Művészet, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969 / 1. szám
ILKU PÁL, UITZ BÉLA KIÁLLÍTÁSA* A művelődésügyi kormányzat nevében üdvözlöm Önöket, akik e kiállítás megnyitásán megjelentek. Valamennyiünk nevében szeretettel üdvözlöm Uitz Béla elvtársat, aki 82 évesen és szellemi erőben frissen eljött hozzánk erre az életművét bemutató kiállításra. Nem véletlenül kerül sor éppen most, a Magyar Tanácsköztársaság fél évszázados jubileumának ünnepségsorozatában Uitz elvtárs kiállítására. Az 50. évfordulón illőtv sokféle módon el fogják mondani, mit jelent a magyar nép történetében a Magyar Tanácsköztársaság rövid, de korszakos jelentőségű tette. Itt csak egy a helyhez és az alkalomhoz illő vonatkozásra utalok: a Tanácsköztársaság élő veteránjaival szembeni fiúi és elvtársi kötelességünkre, aminek legjobb igyekezetünk és tudásunk szerint szeretnénk megfelelni. Az utóbbi 10—12 esztendőben sok mindent igyekezett tenni pártunk és kormányunk azért, hogy a Tanácsköztársaság harcosai — akik köztünk vannak és akik sajnos nem érték meg — megkapják azt az elismerést, ami a későbbi generációk részéről az igaz forradalmárokat megilleti. Ennek az adósság lerovásnak egyik eseménye ez a kiállítás is. Hadd mondjam meg még egyszer, nagyon örülünk, hogy ez alkalommal körünkben van Uitz elvtárs és láthatja, hogy azok az eszmék, amelyekért a Tanácsköztársaság előtt és alatt Magyarországon és később az emigráció éveiben, a számára új hazát biztosító Szovjetunióban harcolt, megvalósulnak szülőhazájában is, amelytől sohasem szakadt el. XX. századi festészetünk igen gazdag olyan mesterekben, akiket mély tiszteletünk övez, akiknek jelentősége hazánk határain is túlnő. De rögtön hadd tegyem hozzá, kevés olyan nagy művészünk van, akinek életművét — minden tiszteletünk és nagyrabecsülésünk ellenére is — oly töredékesen ismernék nálunk, mint Uitz Béláét. Az elmúlt évtized jelentős irodalomtörténeti tette volt, hogy felszínre hozta, és a magyar kulturális élet vérkeringésébe kapcsolta, amit némi jóvátevő szomorúsággal elsüllyedt — vagy elsüllyesztett — irodalomnak nevezhetünk. Azt hiszem, az 1919 utáni emigrációban élő nem kevés művész és képzőművész életművével kapcsolatban hosszabb ideig sajnálatosan jogos volt ez a szóhasználat. Nem engedhetjük meg, hogy elsüllyedt képzőművészetünk legyen! Az uitzi életmű eredeti fényében és a teljességre törekvés jegyében történő bemutatása ennek az eltökéltségnek nemcsak példája, de bizonyítéka is. Uitz Béla életművének korai szakasza szervesen ágyazódik az 1919 előtti magyar festészet történetébe. Részese és egyik formálója volt annak a mindent elsodró szellemi mozgásnak, amely az első vitágháború előtt, majd a vitágháború éveiben a magyar munkásság, parasztság és értelmiség legjobbjait egyre sebesebben sodorta a szocializmus eszméi, célja és forradalmi gyakorlata felé. A hazai viszonyoktól indíttatva, az oroszországi példa hatására íróink, zeneszerzőink, képzőművészeink, az egész akkori művész-generáció nemcsak maguk változtak, hanem változtattak is. Egy nagy művön dolgoztak: a forradalmasítás művén, amely kérlelhetetlen logikával vezetett el a Magyar Tanácsköztársaság megvalósításáig. Semmi túlzás sincs abban, hogy 1919 nemcsak forradalmainknak, hanem változatos művészettörténetünknek is egyik legszebb lapja, mert az alkotók — mégpedig számra és jelentőségre nagyobbik részük — szolgálni igyekeztek a szocializmus ügyét. Köztük volt és az elsők között volt Uitz Béla. Művészi, politikai és emberi karaktere kialakításának lendítőerejét itt kapta nálunk, a közös forradalmi harcokban, ezért természetes, hogy később sem szűnt meg szellemi kapcsolata a hazai művészettel. A kiállítás anyaga bizonyítja, hogy Derkovits Gyulának, Dési Huber Istvánnak és a többieknek életműve milyen szervesen csatlakozott a korai Uitz-éhoz, mennyire természetes folytatója az Uitz által itthon megkezdett útnak. Uitz Béla kényszerű emigrálása sem jelentett szakítást semmivel, amit korábban itthon tett, kezdett; harcossága, forradalmi hite, művészi és mozgalmi tevékenysége kiteljesedett, s egyetemes jelentőségűvé vált. A Horthyék okozta terror és szellemi gúzsba kötöttség ellenére is a magyar képzőművészethez és a hazai forradalmi mozgalomhoz éppen egyetemessége és internacionalizmusa kapcsolta továbbra is. Ezt a szoros és szerves kapcsolatot akadályozni, nehezíteni lehetett, de megakadályozni nem, és így maradt Uitz Béla munkássága egyetemességével és internacionalizmusával együtt és éppen ezért magyar forradalmi tett. Nem az én feladatom, hanem a szakembereké, hogy részletesen elemezzék és értékeljék ezt a hatalmas munkásságot, és újra átgondolják többek között a hagyomány és korszerűség sokat emlegetett problémáját. Azt azonban megmegmondhatom, hogy Uitz művészetét vizsgálva éppen a progresszív válaszra láthatunk ösztönző példát. Uitz azt vallja, sőt bizonyítja, hogy a modern művésznek, aki valami igazat és maradandót kíván alkotni, mindenekelőtt korszerű, határozott világnézettel kell rendelkeznie. Uitz munkásságát áthatja a legkorszerűbb eszme, a kommunizmus eszméje. Ezért valljuk magunkénak ezt a formaromboló és új formát teremtő művészetet. Az ő műveiben azt a művészi forradalmiságot tiszteljük, amely szervesen, elválaszthatatlanul kapcsolódik a forradalom helyes társadalmi értelmezéséhez, onnan nyeri átütő erejét és szüntelen megújulásra való képességét. Ez az a korszerűség, amely a szocialista művészetet a XX. század művészettörténetének tengelyébe állította, ez az a tartalmi-formai korszerűség, amelyhez viszonyítva minden társadalmilag tartalmatlan mű, a formai álforradalom is túlhaladott vagy még vitágosabban: konzervatív. Ez az az ösztönző példa, amit az uitzi életmű vall, hirdet és bizonyít. Tisztelettel és ragaszkodással köszöntöm még egyszer Uitz Bélát, a nagy forradalmár művészt, a tántoríthatatlan kommunistát, aki élete legnehezebb időszakában sem veszítette el optimizmusát, hitét az emberben s az emberiség boldogabb jövőjében. Megköszönve a Szovjetunió kormányának és művelődésügyi intézményeinek, hogy e gazdag anyagot rendelkezésünkre bocsátották. Uitz Béla 1919 utáni első nagyszabású budapesti kiállítását ezennel megnyitom. * Ilku Pál művelődésügyi miniszternek, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága póttagjának a tárlat megnyitásán elmondott beszéde.