Magyar Szó, 1992. február (49. évfolyam, 30-58. szám)
1992-02-22 / 51. szám
41.SzLo.? XXXI. évf., 10. szám Szerkeszti Bálint Sándor MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA 1992. II. 22.sanyarú sorsunk Az első magyar történelmi konferencia az elnyomás éveiről 1945-1956 címen február elején és másodikén Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen számos társadalmi szervezet aktív közreműködésével értekezletet szervezett az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány. A felolvasott beszámolók címe utal a konferencia témájára: Magyar elítéltek a Szovjetunióban 1945-ben, 1956-ban; Börtönvilág Magyarországon; Politikailag megbízhatatlanok - osztályidegenek; Szovjetvilág Magyarországon stb. La punk munkatársa, Matuska Márton Haza és anyaország címen nyújtott át dolgozatot. A háború utáni magyarjugoszláv hivatalos kapcsolatokkal foglalkozik, s ezen belül azzal, hogyan hatott e kapcsolatok alakulása az itteni magyar kisebbség sorsára. Dolgozatát a korabeli Magyar Szó cikkeire alapozta. A MAGYAR ŐSLAKOSSÁG TRAGIKUS SORSA 1945-BEN A FELVIDÉKEN, A KÁRPÁTALJÁN ÉS A VAJDASÁGBAN Alább dr. Lezsák Sándornak a konferencia egyik legátfogóbb, minket is érintő, tanulmányát adjuk közre némileg rövidítve, abban a reményben, hogy a témával kapcsolatos dokumentumokat őrző levéltárakban végre hozzáférhetővé válnak azok az adatok, amelyek végleg eloszlatják a problematikát övező bizonytalanságot. A megjelölt témakörrel részben mint jogász, részben mint történelem iránt érdeklődő ember, részben pedig mint politikus találkoztam. Mint az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának tagja és tisztségviselője, feladatomnak tartottam a határon túli magyarság sorskérdéseinek tanulmányozását. Az 1920-as trianoni békediktátum az ismert tragikus helyzetet idézte elő, megfosztva Magyarországot területének kétharmadától, lakosságának több mint a felétől. Ezek nemcsak számok. Ez azt is jelentette, hogy a megalakult új államalakulatok államalkotó népei gazdatudattal kezdték rendezni a határon túli térség ügyeit. Megjelent a primitív sovinizmus, amely utat engedett misztikus, valóságidegen, gyermekded ideológiáknak, az elkülönülésnek, az idegengyűlöletnek, a volt gazda, a magyarság gyűlöletének. Trianon után hamarosan bekövetkezett a második nagy tragédia, a II. világháború és annak elvesztése. Erre a helyzetre is érvényes az, amit Newton lord mondott a brit alsóházban 1920-ban a magyar békekötés előtt: „Az a bűnük, hogy ellenünk harcoltak. Ez tökéletesen igaz. ...Magyarország valójában olyan helyzetben van, mint az az ember, aki agyvérzés következtében bénulást szenvedett és akit most egykori szövetségesei és alattvalói állandóan rugdosnak és pofoznak.” MI TÖRTÉNT CSEHSZLOVÁKIÁBAN?__________ Miután a nagyhatalmak 1941-ben elismerték Benes londoni kormányát és elfogadták az eredeti határok visszaállításának elvét, továbbá elfogadták azt is, hogy a csehszlovákiai németeket a háború után ki fogják telepíteni, az emigráns kormány, nevezetesen személyesen Benes 1943. decemberi moszkvai útján megállapodott Sztálinnal és Molotoval arról, hogy a Szovjetunió megkapja a Kárpátalját, az új csehszlovák állam pedig megszabadulhat a magyaroktól is. Ebben egyetértett a londoni és a moszkvai cseh emigráció. A Moszkvában