentumokat őrző le­véltárakban végre hozzáfér­hetővé válnak azok az ada­tok, amelyek végleg elosz­latják a problematikát öve­ző bizonytalanságot. A megjelölt témakör­rel részben mint jogász, részben mint történelem iránt érdeklődő ember, részben pedig mint politi­kus találkoztam. Mint az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának tagja és tiszt­ségviselője, feladatomnak tartottam a határon túli magyarság sorskérdéseinek tanulmányozását. Az 1920-as trianoni békediktátum az ismert tra­gikus helyzetet idézte elő, megfosztva Magyarországot területének kétharmadától, lakosságának több mint a felétől. Ezek nemcsak szá­mok. Ez azt is jelentette, hogy a megalakult új állam­­alakulatok államalkotó né­pei gazdatudattal kezdték rendezni a határon túli tér­ség ügyeit. Megjelent a pri­mitív sovinizmus, amely utat engedett misztikus, valóságidegen, gyer­mekded ideológiáknak, az elkülönülésnek, az idegengyűlöletnek, a volt gazda, a magyarság gyűlöletének. Trianon után hamarosan bekövetkezett a második nagy tragé­dia, a II. világháború és annak elvesztése. Erre a helyzetre is érvényes az, amit Newton lord mondott a brit alsóházban 1920-ban a magyar békekötés előtt: „Az a bűnük, hogy ellenünk harcoltak. Ez tökéletesen igaz. ...Magyarország valójában olyan helyzetben van, mint az az em­ber, aki agyvérzés következtében bénulást szenvedett és akit most egykori szövetségesei és alattvalói állandóan rugdosnak és pofoznak.” MI TÖRTÉNT CSEHSZLOVÁKIÁBAN?__________ Miután a nagyhatalmak 1941-ben elismerték Benes londoni kormányát és elfogadták az eredeti határok visszaállításának elvét, to­vábbá elfogadták azt is, hogy a csehszlovákiai németeket a háború után ki fogják telepíteni, az emigráns kormány, nevezetesen szemé­lyesen Benes 1943. decemberi moszkvai útján megállapodott Sztálin­nal és Molotoval arról, hogy a Szovjetunió megkapja a Kárpátalját, az új csehszlovák állam pedig megszabadulhat a magyaroktól is. Eb­ben egyetértett a londoni és a moszkvai cseh emigráció. A Moszkvá­ban kidolgozott 1945. április 5-én Kassán nyilvánosságra hozott kor­mányprogram szerint valamennyi Csehszlovákiában élő magyar el­vesztette állampolgárságát, kivéve azokat, akik részt vettek az ellenál­lási mozgalomban vagy üldözték őket a köztársasághoz való hűségük miatt. Ezzel a csehszlovákiai magyarság csaknem 97 százaléka honta­lanná és jogfosztottá vált. Kevés lenne az idő arra, hogy a jogfosztás leglényegesebb tényeit kimerítően felsoroljuk. Példálózva megemlít­jük a kitoloncolás tényét, ami azt jelentette, hogy kb. 20 000 magyart utasítottak ki az országból, főként az első bécsi döntés után beköltö­zötteket. Pozsonyból családostul telepítették ki az ott élő magyarságot, s Pozsonyliget falu nemcsak az ő szenvedéseiknek, de tömeggyilkos­ságnak is színhelye volt. Szlovákia keleti feléből 1944 őszén és telén ezrével vitték a magyar férfiakat - szerény becslések szerint is több mint tízezret - a Szovjetunióba kényszermunkára. Miután a csehszlo­vák kormány nem kapta meg a potsdami konferencia engedélyét a magyar kisebbség kitelepítésére, kétoldalú tárgyalások kezdődtek. A kényszerhelyzetben, a súlyosabb retorziók megelőzését elkerülendő - - abban a hitben, hogy ezzel sikerül megelőzni a megmaradó csehszlo­vákiai magyarság széttelepítését -, 1946. február 27-én egy lakosság­csere-egyezményt írtak alá, minek értelmében a csehszlovák kormány kitoloncolhatta a magyar kisebbséghez tartozó háborús bűnösnek mi­nősített személyeket, illetve másokat is, feltéve, hogy ugyanennyi szlo­vák nemzetiségű magyar állampolgár önként Csehszlovákiába költö­zik. Bár az a csehszlovák várakozás, hogy Magyarországon 500-600 ezer szlovákot találnak, meghiúsult, mégis sikerült összegyűjteni 55- 60 ezer jelentkezést, nem kerülve a rémhírek terjesztését és az alapta­lan ígéretek tételét sem. Ily módon 1947 áprilisa és 1948 decembere között csaknem 70 000 magyart deportáltak a megcsonkított államte­rületre, továbbá 6000 magyar önként távozott. Az áttoloncolt és