Művészet, 1977 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 6. szám

1 John Heartfield: Apák és fiúk, tíz év után, fotómontázs, 1924 2 John Heartfield: Adolf, az Übermensch: aranyat nyel és pl­éhet köp, fotómontázs, 1932 3 John Heartfield: Milliók állnak mögöttem, fotómontázs, 1932 4 John Heartfield: Genf értelme­­..Ahol a tőke él, ott a szabadság nem élhet", fotómontázs, 1932 Baaderxel és Paul Citroennel. Valamennyiük meg­győződése volt, hogy a Németországra nehezedő iszonyatos lidércnyomásért a militarista szellemű burzsoáziát terheli a felelősség, így szellemi támadá­saik célpontja a katonaság intézménye lett. Grosz Heartfield mérnök című képén barátját fur­fangos és borostás képű proletárnak ábrázolta, egy kis gépezettel a szíve helyén. Heartfield nemcsak hogy olyan képeket használt fel, amelyeket egy gép­pel készítettek, de hevesen támadta a „kiváltságos kéz" és az „értékes műtárgy" fogalmát is. Korai fest­ményeit mind egy szálig megsemmisítette, és kollá­zsain csupán egy „mont." kézjeggyel jelezte, hogy „montőrnek" vagy „dadamontőrnek" nevezi önma­gát. A fotómontázs fogalma manapság jobbára a sötétkamrában, negatívok segítségével összemásolt papírképet jelent, és ebben az értelemben a dadais­ták munkái inkább fotókollázsoknak nevezhetők. Őket azonban az ilyen technikai részletek nem na­gyon érdekelték, és Heartfield szerint „bármely fénykép már egy jelentéktelen színpa­ni hozzáadásá­val is fotómontázzsá válhat": a lényeg az a művelet, amely az eredeti fénykép jelentését megváltoztatja. Grosz is azt állítja, hogy ők ketten Heartfielddel a fotómontázst találták föl, mikor 1916-ban elkezdtek „mindenféle sérvkötő- és kutyaeledel-hirdetéseket meg pálinkás- és borosüveg-címkéket képes újsá­gokból kivágott fényképekkel úgy összeragasztgatni, hogy képekben mondhassák el mindazt, amit a cen­zorok azonnal betiltanának, ha szavakba öntenék őket". (Hausmann és Höch ugyancsak maguknak igényelték a fotómontázs föltalálását, de ez a dicső­ség alighanem a viktoriánus kor festői fotó-kompo­zíciókat összeállító fényképészeit - Oscar Gustav Rejlandert, Henry Peach Robinsont - illeti meg. Heartfieldék igazi fölfedezése a montázs politikai fegyverként való alkalmazása volt.) Amikor Heartfield említett Apák és fiúk, tíz év után című művének első nagyítását kitette a Malik könyvesbolt kirakatába, akkora csődület támadt, hogy kiszállt a rendőrség. Ennek a montázsnak már semmi köze sem volt a dadaisták nihilisztikus lázadá­sához: világosan tükrözte azt a meggyőződést, hogy egy új társadalmi rend megteremtésének eszköze kí­ván lenni. A húszas években a dadaisták közül egye­dül Hannah Höch csinált fotómontázsokat, de hogy mennyire nem politikai elkötelezettséggel tette ezt, arra jó példa az a munkája, amelynek alapjául teljesen véletlenül ugyanazt a fényképet használta fel, ame­lyet Heartfield Anyák, hagyjátok élni fiaitokat! című montázsához. A kép egy fásult, kimerült, terhes pro­letárasszonyt ábrázol. Heartfield egy fegyveres fiú holttestét úsztatta be a portré hátterébe, és ezzel azt egyértelmű, célzatos mondanivaló hordozójává tette. Höch ezzel szemben primitív álarccal födte el a nő arcát, s így egy sejtelmes, szürrealisztikus homályba borította még az eredeti felvétel önmagáért beszélő „politikai elkötelezettségét " is. 1929-ben Heartfield megtalálta „felforgató tevé­kenységének" legjobb közegét, a közel félmilliós olvasótáborral rendelkező Arbeiter Illustrierte formá­jában. A baloldali munkás hetilapban nyolc év alatt kétszáz fotómontázst jelentetett meg, amelyek több­nyire a teljes címoldalt elfoglalták. Ezek a montázsok valósággal prófétikus előképei voltak mindannak az iszonyatnak, amit a náci párt sikerei már akkor előrevetítettek. Hitler nyelőcsövét az egyik címoldal - amelyet Kessler saját költségén plakátnak is kinyo­matott - aranypénzekkel teletömve