kidolgozott 1945. április 5-én Kassán nyilvánosságra hozott kormányprogram szerint valamennyi Csehszlovákiában élő magyar elvesztette állampolgárságát, kivéve azokat, akik részt vettek az ellenállási mozgalomban vagy üldözték őket a köztársasághoz való hűségük miatt. Ezzel a csehszlovákiai magyarság csaknem 97 százaléka hontalanná és jogfosztottá vált. Kevés lenne az idő arra, hogy a jogfosztás leglényegesebb tényeit kimerítően felsoroljuk. Példálózva megemlítjük a kitoloncolás tényét, ami azt jelentette, hogy kb. 20 000 magyart utasítottak ki az országból, főként az első bécsi döntés után beköltözötteket. Pozsonyból családostul telepítették ki az ott élő magyarságot, s Pozsonyliget falu nemcsak az ő szenvedéseiknek, de tömeggyilkosságnak is színhelye volt. Szlovákia keleti feléből 1944 őszén és telén ezrével vitték a magyar férfiakat - szerény becslések szerint is több mint tízezret - a Szovjetunióba kényszermunkára. Miután a csehszlovák kormány nem kapta meg a potsdami konferencia engedélyét a magyar kisebbség kitelepítésére, kétoldalú tárgyalások kezdődtek. A kényszerhelyzetben, a súlyosabb retorziók megelőzését elkerülendő - - abban a hitben, hogy ezzel sikerül megelőzni a megmaradó csehszlovákiai magyarság széttelepítését -, 1946. február 27-én egy lakosságcsere-egyezményt írtak alá, minek értelmében a csehszlovák kormány kitoloncolhatta a magyar kisebbséghez tartozó háborús bűnösnek minősített személyeket, illetve másokat is, feltéve, hogy ugyanennyi szlovák nemzetiségű magyar állampolgár önként Csehszlovákiába költözik. Bár az a csehszlovák várakozás, hogy Magyarországon 500-600 ezer szlovákot találnak, meghiúsult, mégis sikerült összegyűjteni 55- 60 ezer jelentkezést, nem kerülve a rémhírek terjesztését és az alaptalan ígéretek tételét sem. Ily módon 1947 áprilisa és 1948 decembere között csaknem 70 000 magyart deportáltak a megcsonkított államterületre, továbbá 6000 magyar önként távozott. Az áttoloncolt és átmenekült, összesen már 46 000 magyarral együtt 120 000 főre becsülhetjük a hazájukat elhagyni kényszerülők számát. A másik tragikus tömegmozgást a Galánta, Érsekújvár, Párkány, Zseliz, Léva környékéről 44 129 magyart eltávolító széttelepítési akció jelentette. Ennek folytán 1946 novembere és 1947 februárja között - amikor már biztosak voltak a lakosságcsere végrehajtásában - telepítették ki az említett tömeget Csehországnak a németek által üresen hagyott településeibe és más cseh területekre. Az állampolgárságát, vagyonát, állását elvesztett felvidéki magyarság harmadik nagy csapása az ún. reszlovakizációs (visszaszlovákosítás) rendelet volt 1946. július 17-én. Ennek értelmében 326 679 magyar vállalta a nemzetiség megtagadását, az aláírás vagy az emberi életlehetőség elvesztését kínáló akció keretében. Így történt meg, hogy az 1950-es népszámlálás idején magát magyarnak vallók száma 354 000 volt, az 1941-es adatokhoz viszonyítva 407 000 fős csökkenést mutatva. Különösen megdöbbentő volt a számok csökkenése a városokban: Kassán 76-ról 4 százalékra, Érsekújváron, Vágselyén, Léván kb. 90-ről 10 százalékra csökkent a magyarság aránya. Bár a Csehországba kitelepítettek jelentős része visszatért szülőhelyére vagy lakóhelyére és a reszlovakizáció áldozatainak nagyobb hányada is visszamagyarosodott, a