Magyarság, 1936. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
Teteinek beváltatlan váltója miatt szökni próbál a felelőssé elől, végül is a népjóléti és a szociális gondolat révébe akarja menteni szette, viharverte gályáját Régi és új cézárok, hatalmas tehetség által sűtött energiák és az uborkafára fölkapaszkodott politikai arrivisták egyformán olyan módon próbálnak kitörni saját ígéreteik és fantazmáik zsákutcájából, hogy a nagy tömegek örök parasztfogásával, az úgynevezett kenyérpolitika ürügyével osonnak el programjaik nyomorúságos romhalmazáról. A hitbizományi reform és a telepítési törvényjavaslat ilyen tömegpszichológiai és fénytani spekulációk bordáin szövődött. Ezért kellett új ezredévi honfoglalás, egy új Pusztaszer alapvető történelmi és monumentális fejezetévé harsonázni ezt a két szerény birtokpolitikai javaslatot, amelyeknek megszavazása a legmegrögzöttebb csáklyások részéről sem ütköznék nehézségekbe, ha a javaslatokat díszítő szociális cirádák mögött nem settenkedne ki mindenütt a kormányhatalom fokozásának körmönfont gondolata és ravaszdi motívuma. Az alakjában és velejében Való jót se tudják Ugyanis másképp elképzelni, csak úgy, hogy valami különös alkímiai mesterkedéssel legott belekotyvasztják tulajdon hatalmi öncélúságuknak zavaros elemeit is. És e korszakalkotó, helyesebben: színfalhasogató reformok mellett és mögött szakadatlanul pereg a reklám és az önpropaganda nagydobja. Hozzászoktatják a közönséget, hogy egy esztendő óta csupa nagyszerű, páratlan, monumentális, rendkívüli események történnek ebben az országban, pedig csak rendhagyó vagy rendkívül furcsa események vannak, szúnyogból csinált elefántok, merész fantáziák, gyönyörű hajnali álmok, amelyeket a kenyérkereső reggel szétzilál. Vagy csakugyan kenyérpolitika az, amely jóformán a szer. INFLUENZA. NÉHA «UtträU, U rnxbceraen «topogni I. BidUusok & torokban. — II. Anacottal fertAtlen Urft, bacilliis montea. Anacot fertőtleníti a szolfüreget, tie keltemet, helyezett t • torok obtitiit. Arai P 1.40. KU phlota M BlMr. AUS.IC 1930 március 1. vasárnap vezetlen társadalmi karitászra bizza az alföldi fagy és aszály áldozatait s amely a maga tehetetlenségében vagy ólomlábúságával csak morzsákat tud juttatni az ínségeseknek, miközben az új honalipitás jelszavait kintornáztatják sajtóbeli élharcosaikkal? Vájjon a leggyorsabblábú NEP-Achillesek bírják-e a versenyt a nyomor apokaliptikus lovasával? Micsoda kenyérpolitika az, amely , miközben nyaktörő expedíciókat szervez a Himalájára, azonközben nem tudja megmászni a Gellérthegyet sem? IV. íme: Így fest a csodálatos és csodatevő esztendő mérlege. Mi maradt vájjon az új honalapításból? Csak a NÉP van itt, hamis történelmi gúnyájától megfosztva, gólemfejével, triareuszi karjaival, polipszipolyaival, totaltási igényeivel, a belső szétvonás erjesztő csiráival, hanyatló vezér tekintélyével, a jövő teljes bizonytalanságával, a frázispolitika csömörével és — nos, igen — a fizetett élharcosok hadával, amelyek, ha nem is hasonlíthatók a honszerző Árpád népéhez, annyiban mindenesetre emlékeztetnek Hóditó Vilmos normanjaihoz, hogy az ősi angolszász földet leigázták. Gömbös és a NÉP példája mindenesetre azt mutatja, hogy a hatalom nem teszi okvetetlenül nagyobbakká is az embereket. Akinek fénye ez alatt az idő alatt nőttön-nőtt, az nem Gömbös