Református Leánygimnázium, Miskolc, 1922
Koszorús név. De a koszorúhoz nem tapad semmi földi szenny. Ha könnyen ide-oda hajló, csak szürke pártpolitikus lett volna is, körülrajongotta volna a hízelgés s fényes kitüntetésekkel pompázó ünneplés. A magyar és épen protestáns tanár 25 éves életemésztő szolgálatára: csak isteni kéz tesz koszorút elismerésül. Épen ezért ez a koszorú tiszta, értékes, ez a koszorú dicsőséges! Mert Domby László, református leánygimnáziumi igazgató 25 éves munkássága abból a világos és tiszta öntudatból fakad, amely tudja és érzi, hogy mivel tartozik a kultúrának az, akit isteni megbízatás hívott el annak szolgálatára. Ez az öntudat abból áll, hogy híven és tisztán őrizze meg azokat az örök igazságokat, amelyek sem embereknek, sem földi hatalmasságoknak nem állhatnak a szolgálatában és amely igazságokat a haladó idő igazolt. Abból áll ez az öntudat, hogy tovább keressen a szellem szabadságával újabb igazságok után és az öröklött nagy igazságokat ezekkel az újakkal gazdagítva, művészettel és erkölcsis felelősséggel az isteni örök tervek szerint, plántálja át az emberiség örök életébe, így a maga egész életével, áldozatos munkájával tegyen vallást Isten hitéről. Ez a tiszta keresztyéni, kálvinista öntudat tette Domby Lászlót emberré, keresztyénné, kiváló pedagógussá. Ennek a 25 éves munkának az elismerésére tette az isteni gondviselés ünnepnappá 1923. június 21-én, az évzáró ünnepélyt. Isten keze maga fonta az ő hív munkatársa számára az elismerésnek koszorúját. Tűzte pedig legszigorúbb kritikusainak, tanártársainak elismeréséből, tanítványainak hálájából, fűzte a most már igazán elhagyatott, szegény, megalázott magyar nép sorsáért még aggódni tudó, azoknak a magyar embereknek a mélységes tiszteletéből, akik meg vannak győződve, hogy „Nagy Magyarország“ csak a kultúra emelkedése útján valósulhat meg. Ennek a hív kultúrmunkásnak „fény nevére, áldás életére“! Demes Péter: DOMBY LÁSZLÓ 1898—1923.