Magyarság, 1936. március (17. évfolyam, 51-75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

Teteinek beváltatlan váltója miatt szökni próbál a felelőssé elől, végül is a nép­jóléti és a szociális gondolat révébe akarja menteni sz­ette, viharverte gályá­ját Régi és új cézárok, hatalmas tehet­ség által sűtött energiák és az uborkafára fölkapaszkodott politikai arrivisták egy­formán olyan módon próbálnak kitörni saját ígéreteik és fantazmáik zsákutcájá­ból, hogy a nagy tömegek örök paraszt­­fogásával, az úgynevezett kenyérpolitika ürügyével osonnak el programjaik nyo­morúságos romhalmazáról. A hitbizo­mányi reform és a telepítési törvényja­vaslat ilyen tömegpszichológiai és fénytani spekulációk bordáin szövődött. Ezért kel­lett új ezredévi honfoglalás, egy új Pusz­taszer alapvető történelmi és monumen­tális fejezetévé harsonázni ezt a két sze­rény birtokpolitikai javaslatot, amelyek­nek megszavazása a legmegrögzöttebb csáklyások részéről sem ütköznék nehéz­ségekbe, ha a javaslatokat díszítő szociá­lis cirádák mögött nem settenkedne ki mindenütt a kormányhatalom fokozásá­nak körmönfont gondolata és ravaszdi motívuma. Az alakjában és velejében Való jót se tudják Ugyanis másképp el­képzelni, csak úgy, hogy valami különös alkímiai mesterkedéssel legott belekoty­vasztják tulajdon hatalmi öncélúságuk­­nak zavaros elemeit is. És e korszak­­alkotó, helyesebben: színfalhasogató re­formok mellett és mögött szakadatlanul pereg a reklám és az önpropaganda nagy­dobja. Hozzászoktatják a közönséget, hogy egy esztendő óta csupa nagyszerű, páratlan, monumentális, rendkívüli ese­mények történnek ebben az országban, pedig csak rendhagyó vagy rendkívül furcsa események vannak, szúnyogból csi­nált elefántok, merész fantáziák, gyö­nyörű hajnali álmok, amelyeket a kenyér­kereső reggel szétzilál. Vagy csakugyan kenyérpolitika az, amely jóformán a szer. INFLUENZA. NÉHA «UtträU, U rnxbceraen «topogni I. BidUusok & torokban. — II. Anacottal fertAtlen Urft, bacilliis montea. Anacot fertőtleníti a szolfüreget, tie keltemet, helyezett t­ • torok obtitiit. Arai P 1.40. KU phlota M BlMr. AUS.­IC 1930 március 1. vasárnap vezetlen társadalmi karitászra bizza az alföldi fagy és aszály áldozatait s amely a maga tehetetlenségében vagy ólomlábú­­ságával csak morzsákat tud juttatni az ínségeseknek, miközben az új honalipi­­tás jelszavait kintornáztatják sajtóbeli él­harcosaikkal? Vájjon a leggyorsabblábú NEP-Achillesek bírják-e a versenyt a nyo­mor apokaliptikus lovasával? Micsoda kenyérpolitika az, amely , miközben nyaktörő expedíciókat szervez a Himalá­jára, azonközben nem tudja megmászni a Gellérthegyet sem? IV. íme: Így fest a csodálatos és csodatevő esztendő mérlege. Mi maradt vájjon az új honalapításból? Csak a NÉP van itt, hamis történelmi gúnyájától megfosztva, gólemfejével, triareuszi karjaival, polip­­szipolyaival, totaltási igényeivel, a belső szétvonás erjesztő csiráival, hanyatló ve­zér­ tekintélyével, a jövő teljes bizonyta­lanságával, a frázispolitika csömörével és — nos, igen — a fizetett élharcosok ha­dával, amelyek, ha nem is hasonlíthatók a honszerző Árpád népéhez, annyiban mindenesetre emlékeztetnek Hóditó Vil­mos normanjaihoz, hogy az ősi angol­szász földet leigázták. Gömbös és a NÉP példája mindenesetre azt mutatja, hogy a hatalom nem teszi okvetetlenül nagyob­bakká is az embereket. Akinek fénye ez alatt az idő alatt