csillaga volt, hanem másvalakié, kinek példája viszont azt bizonyítja, hogy a méltósággal viselt bukás és száműzetés a tömegek képzeletében és a távolság pátoszában megnöveszti azoknak alakját, akik annak idején a hatalomhoz nemcsak becsvágyat hoztak, hanem tehetséget is. Ez a rideg mérleg, az esztendős jubileum görögtíszes rakétái közepette is, más egyéniséget talán eszmélkedésre, szigorúbb lelkiismeret vizsgálatra és belső revízióra késztetne. Ha rosszul ismernénk a Vezért, ha egy pillanatra is föltételeznénk róla, hogy a kétely sorvasztó szózata valaha is feltört lelkének titkos rekeszeiből. Arra az utasra emlékeztet ő, kinek szeme a távoli délibábra mered és csak homályosan veszi észre az orra előtt levő területet, melyen át kell haladnia: a természeti akadályokat, a folyókat, a hegyeket, a mocsarakat, a meredekeket, a szakadékokat, amelyek útját szegik. Szívesen, csaknem szándékosan esik áldozatául minden olyan illúziónak, amelyről azt hiszi, hogy hatalmát növelheti és megtarthatja. A természet, amely bizonyos embereknél oly bölcsen rendezte el tehetségeiket, hogy megelégedettekké és boldogokká tegye őket, azért adta nekik az önbizalmat, sőt az önhittséget, hogy megkímélje őket hibáik fölismerésének kínjaitól. Különben is természetének könnyedsége, rugékonysága, határtalan optimizmusa és snájdigsága, mely fölött eddig egy polikrateszi szerencse őrködött, nyilván át fogja segíteni a lelkiismereti vívódásokon, sőt — ki tudja — az előtte levő akadályokon is. Reánézve múltjának éppoly kevéssé van kötő vagy gátló ereje, mint programjának. Mindig szabad a következetlenségben. Gyűk gyanánt siklik el a kövek között, amelyeket útjába gördítenek az események és a problémák, s ha netán a felelősségrevonás utolérné és reáhágna is, a legnagyobb flegmával hagyja ellenfeleinek csizmája alatt gyík természetének néhány porcát és gyűrűjét Az ellentmondások és következetlenségek pályájának hullámvonalain a legkevésbé sem feszélyezik, ahogy Goethe írta azoknak, akik szemére lobbantották, hogy robusztus önzése elsötétítette benne az idea következetességének fényét: Ellenség hada fenyeget, Minden nap végzetes lehet, Nem reszketsz életedért ! Én csak elvégzem vígan: Levedlett kigyöbörömet Tépik mindannyian. Majd újabb bőröm ha megért, Vetem dühük elé, S újraéledve indatok Uj Istenek felé. Magyar külpolitikai öntudat Írta: Szent-Ivány Farkas Arról az öntudatról kívánunk szólni, mely a magyar emberből leginkább hiányzik: a külpolitikai öntudatról, azaz megismeréséről annak, hogy én, mint a magyar faj-nemzet, miért vagyok itt, ahol vagyok? Mi a célom, hivatásom, rendeltetésem? Addig, míg erre az egységes külpolitikai öntudatra nem eszmélt rá minden magyar ember, aktív, erős, egységes, céltudatos és erélyes magyar külpolitikáról beszélni sem lehet. Miért van, mi a célja, hivatása, rendeltetése tehát ennek a testvériben magyar fajnak az európai nemzetek társaságában, ezen a sokat vitatott ezeréves magyar földön, a Dunamedencében, a különböző fajú, nemzetiségű, vallású és kultúrájú népek eme ütközőpontján? Aki erre a kérdésre meg tud felelni, annak van magyar külpolitikai öntudata. Nézzük tehát ezek után az európai kontinens faji, nemzetiségi és politikai arculatát. Három nagy népcsalád népesíti azt be. A latin népek (francia, olasz, spanyol, belga) mintegy 120 millió, a germán