Magyarország, 1982. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-04 / 27. szám
Libanon A bejrúti ostrom A lehetőségek és a szándékok A PFSZ helyzete és a realitások ! Lassan három hete lesz annak, hogy az izraeli hadsereg Bejrútot bekerítette. Vajon miért húzódik a végleges ostrom, és egyáltalán, számítani lehet-e arra,hogy ez a hihetetlen áldozatokat követelő, fegyveres akció elmarad? Izrael sohasem titkolta célját a jelenlegi hadművelettel. Alapvető törekvése a palesztinok katonai felszámolása Libanonban, ezzel párhuzamosan kívánja eltávolítani az északi szomszéd országból az 1975-ös polgárháború óta az Arab Liga megbízásából a rend fenntartása érdekében Libanon területén tartózkodó szír alakulatokat, a második lépcsőben az Izraellelbaráti viszonyban álló libanoni erők vezetését kívánja az országban. A háború első szakaszában Izrael kizárólag katonai eszközökkel törekedett elképzelései megvalósítására, s amint Bejrút alá ért, pontosabban, amíg blokád alá nem vette a libanoni főváros palesztin erődként ismert nyugati részét, ez a fegyveres harc kérlelhetetlen volt, és megállás nélkül tartott.Azóta afegyveres harcot bizonyos hullámzás jellemzi. Néhány napos szüneteket iktatnak közbe, ezt újabb, halálos áldozatok ezreit követelő bombatámadások követik, majd ismét tűzszünet következik.) A harcok és az arab világ A fegyveres harc jellege láthatóan megváltozott — nyilvánvaló összefüggésben a palesztin ellenállás csökkenő harci erejével. Kétségtelen tény, hogy a palesztin ellenállás legalább fél éve számított az izraeli támadásra. Az is igaz,hogy elegendő és modern fegyverzet állt rendelkezésére. Ennek ellenére több tényező is közrejátszott abban, hogy az izraeli hadsereg szinte feltartóztathatatlanul haladt észak felé. Ezek között az első: az ellenállási mozgalmak partizánalakulatai nem alkalmasak a frontális támadás megállítására, azaz hagyományos hadműveletekre. A második ok: a PFSZ bizonyos idő óta nagyobb fontosságot tulajdonított a diplomáciai akcióknak, mint amilyen figyelmet fordított a katonai problémákra. A harmadik tényező: bármilyenkiváló harci morál fűtötte is az ellenállási mozgalom partizánjait, katonailag teljesen magukra maradtak, egyetlen arab ország sem sietett fegyveres eszközökkel a segítségükre. Különböző okok magyarázzák azt, hogy az arab világ éppen úgy páholyból szemléli a libanoni vérfürdőt, ahogy annak idején Jordániában tette. Az egyiptomi—izraeli különbéke megkötésének Izrael számára az volt a leglényegesebb eleme, hogy „kikapcsolta” Egyiptomot a térség esetleges fegyveres konfliktusaiból. Márpedig Egyiptom hadereje, a déli front nélkül egyetlen arab ország sem gondolhat komolyan arra, hogy katonailag szembeszálljon Izraellel. De nemcsak a lehetőségek határolódtak be, hanem a szándékok is hiányoznak. Tény, hogy az arab propaganda egyik vezérszólama a „testvéri palesztin nép” jogainak messzemenő támogatása. Az elmúlt harminc esztendő alatt azonban nemegyszer alakultak ki olyan helyzetek, amikor is a tetteket a szavaktól áthidalhatatlan szakadékválasztotta el. A diplomáciában vagy a fronton ugyanis általában kisebb támogatástkapott a palesztin ügy, mint a szónoklatokban. Dzsumblatt keserű szava Tehát igen sokféle okra vezethető vissza, hogy a palesztin ellenállási mozgalom a szüntelen légitámadások és ágyútűz közepette zajló első szakaszban elvesztette stratégiailag fontos déli támaszpontjait, óriási vérveszteséget szenvedett, és Bejrút nyugati városnegyedébe szorult vissza. A negyed gyakorlatilag ostromlott erőddé vált. A katonai helyzet ilyen alakulása kétségtelenül döntő szerepet játszott abban, hogy az utóbbi időben a tábornokok mellett a diplomaták is szóhoz juthattak. A közvetítést szinte az első percektől az amerikaiak igyekeztek kisajátítani maguknak. De Philip Habib ingajáratát kezdetben nem sok siker kísérte. A palesztinok okkal fogadták bizalmatlanul az amerikai elnök különmegbízottját, hiszen e közvetítéssel párhuzamosan az Egyesült Államok diplomatái egymás után megvétózták a Biztonsági Tanács elé terjesztett rendezési elképzeléseket. A közvetítésnél most nemcsak egyszerűen arról volt szó, hogy az Egyesült Államok saját elképzeléseit óhajtotta Habib közreműködésével keresztülhajszolni. Habib nem is törekedett komolyan megállapodásokra — egészen addig, amíg e megállapodás jellege nem Izrael katonai fölényéből következett. Habib ezért az első időszakban inkább csak azon munkálkodott, hogy előbb létrejöjjön, s az izraeli páncélosok védőgyűrűjében, a baabdai elnöki palotában elkezdje a munkáját a Nemzeti Megmentés Bizottsága. Ez a testület az ország valamennyi politikai és vallási csoportját magában foglalva kívülről szemlélve alkalmasnak látszhatott a tárgyalások elkezdésére. Részletek