nőttön-nőtt, az nem Gömbös csillaga volt, hanem másvalakié, kinek példája viszont azt bizonyítja, hogy a méltósággal viselt bukás és száműze­tés a tömegek képzeletében és a távolság pátoszában megnöveszti azoknak alakját, akik annak idején a hatalomhoz nemcsak becsvágyat hoztak, hanem tehetséget is. Ez a rideg mérleg, az esztendős jubi­leum görögtíszes rakétái közepette is, más egyéniséget talán eszmél­kedésre, szigo­rúbb lelkiismeret vizsgálatra és belső re­vízióra késztetne. Ha rosszul ismernénk a Vezért, ha egy pillanatra is föltételez­nénk róla, hogy a kétely sorvasztó szózata valaha is feltört lelkének titkos rekeszei­ből. Arra az utasra emlékeztet ő, kinek szeme a távoli délibábra mered és csak homályosan veszi észre az orra előtt levő területet, melyen át kell haladnia: a ter­mészeti akadályokat, a folyókat, a hegye­ket, a mocsarakat, a meredekeket, a sza­kadékokat, amelyek útját szegik. Szíve­sen, csaknem szándékosan esik áldoza­tául minden olyan illúziónak, amelyről azt hiszi, hogy hatalmát növelheti és meg­tarthatja. A természet, amely bizonyos embereknél oly bölcsen rendezte el tehet­ségeiket, hogy megelégedettekké és boldo­gokká tegye őket, azért adta nekik az ön­bizalmat, sőt az önhittséget, hogy megkí­mélje őket hibáik fölismerésének kínjai­tól. Különben is természetének könnyed­sége, rugékonysága, határtalan optimiz­musa és snájdigsága, mely fölött eddig egy polikrateszi szerencse őrködött, nyil­ván át fogja segíteni a lelkiismereti vívó­dásokon, sőt — ki tudja — az előtte levő akadályokon is. Reánézve múltjának épp­oly kevéssé van kötő vagy gátló ereje, mint programjának. Mindig szabad a kö­vetkezetlenségben. Gyű­k gyanánt siklik el a kövek között, amelyeket útjába gör­dítenek az események és a problémák, s ha netán a felelősségrevonás utolérné és reáhágna is, a legnagyobb flegmával hagyja ellenfeleinek csizmája alatt gyík természetének néhány porcát és gyűrűjét Az ellentmondások és következetlenségek pályájának hullámvonalain a legkevésbé sem feszélyezik, ahogy Goethe írta azok­nak, akik szemére lobbantották, hogy ro­­busztus önzése elsötétítette benne az idea következetességének fényét: Ellenség hada fenyeget, Minden nap végzetes lehet, Nem reszketsz életedért ! Én csak elvégzem vígan: Levedlett kigyöbörömet Tépik mindannyian. Majd újabb bőröm ha megért, Vetem dühük elé, S újraéledve indatok Uj Istenek felé. Magyar külpolitikai öntudat Írta: Szent-Ivány Farkas A­rról az öntudatról kívánunk szólni, mely a magyar emberből leginkább hiányzik: a külpolitikai öntudatról, azaz megismeréséről annak, hogy én, mint a magyar faj-nemzet, miért vagyok itt, ahol vagyok? Mi a célom, hivatásom, rendeltetésem? Addig, míg erre az egységes külpolitikai öntudatra nem eszmélt rá minden magyar ember, aktív, erős, egységes, céltudatos és eré­lyes magyar külpolitikáról beszélni sem lehet. Miért van, mi a célja, hivatása, rendeltetése tehát ennek a testvériben magyar fajnak az európai nemzetek tár­saságában, ezen a sokat vitatott ezer­éves magyar földön, a Dunamedencé­­ben, a különböző fajú, nemzetiségű, val­­lású és kultúrájú népek eme ütköző­pontján? Aki erre a kérdésre meg tud felelni, annak van magyar külpolitikai öntudata. Nézzük tehát ezek után az európai kontinens faji, nemzetiségi és politikai arculatát. Három nagy népcsalád népe­síti azt be. A latin népek (francia, olasz, spanyol, belga) mintegy 120 