népek mintegy 100 millió és a szláv népek (orosz, lengyel, rutén, szlovák cseh, morva, horvát, szlovén, szerb stb.) mintegy 200 millió. Ennek a három nagy európai népcsaládnak évszázados versenye az európai hegemóniáért, tulajdonképpen maga az európai külpolitika. Külpolitikai öntudatuk, célkitűzésük: a francia Gloire, a Deutschland über Alles, Drang nach Osten (Hamburg—Bagdad), Mitteleuropa (Fritz Naumann) és a szláv testvériség (pánszlávizmus) nevekkel jelölhető meg. Ez utóbbi (a pánszlávizmus) végig kísérhető Nagy Péter cártól, annak álmodójától és a horvát pap, Jurij Krisanictól (1676), a pánszlávizmus első apostolától, a cseh Dobrowsky-n, Palacky-n, a szerb Kopitar-on, a szlovák SatTarik-on, Kollar-on, Stur-on és Hurban-on a horvát Gaj-on keresztül Pacsics-ig, Kramars-ig és Benes-ig. Ezek egyben ennek a három nagy nép- MÉGIS CSAK LEGJOBBA T e a kenddé féllábon ugrál, azért eszi az irigység. Mindenki beszippantotta a száját, csak a legény állt dacosan, kiabálásra készen, meg a féllábú Kutas. Kutas kezében megszorult a bicska, de aztán becsettentette és zsebre dugta. — Igazad van, az enyém féllábon ugrál tizennégy óta. Éppen azért ott maradt minden kajlasága Szerbiában. Ahol a kecned szeme, Balog sógor... Finta átment a legényekhez. — Nyughass — mondta Szóládinak — mit akarsz? Hegyesen, keményen, verekedésre készen állt előtte, Szóládi megérezte fenyegetését. A kis zömöknek rettentő ökle volt . Mert ha nem nyughatol... Szóládi hátat fordított, elfordult valamennyitől. Egy pirosruhás lányt nézett, aki ebédet vitt valamerre. Csendesen, komiszkodva pisszegett utánna. A lány ránézett, szép kerek arca volt és nyugtalanító szemvillanása. Felállt, hogy utána menjen, még volt fél óra pihenőjük. A nagy híd alatt éppen utólérné... Utólérné, ha engedné az a Kutas... De nem engedi... Pedig nem ordít, nem fenyegetődzik, csak anynyit mond: — Ülj le, Andris! De neki bizsergésbe fakadozik a vére. A lány újra visszanéz rá. Kátai lehet... A többiek is kezdenek rávigyázni. Ezt már nem állja, felkel, nehogy a másik kettő... Az a mafla Finta úgysem, attól nem kell félni... Kutas elé áll. — Aztán ha mégis elmennek ? — Lehet, de akkor csak két napod lesz, több nem. Anyád meg várhatja az orvosságot. — Akár itt ülök félórát, akár megyek, nem mindegy kegyelmednek? — Nem, mert viszed a banda becsületét oda-al A libbenő pirosság után mutatott Ha dasznóságot csinálsz, nem azt mondják, hogy Szóládi csinálta, hanem azt, hogy a földesi bandából valaki. Balog nem volt olyan nagy türelmű ember, mint Kutas, kilökődött belőle az indulat: — El ne menj, mert kettéhasilak! — Hát azért is, tudja! Leszaladt a gáton, egyenesen a tünedező pirosság után. Az öregek is, fiatalok is, némultan nézték. Kutas előkaparászott a dolmányzsebből egy szakadt levelű füzetet és nagy, nehézkes betűkkel beleírta Szóládi Andris távozását. Már a sárguló erdő mélyén járt valamerre, valakivel. A fiatalja forró gondolatokkal kísérte, az öregje dühösen... Ki tudja miért?! Egyedül a féllábú ember lelkéből mozdult a szó, mely valóságosan elítélendővé tette mindenki előtt Szóládi cselekedetét. •— Az anyja miatt megtartóztathatná magát, így pusztítja a becsületét. Gőgös, nagyvérű, mint az apja. — Az tehette, mert hat pár ökör járt ki az udvarából. — Ha megfogta volna az eszét, meg a vérét az is, akkor a fia nem várná velünk