átme­nekült, összesen már 46 000 magyarral együtt 120 000 főre becsül­hetjük a hazájukat elhagyni kényszerülők számát. A másik tragikus tömegmozgást a Galánta, Érsekújvár, Pár­kány, Zseliz, Léva környékéről 44 129 magyart eltávolító széttelepítési akció jelentette. Ennek folytán 1946 novembere és 1947 februárja kö­zött - amikor már biztosak voltak a lakosságcsere végrehajtásában - telepítették ki az említett tömeget Csehországnak a németek által üre­sen hagyott településeibe és más cseh területekre. Az állampolgársá­gát, vagyonát, állását elvesztett felvidéki magyarság harmadik nagy csapása az ún. reszlovakizációs (visszaszlovákosítás) rendelet volt 1946. július 17-én. Ennek értelmében 326 679 magyar vállalta a nem­zetiség megtagadását, az aláírás vagy az emberi életlehetőség elveszté­sét kínáló akció keretében. Így történt meg, hogy az 1950-es népszámlálás idején magát ma­gyarnak vallók száma 354 000 volt, az 1941-es adatokhoz viszonyítva 407 000 fős csökkenést mutatva. Különösen megdöbbentő volt a szá­mok csökkenése a városokban: Kassán 76-ról 4 százalékra, Érsekújvá­ron, Vágselyén, Léván kb. 90-ről 10 százalékra csökkent a magyarság aránya. Bár a Csehországba kitelepítettek jelentős része visszatért szülő­helyére vagy lakóhelyére és a reszlovakizáció áldozatainak nagyobb há­nyada is visszamagyarosodott, a csehszlovákiai magyarság sohasem tudta kiheverni ezt a meghurcoltatást. A Kassai Kormányprogramot és annak a nemzetiségekre vonatkozó, Gottwald kommunista pártvezér által ki­dolgozott részét a mai napig nem tagadta meg a Cseh és Szlovák Köz­társaság. Ez ugyanolyan szomorú igazság, mint az is, hogy azt a magyar politikust, gróf Esterházy Jánost, aki 1942-ben a zsidók deportálását ki­mondó alkotmánytörvény ellen egyedül szavazott, háborús bűnösként halálra ítélték és börtönben fejezte be életét úgy, hogy a mai napig nem rehabilitálták méltó módon. (Gróf Esterházy életrajzát a Magyar Szó most közli folytatásokban. - A szerk.) AMINT A KÁRPÁTALJAI KÖLTŐ MONDJA: „A szerencse úgy forog, Ungváritól lett Uzsgorod, Munkácsból lett Munkacseve, Isten látja, egyik se jó.” A trianoni békediktátummal Csehszlovákiához csatolt Kárpátalja a szovjet-csehszlovák szerződés értelmében, melyet 1945. június 29-én írtak alá, a Szovjetunió terüle­téhez csatolódott. (Folytatása a 12. oldalon) ,Andelsbergi proteus”___________ BRASNYÓ ISTVÁN Teszem szokott dolgom: vagyok. Nem tudom, lesz-e az idén tél ? Majdhogy bele nem szakadok abba, hogy vagyok. Megyek. Jövök. Nem vagyok. Sikerül-e újra? - ezt fontolgatom. 1992.1. 6. T­­m­­­ő­d­é­s A VERSEK ÉVE SZÖVEGEI FELETT Verseket kíná­lunk fel a Híd lapja­in - olvasásra, a költői szó meghallására. Nem először teszi ezt folyóiratunk szerkesztősége, hiszen most éppen az ötödik Versek éve jelenik meg, az első, az 1975-ös, önálló verses­könyvként került az olvasó kezébe. S ha nem az első a mosta­ni Versek éve, a körülmények, amelyek a költőket ihlették, befolyásolták, érzelmeik, gondolkodásuk irányát megszabták, eddig nem ismertek, egyediek és példátlanok, mint ahogyan eddig még nem látott volt mindaz, ami velünk és körülöt­tünk az 1991-es esztendőben történt. Ennek pecsétje termé­szetesen ott van a Híd mostani antológia-számán, s örülök, hogy ezt mondhatom - tűnődve -, mert költőink, kivétel nél­kül, igaz tanúkként tesznek vallomást önmagukról és rólunk, mindannyiunkról. S hadd említsem meg nyomban azt is, hogy ezek a tanúságtételek a költői méltóság követelményei szerint hangzanak el, tehát a kifejezés esztétikai érvényessé­gének a teljességében. A versek mindenekelőtt versek, a köl­tői mesterség szabályai szerintiek, így azután e tekintetben is korunk színvonalán állnak, mert ez a századvég elvetette az irányköltészet eddig ismert és gyakorolt változatait, és a politika szolgálata helyett az ember létezésének mai lehető­ségeit méri. Mértékei egyetemesek, mert azok az érzések és vélekedések is azok, amelyek a költői szóba foglaltattak. Méltók tehát a reménytelen remény mai pillanatához, s