millió, a germán népek mintegy 100 millió és a szláv népek (orosz, lengyel, rutén, szlovák cseh, morva, horvát, szlovén, szerb stb.) mintegy 200 millió. Ennek a három nagy európai népcsaládnak évszázados versenye az európai hegemóniáért, tulaj­donképpen maga az európai külpolitika. Külpolitikai öntudatuk, célkitűzésük: a francia Gloire, a Deutschland über Al­les, Drang nach Osten (Hamburg—Bag­dad), Mitteleuropa (Fritz Naumann) és a szláv testvériség (pánszlávizmus) ne­vekkel jelölhető meg. Ez utóbbi (a pán­szlávizmus) végig kísérhető Nagy Péter cártól, annak álmodójától és a horvát pap, Jurij Krisanictól (1676), a pánszlá­vizmus első apostolától, a cseh Dobrow­­sky-n, Palacky-n, a szerb Kopitar-on, a szlovák SatTarik-on, Kollar-on, Stur-on és Hurban-on a horvát Gaj-on keresztül Pacsics-ig, Kramars-ig és Benes-ig. Ezek egyben ennek a három nagy nép- MÉGIS CSAK LEGJOBBA T­ e a kenddé féllábon ugrál, azért eszi az irigység. Mindenki beszippantotta a száját, csak a legény állt dacosan, kiabálásra készen, meg a féllábú Kutas. Kutas ke­zében megszorult a bicska, de aztán be­­csettentette és zsebre dugta. — Igazad van, az enyém féllábon ug­rál tizennégy óta. Éppen azért ott ma­radt minden kajlasága Szerbiában. Ahol a kecned szeme, Balog sógor... Finta átment a legényekhez. — Nyughass — mondta Szóládinak — mit akarsz? Hegyesen, keményen, verekedésre ké­szen állt előtte, Szóládi megérezte fenye­getését. A kis zömöknek rettentő ökle volt . Mert ha nem nyughatol... Szóládi hátat fordított, elfordult va­lamennyitől. Egy pirosruhás lányt né­zett, aki ebédet vitt valamerre. Csende­sen, komiszkodva pisszegett utánna. A lány ránézett, szép kerek arca volt és nyugtalanító szemvillanása. Felállt, hogy utána menjen, még volt fél óra pihenőjük. A nagy híd alatt ép­pen utólérné... Utólérné, ha engedné az a Kutas... De nem engedi... Pedig nem ordít, nem fenyegetődzik, csak any­­nyit mond: —­ Ülj le, Andris! De neki bizsergésbe fakadozik a vére. A lány újra visszanéz rá. Kátai lehet... A többiek is kezdenek rávigyázni. Ezt már nem állja, felkel, nehogy a másik kettő... Az a mafla Finta úgysem, attól nem kell félni... Kutas elé áll. — Aztán ha mégis elmennek ? — Lehet, de akkor csak két napod lesz, több nem. Anyád meg várhatja az orvosságot. — Akár itt ülök félórát, akár megyek, nem mindegy kegyelmednek? — Nem, mert viszed a banda becsüle­tét oda-al A libbenő pirosság után mutatott Ha dasznóságot csinálsz, nem azt mondják, hogy Szóládi csinálta, hanem azt, hogy a földesi bandából valaki. Balog nem volt olyan nagy türelmű ember, mint Kutas, kilökődött belőle az indulat: — El ne menj, mert kettéhasi­lak! — Hát azért is, tudja! Leszaladt a gáton, egyenesen a tüne­­dező pirosság után. Az öregek is, fiata­lok is, némultan nézték. Kutas előkapa­rászott a dolmányzsebből egy szakadt levelű füzetet és nagy, nehézkes betűk­kel beleírta Szóládi Andris távozását. Már a sárguló erdő mélyén járt va­lamerre, valakivel. A fiatalja forró gon­dolatokkal kísérte, az öregje dühösen... Ki tudja miért?! Egyedül a féllábú em­ber lelkéből mozdult a szó, mely valósá­gosan elítélendővé tette mindenki előtt Szóládi cselekedetét. •— Az anyja miatt megtartóztathatná magát, így pusztítja a becsületét. Gőgös, nagyvérű, mint az apja. — Az tehette, mert hat pár ökör járt ki az udvarából. — Ha megfogta volna az eszét, meg a vérét az is, akkor a fia nem várná