csehszlovákiai magyarság sohasem tudta kiheverni ezt a meghurcoltatást. A Kassai Kormányprogramot és annak a nemzetiségekre vonatkozó, Gottwald kommunista pártvezér által kidolgozott részét a mai napig nem tagadta meg a Cseh és Szlovák Köztársaság. Ez ugyanolyan szomorú igazság, mint az is, hogy azt a magyar politikust, gróf Esterházy Jánost, aki 1942-ben a zsidók deportálását kimondó alkotmánytörvény ellen egyedül szavazott, háborús bűnösként halálra ítélték és börtönben fejezte be életét úgy, hogy a mai napig nem rehabilitálták méltó módon. (Gróf Esterházy életrajzát a Magyar Szó most közli folytatásokban. - A szerk.) AMINT A KÁRPÁTALJAI KÖLTŐ MONDJA: „A szerencse úgy forog, Ungváritól lett Uzsgorod, Munkácsból lett Munkacseve, Isten látja, egyik se jó.” A trianoni békediktátummal Csehszlovákiához csatolt Kárpátalja a szovjet-csehszlovák szerződés értelmében, melyet 1945. június 29-én írtak alá, a Szovjetunió területéhez csatolódott. (Folytatása a 12. oldalon) ,Andelsbergi proteus”___________ BRASNYÓ ISTVÁN Teszem szokott dolgom: vagyok. Nem tudom, lesz-e az idén tél ? Majdhogy bele nem szakadok abba, hogy vagyok. Megyek. Jövök. Nem vagyok. Sikerül-e újra? - ezt fontolgatom. 1992.1. 6. Tmődés A VERSEK ÉVE SZÖVEGEI FELETT Verseket kínálunk fel a Híd lapjain - olvasásra, a költői szó meghallására. Nem először teszi ezt folyóiratunk szerkesztősége, hiszen most éppen az ötödik Versek éve jelenik meg, az első, az 1975-ös, önálló verseskönyvként került az olvasó kezébe. S ha nem az első a mostani Versek éve, a körülmények, amelyek a költőket ihlették, befolyásolták, érzelmeik, gondolkodásuk irányát megszabták, eddig nem ismertek, egyediek és példátlanok, mint ahogyan eddig még nem látott volt mindaz, ami velünk és körülöttünk az 1991-es esztendőben történt. Ennek pecsétje természetesen ott van a Híd mostani antológia-számán, s örülök, hogy ezt mondhatom - tűnődve -, mert költőink, kivétel nélkül, igaz tanúkként tesznek vallomást önmagukról és rólunk, mindannyiunkról. S hadd említsem meg nyomban azt is, hogy ezek a tanúságtételek a költői méltóság követelményei szerint hangzanak el, tehát a kifejezés esztétikai érvényességének a teljességében. A versek mindenekelőtt versek, a költői mesterség szabályai szerintiek, így azután e tekintetben is korunk színvonalán állnak, mert ez a századvég elvetette az irányköltészet eddig ismert és gyakorolt változatait, és a politika szolgálata helyett az ember létezésének mai lehetőségeit méri. Mértékei egyetemesek, mert azok az érzések és vélekedések is azok, amelyek a költői szóba foglaltattak. Méltók tehát a reménytelen remény mai pillanatához, s ennek tudata hatja át a verssorokat. És az ünnepélyes zengést sem nem nehéz kihallani a versek zenéjéből. Hogy krízisesek életünk pillanatai, azt hétköznapjaink tényei kellő nyomatékkal szüntelenül tudomásunkra hozzák, de hogy emberi méltóságunk teljében nézzünk szembe ezekkel a fenyegető kihívásokkal, arra ezek a versek - talán nem a költők bátorságával, de költői bátorsággal - ösztönöznek. Hogy lélekben valóban nagyok vagyunk - ezt hirdeti a Versek éve igaz költészete! BORI Imre ekművek piacán Nyugaton, mint olvasom, megint remekművekbe mentik át a tőkét a milliárdosok, s így értékük csillagászati számokban jut kifejezésre a