ennek tudata hatja át a verssorokat. És az ünnepélyes zen­gést sem nem nehéz kihallani a versek zenéjéből. Hogy krízisesek életünk pillanatai, azt hétköznapjaink tényei kel­lő nyomatékkal szüntelenül tudomásunkra hozzák, de hogy emberi méltóságunk teljében nézzünk szembe ezek­kel a fenyegető kihívásokkal, arra ezek a versek - talán nem a költők bátorságával, de költői bátorsággal - ösztö­nöznek. Hogy lélekben valóban nagyok vagyunk - ezt hir­deti a Versek éve igaz költészete! BORI Imre e­kművek piacán Nyugaton, mint olvasom, megint remekművekbe mentik át a tőkét a milliárdosok, s így értékük csillagászati számokban jut kifejezésre a tőzsdén. Párizsban palotát lehet venni a Montmart­­re-on, amennyiért egy Gauguin-kép (lehetőleg persze akt) gazdát cserél a tőzsdén. Ma már fölösleges lenne Toulouse-Lautrec ki­oktatása, miszerint: „A szép női test nem a szerelemért van a vilá­gon, hanem hogy megörökítse az ember. A szerelemhez jó akár­milyen, csak nő legyen. De ha már festékbe mártom az ecsetemet, akkor igazán mennyei szépségnek kell lennie.” Persze, Toulouse- Lautrecre azért nem kellett okvetlenül hallgatni. Ő ugyanis pú­pos volt és törpe, s ezért ilyen szerény. Bejött az utcalány a kávé­házba, egy pohár italra, ahol ő éjjel-nappal tanyázott, s neki az is jó volt. De Gauguint otthagyta a dán felesége, amikor Tahitiból hazajött a képeivel, mert még a banánfa is akt lett a vásznain, s nem lehetett elhinni neki, hogy más dolga nem is volt a modellel, aki mintha a napfényben fürdött volna és virágos hegyek állták körül csokoládéból való testét, ahogy elheveredett a fák alatt. Ha ma nagy nehezen előkerül egy-egy Gauguin-kép, azon­mód csillagászati összegre biztosítják, s csak a fényképe látható az óvatos kereskedőnél, az eredeti példány páncélszekrényben várja boldog gazdáját. Mert a kereskedők is megváltoztak az idők folya­mán. Korántsem olyan gyanútlanul jóhiszeműek, mint Vollard volt, amikor Gertrude Stein a bátyjával Párizsba érkezett, s ő ép­pen egy Gauguin-kiállítást rendezett, persze aktokkal tele, ame­lyeken akkor már senki sem botránkozott meg. Csak Gertrude Stein talán az ő férfias megjelenésével, nadrágban és vadászka­lappal a fején, úgyhogy Vollard csak egy napraforgós képet tu­dott rásózni, pedig mintha az is olyan lett volna Tahiti varázslatá­ban, mint egy akt. Picassóra még várni kellett, ha mindjárt ott is volt már húszévesen, de hiányzott Kahnweiler, a másik műkereskedő, hogy egy csa­pásra híressé tegye, egyben a kubizmusnak is helyet csinálva a nap alatt. Modigliani is ép­pen csak intim kávéházi be­szélgetésekben hallatott magá­ról, akárcsak Utrillo, egy cir­kuszi kötéltáncosnő, Suzanne Valadon fia, aki egy jó ebédért tájképet festett a kocsmárosné, Madame Rosalie házának falá­ra, amiért az rém dühös volt, hogy így elcsúfította a házát. Ezer szerencse, hogy Vollard inas korában megtanulta, hogy ami a festékben összeáll, az nem egykönnyen esik szét, így leválasztotta a képet a fal­ról és drága pénzért eladta. Hát ezt kell csinálni! - mondta egyszer Konjovic Zen­­tán vagy Topolyán, a Hanyatt­­öki csárda asztalánál talán, az itteni festőknek, és szegény Devics ugyancsak erősen fo­­gadkozott, hogy ő majd meg­szervezi az eladást. Mert általá­nossá vált a meggyőződés, hogy ez is egy külön világ itt minálunk a Duna-Tisza közén s a Krivaja völgyében, úgy­­hogy egy ifjú esztéta írásba is foglalta „Vajdasági ég alatt” címmel a dolgot, s hogy aztán miért nem lett az egészből semmi, arról regényt lehetne írni. Különben ez volt az az idő, amikor úgy tűnt, hogy Pá­rizs nincs is olyan messze To­polyától, éppen csak fiatalnak kell lenni hozzá, hogy a messze­ségek beszűküljenek az alkotás csodájában, s az évek is eltűnje­nek a remények útjából. Mert Chagallt már a kutya sem ugat­ta meg, amikor kilencvenéve­­sen visszatért a halfarkú nőhöz, mivel addigra már a szürrealiz­mus is eltűnt, minthogy az órák nem járnak visszafelé, s egyszer a szerelemnek is visszavonha­­tatlanul vége lesz. HERCEG János

Next