ábrázolta, ezzel a szöveggel: Adolf, az Übermensch: aranyat nyel és pléhet köp. Mussolini is megkapta a magáét egy megnyerő arckép formájában, amelynek vonásai mögött halálfej bukkant elő. A kísérőszöveget maga a Duce szolgáltatta, de szavai a montázs és az el­jövendő események összefüggésében nem éppen az ő elképzelése szerinti értelmet nyertek: „Tizenöt év alatt úgy megváltoztatom Itália arcát, hogy senki sem fog ráismerni". Az Arbeiter Illustrierte montázsai­hoz képest az esernyő és a varrógép annyit emlegetett lautremont-i véletlen találkozása a boncasztalon, merő banalitássá törpül. A német valóság annyira túltett minden szürrealizmuson, hogy Heartfieldnek csupán a széthulló hazugság-cafatokat kellett értel­mes egységgé összeraknia. „Heartfield megértésének kulcsa a marxi dialektika" - írja Hans Hess a londoni Institute of Contemporary Arts 1976-os Heartfield­­kiállításának katalógusában.­­ „Ugyanezt az alap­elvet követi, mint a humor, amely két tény össze­vetéséből új jelentést, új igazságot tár fel. Heartfield munkássága a tézis-antitézis-szintézis elvén, vagyis az igazság feltárásának elvén alapszik." „Heartfield mérnök" tervszerűen választotta közegéül a fény­képezést, egyrészt, mert még mindig az számíthatott leginkább a „szegények művészetének", és még az olyannyira „modern" montázs formájában is könnyen érthető volt az egyszerű emberek számára, másrészt, mert a valóság megbízható dokumentumainak tekin­tett felvételek még a leplezetlenül manipulált mon­tázsokra is átruházzák rendkívüli meggyőző erejüket. Terhelő bizonyítékainak fotóanyagát Heartfield szórakoztató folyóiratokból és újságokból válogatta ki. Lakása felhasználásra váró fényképdarabok kusza tárháza volt. Ha olyan felvételre volt szüksége, ami­lyet készen nem talált, akkor fényképészt hívott segít­ségül. Ő maga sohasem fényképezett, és nem is retusált, mert becsben tartotta mások szakértelmét. Amúgy is rendetlen fotóarchívumát 1933-ban az SA rohamosztagosai dúlták fel, de neki még idejében sikerült Csehszlovákiába menekülnie. Az Arbeiter Illustrierte is Prágába költözött, és Volks-Illustrierte néven onnan folytatta Hitler elleni reménytelen küz­delmét. Wieland ugyancsak ide emigrált, és Heart­field újabb montázsainak levelezőlap-reprodukciói­val bosszantotta a napi postájukat átvevő nácikat. 1936-ban, a berlini olimpia idején Heartfield is elké­szítette a maga olimpia-montázsát a Volks-Illust­rierte számára. Ennek programján olyan verseny­számok szerepeltek, mint „fejdobálás", „hóhérbárd­­lengetés" és „kötélhúzás" (egy zsidóval a kötél végén). A prágai Kunstverein két Heartfield-kiállítást is megkockáztatott (1934-ben és 1937-ben), de a nácik fenyegetésére a cseh hatóságok néhány külö­nösen „sértő" alkotás bemutatását megakadályoz­ták. Erre tiltakozásul, az első kiállítás után (1935- ben), Tristan Tzara, Paul Signac, Louis Aragon és Heartfield más francia támogatói százötven fotó­montázsát állították ki Párizsban. Nem sokkal Cseh­szlovákia megszállása előtt John Heartfield London­ba menekült, de az angolok nem nagyon ölelték keb­lükre, sőt egy időre koncentrációs táborba is zárták, s onnan csak betegségére való tekintettel engedték ki. 1950-ben visszatért hazájába, természetesen a Német Demokratikus Köztársaságba. 1968-ban be­következett haláláig azonban (Bertolt Brechthez hasonlóan) maradandót már nem alkotott. Mintha a lázadás dühe, ami addig művészetének értelmet adott, célját vesztve elpárolgott és többé vissza sem tért volna. (ARTFORUM) SOMOGYI GYÖRGY : John Heartfield: Hurrá, пики vaj! - Kitekintés Göring hamburgi beszédéből: „Egy nép csakis a vastól lesz erős. Vastól meg zsírtól legföljebb kövér" fotómontázs, 1935 6 John Heartfield: A békeszerető rablóhal — „Szavatolom a kollektiv biztonságot! Fölajánlom a kishalaknak, hogy kössenek velem kétoldalú szerződéseket", fotómontázs, 1937 4

Next