ve­lünk a töltést — mondta Balog. — Nem is várja — vélte valaki, a le­gények közül. — Visszajön az időre, meglássátok. — Hiába, már beírtam. Két hét alatt négyszer ment el és mindig tányér. En­nek vége. Négy óra volt, mire visszaért. Alázkodón jött, mint a vert kutya. A töb­biek már a szeles oldalt vágták forró erővel és szótlanul. Keserűség és méreg sütötte őket Pihenő végén Kutasra mar­jait­t belsejük. Valamennyinek, fiatal­nak, öregnek, egyaránt. Irigységnek hit­ték a hallgatását. Meg aztán... dél szü­­netjén jöhet máskor is erre egy libbenő szoknya, amiért érdemes volt ellábolni a hídig, vágj­ az erdőig. Ma egyiknek, mint a macskakölykös. Föl, le, aztán holnap a másiknak ... Mindegyiknek, csak Kutasnak nem, soha. Hát így, ezért... Egy óra múltán valamennyien az öregre pislogtak, akinek tenyérnyi vas­lába élesen csikordult a kavicson. Min­den mozdulatra nyikorogva nyögdécselt. A gazdája meg­vágta a sín mellékét, sza­badította a korhadt gerendákat. Óvato­san húzogatta ki, mintha féltené őket. A földre úgy tette le, mint valami kedves halott embert. Rámelegedett a szive tája, ha arra gondolt, hogy esetleg, ezek a gerendák tartották azt a vonatot is, amelyik őt vitte két táncos lábbal, nótés kedvvel egykor. Hej!... Zuhant a csá­kány. Mellette is. Idegenek mentek a földeknél lenni, köszöntek. Megy a munka? — kérdezték ide­gen tisztelő melegséggel. — Megy, agyjon Isten jónapot! Aztán tovább a háta felé vivő Széles töltésen, ahová már november elején havat dobál a hegyek tetejéről a szél. Kutas észrevette, hogy egy csákánnyal több veri a munkát, hogy egy feszítővas­­sal több esett közéjük. Felegyenesedett, megtörölte a homlokát. — Eredj haza, Andris — mondta. — Nem megyek. — Eredj, mégegyszer mondom ... Szembe álltak egymással. A legény szemét elöntötte a vér. —­ Nem parancsol nekem maga, csak a mérnök úr... — Neeni, te rusnya, te pendelyes . .. A legény előre ugrott. Két csákány emelkedett magasba, mielőtt a többiek elkaphatták volna. Szinte egyidőben zu­hant mindegyik. Egyik fejre, a másik sin mellé. Mire lefogták a dühöngő le­gényt, Kutas elcsendesedett. Nyikorgó vaslába mereven kifeszítve állt a levegő­ben. A másik ernyedten lógott le a töl­tésről. Feje, a tántorgó fordulástól vére­sen maradt a földön és beleékelődött egy kihúzott gerenda helyére. Két karja szét­csapódva feküdt az utón, mintha öle­lésre várna valakit. A legény lihegett, birkózott, minden­áron rúgni akart, mikor elnyomták. El is érte Balog térdét. — Huj, az anyád — ordított a vén katona — még engem is? Kemény ököl csapódott a legény fe­jére. — Ny­avalyás! Ott a gerendakötél, kö­tözzétek meg, te Finta, az ötös majd el­viszi ... Kutast élesztgették. Egy csobolyó vizet öntöttek a fejére. Csúnya seb tátongott rajta, egészen megnyúzódott a koponya hátulja, a hajas bőr, a nyakszirten fi­tyegett. Szitás visszaegyengette és meg­tapogatta a koponyát. — Csontja nem törött, kiheveri a só­gor, szerencsére hátraütött a taknyos. Óvatosan vitték a hegy alá. Elfektet­ték a dolmányaikra. Finta ingével be­kötötték a fejét. — Estéiig magához jön, ösmerem a koponyáját... A fiatalok egybeálltak, mint a vércse­leső, ijedt csibék. Szóládi megkötözve kuporgott a földön. — Dologra — mondta Balog —­ ve­zesd őket, sógor, ötre ideér a hajtány, akkorra meglegyen a ny­olcvanas őr­házig. — Hát te? — kérdezte Szitás. — Én is megyek, de előbb Szóládira rábízom Kutast.

Next