tőzsdén. Párizsban palotát lehet venni a Montmartre-on, amennyiért egy Gauguin-kép (lehetőleg persze akt) gazdát cserél a tőzsdén. Ma már fölösleges lenne Toulouse-Lautrec kioktatása, miszerint: „A szép női test nem a szerelemért van a világon, hanem hogy megörökítse az ember. A szerelemhez jó akármilyen, csak nő legyen. De ha már festékbe mártom az ecsetemet, akkor igazán mennyei szépségnek kell lennie.” Persze, Toulouse- Lautrecre azért nem kellett okvetlenül hallgatni. Ő ugyanis púpos volt és törpe, s ezért ilyen szerény. Bejött az utcalány a kávéházba, egy pohár italra, ahol ő éjjel-nappal tanyázott, s neki az is jó volt. De Gauguint otthagyta a dán felesége, amikor Tahitiból hazajött a képeivel, mert még a banánfa is akt lett a vásznain, s nem lehetett elhinni neki, hogy más dolga nem is volt a modellel, aki mintha a napfényben fürdött volna és virágos hegyek állták körül csokoládéból való testét, ahogy elheveredett a fák alatt. Ha ma nagy nehezen előkerül egy-egy Gauguin-kép, azonmód csillagászati összegre biztosítják, s csak a fényképe látható az óvatos kereskedőnél, az eredeti példány páncélszekrényben várja boldog gazdáját. Mert a kereskedők is megváltoztak az idők folyamán. Korántsem olyan gyanútlanul jóhiszeműek, mint Vollard volt, amikor Gertrude Stein a bátyjával Párizsba érkezett, s ő éppen egy Gauguin-kiállítást rendezett, persze aktokkal tele, amelyeken akkor már senki sem botránkozott meg. Csak Gertrude Stein talán az ő férfias megjelenésével, nadrágban és vadászkalappal a fején, úgyhogy Vollard csak egy napraforgós képet tudott rásózni, pedig mintha az is olyan lett volna Tahiti varázslatában, mint egy akt. Picassóra még várni kellett, ha mindjárt ott is volt már húszévesen, de hiányzott Kahnweiler, a másik műkereskedő, hogy egy csapásra híressé tegye, egyben a kubizmusnak is helyet csinálva a nap alatt. Modigliani is éppen csak intim kávéházi beszélgetésekben hallatott magáról, akárcsak Utrillo, egy cirkuszi kötéltáncosnő, Suzanne Valadon fia, aki egy jó ebédért tájképet festett a kocsmárosné, Madame Rosalie házának falára, amiért az rém dühös volt, hogy így elcsúfította a házát. Ezer szerencse, hogy Vollard inas korában megtanulta, hogy ami a festékben összeáll, az nem egykönnyen esik szét, így leválasztotta a képet a falról és drága pénzért eladta. Hát ezt kell csinálni! - mondta egyszer Konjovic Zentán vagy Topolyán, a Hanyattöki csárda asztalánál talán, az itteni festőknek, és szegény Devics ugyancsak erősen fogadkozott, hogy ő majd megszervezi az eladást. Mert általánossá vált a meggyőződés, hogy ez is egy külön világ itt minálunk a Duna-Tisza közén s a Krivaja völgyében, úgyhogy egy ifjú esztéta írásba is foglalta „Vajdasági ég alatt” címmel a dolgot, s hogy aztán miért nem lett az egészből semmi, arról regényt lehetne írni. Különben ez volt az az idő, amikor úgy tűnt, hogy Párizs nincs is olyan messze Topolyától, éppen csak fiatalnak kell lenni hozzá, hogy a messzeségek beszűküljenek az alkotás csodájában, s az évek is eltűnjenek a remények útjából. Mert Chagallt már a kutya sem ugatta meg, amikor kilencvenévesen visszatért a halfarkú nőhöz, mivel addigra már a szürrealizmus is eltűnt, minthogy az órák nem járnak visszafelé, s egyszer a szerelemnek is visszavonhatatlanul vége lesz. HERCEG János