a töltést — mondta Balog. — Nem is várja — vélte valaki, a legények közül. — Visszajön az időre, meglássátok. — Hiába, már beírtam. Két hét alatt négyszer ment el és mindig tányér. Ennek vége. Négy óra volt, mire visszaért. Alázkodón jött, mint a vert kutya. A többiek már a szeles oldalt vágták forró erővel és szótlanul. Keserűség és méreg sütötte őket Pihenő végén Kutasra marjaitt belsejük. Valamennyinek, fiatalnak, öregnek, egyaránt. Irigységnek hitték a hallgatását. Meg aztán... dél szünetjén jöhet máskor is erre egy libbenő szoknya, amiért érdemes volt ellábolni a hídig, vágj az erdőig. Ma egyiknek, mint a macskakölykös. Föl, le, aztán holnap a másiknak ... Mindegyiknek, csak Kutasnak nem, soha. Hát így, ezért... Egy óra múltán valamennyien az öregre pislogtak, akinek tenyérnyi vaslába élesen csikordult a kavicson. Minden mozdulatra nyikorogva nyögdécselt. A gazdája megvágta a sín mellékét, szabadította a korhadt gerendákat. Óvatosan húzogatta ki, mintha féltené őket. A földre úgy tette le, mint valami kedves halott embert. Rámelegedett a szive tája, ha arra gondolt, hogy esetleg, ezek a gerendák tartották azt a vonatot is, amelyik őt vitte két táncos lábbal, nótés kedvvel egykor. Hej!... Zuhant a csákány. Mellette is. Idegenek mentek a földeknél lenni, köszöntek. Megy a munka? — kérdezték idegen tisztelő melegséggel. — Megy, agyjon Isten jónapot! Aztán tovább a háta felé vivő Széles töltésen, ahová már november elején havat dobál a hegyek tetejéről a szél. Kutas észrevette, hogy egy csákánnyal több veri a munkát, hogy egy feszítővassal több esett közéjük. Felegyenesedett, megtörölte a homlokát. — Eredj haza, Andris — mondta. — Nem megyek. — Eredj, mégegyszer mondom ... Szembe álltak egymással. A legény szemét elöntötte a vér. — Nem parancsol nekem maga, csak a mérnök úr... — Neeni, te rusnya, te pendelyes . .. A legény előre ugrott. Két csákány emelkedett magasba, mielőtt a többiek elkaphatták volna. Szinte egyidőben zuhant mindegyik. Egyik fejre, a másik sin mellé. Mire lefogták a dühöngő legényt, Kutas elcsendesedett. Nyikorgó vaslába mereven kifeszítve állt a levegőben. A másik ernyedten lógott le a töltésről. Feje, a tántorgó fordulástól véresen maradt a földön és beleékelődött egy kihúzott gerenda helyére. Két karja szétcsapódva feküdt az utón, mintha ölelésre várna valakit. A legény lihegett, birkózott, mindenáron rúgni akart, mikor elnyomták. El is érte Balog térdét. — Huj, az anyád — ordított a vén katona — még engem is? Kemény ököl csapódott a legény fejére. — Nyavalyás! Ott a gerendakötél, kötözzétek meg, te Finta, az ötös majd elviszi ... Kutast élesztgették. Egy csobolyó vizet öntöttek a fejére. Csúnya seb tátongott rajta, egészen megnyúzódott a koponya hátulja, a hajas bőr, a nyakszirten fityegett. Szitás visszaegyengette és megtapogatta a koponyát. — Csontja nem törött, kiheveri a sógor, szerencsére hátraütött a taknyos. Óvatosan vitték a hegy alá. Elfektették a dolmányaikra. Finta ingével bekötötték a fejét. — Estéiig magához jön, ösmerem a koponyáját... A fiatalok egybeálltak, mint a vércseleső, ijedt csibék. Szóládi megkötözve kuporgott a földön. — Dologra — mondta Balog — vezesd őket, sógor, ötre ideér a hajtány, akkorra meglegyen a nyolcvanas őrházig. — Hát te? — kérdezte Szitás. — Én is megyek, de előbb Szóládira rábízom Kutast.