ugyan nem szivárogtak ki a testület ülésein lefolyt, vitákról. De a kiútkeresés jellegére következtetni lehet a Nemzeti Mozgalom vezetőjének, , Valid Dzsumblattnak abból a kijelentéséből, amelyet akkor tett, amikor véglegesen elhagyta e testületet. „A Nemzeti Megmentés Bizottsága a libanoni és apalesztin nép elföldelésére hivatott temetkezési vállalattá változott” — mondotta. A haladó politikus közölte azt is, hogy amaga részéről megtett mindent a tömegmészárlás elkerüléséért, de lehetőségei kimerültek. Amerikai biztosítékokat próbált kapni a PFSZ jövőjét illetően, de megbizonyosodott róla, hogy Washington célja a palesztin ellenállás fizikai megsemmisítése. Dzsumblatt távozása azt jelentette, hogy a libanoni falangisták platformján nem sikerült nemzeti egységfrontot teremteni. Ugyanezt a feltevést látszott erősíteni az is, hogy nem sokkal Dzsumblatt kilépését követően Safrik al Vazzan, a szunnita miniszterelnök is benyújtotta lemondását. (Vazzan később úgy döntött: marad.) A helyzet ilyen kiéleződésével egy időben több szférában is mozgásba jöttek az események. A tűzszünetet megszegve, Izrael ezekben a napokban zúdított újabb bombatámadásokat Bejrút lakónegyedeire. A pusztítás méretei minden képzeletet meghaladtak; a libanoni Vöröskereszt közzétett adatai szerint a halálos áldozatok száma meghaladta a tizennégyezret, s már húszezer sebesültet tartanak nyilván. A katonai akciókkal párhuzamosan Sharon izraeli hadügyminiszter újra és újra megfenyegette ellenfeleit. Azt mondta: ha Habib nem ér el gyors sikereket, majd lépnek helyette a katonák. A tényekhez tartozik azonban az is, hogy éppen ezzel egyidejűleg értelmiségiek, művészek részvételével tízezres tömeg vonult fel Tel Aviv utcáin, s a libanoni vérontás befejezését követelte. Franciaország is közvetíteni próbált: javaslatot terjesztett a Biztonsági Tanács elé, amely a lehetőségeket mérlegelve nem követelte az izraeli csapatok kivonását egész Libanonból, csak a tűzszünet tiszteletben tartását és a szemben álló felek szétválasztását javasolta. Ezt a határozati javaslatot is megvétózta az amerikai delegátus. Végre sikerült összeülniök az arab külügyminisztereknek is, akik előkészületeket tettek csúcsértekezlet összehívására. Faruk Kaddumi, aki a PFSZ képviseletében vett részt a tanácskozáson, arra szólította fel az arab testvérállamokat, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot az Egyesült Államokkal. Javaslata nem talált visszhangra. (Az egyiptomi közvetítők is csupán a palesztin fegyverletételben kívánnak közreműködni.) Röplapok és feltételek Ekkor robbant a politikai bomba: Haig amerikai külügyminiszter lemondása. A megfigyelők siettek emlékeztetni arra, hogy Begin frissiben végetért washingtoni látogatása alatt Haiggel is beható tárgyalásokat folytatott. Vele állapodott meg az izraeli ultimátum pontjaiban, jellegében is. A megfigyelők arra emlékeztettek: Haig egyik ellenfele, Weinberger hadügyminiszter nemrégiben arról beszélt, hogy Izrael libanoni inváziója súlyosan veszélyezteti az Egyesült Államok érdekeit az arab világban, mert az amerikai kormányt a vérontás támogatójaként tünteti fel. (Általános figyelmet keltett az az izraeli nyilatkozat, amely Haig váratlanul gyors lemondását „Izraelre nézve katasztrofálisnak” nevezte.) Az arabellenes külügyminiszter távozása azonnal érezhetővé vált. Mindenképpen erre vezethető viszsza, hogy az izraeli hadsereg röplapokon Bejrút elhagyására szólította fel a polgári lakosságot, sejtetve, hogy az ostrom elkerülhetetlen és közeli. Ezzel egyidejűleg az izraeli rádió figyelmeztette Habibot, hogy a rendelkezésére álló idő véges, és ha ő nem tudja diplomáciai eszközökkel elérni a palesztinok fegyverletételét, habozás nélkül nyúlnak a katonai eszközökhöz. A kormány politikája a parlamentben is támogatást kapott. Bejrútban ekkor olyan hírek terjedtek el, hogy a Habib hozta feltételek most elfogadhatóbbak lettek. A Washington Post tudni vélte: Arafat lényegében hozzájárult ahhoz, hogy a PFSZ katonái a libanoni hadsereg előtt letegyék a fegyvert és elhagyják Bejrútot. A WAFA palesztin hírügynökség ezt cáfolta ugyan, de — és ez mindenképpen sokat árul el a helyzetről és a lehetőségekről — Najef Havatmeh, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet főtitkára egy francia újságíróknak adott nyilatkozatában arról beszélt: a palesztinok csak reális megoldásokat fogadhatnak el , ha az izraeliek több kilométerre visszavonulnak, a palesztinok táboraikba térnek, a szemben álló erők közt pedig nemzetközi és libanoni erők foglalnak állást, és ekkor elkezdőhetnek a tárgyalások. ÓNODY GYÖRGY BEJRÚTI UTCAKÉP PILLANATNYI HARCI SZÜNETBEN Végre sikerült összeülniök az arab külügyminisztereknek is MAGYARORSZÁG 1982/27