Művészet, 1977 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 6. szám
1 John Heartfield: Apák és fiúk, tíz év után, fotómontázs, 1924 2 John Heartfield: Adolf, az Übermensch: aranyat nyel és pléhet köp, fotómontázs, 1932 3 John Heartfield: Milliók állnak mögöttem, fotómontázs, 1932 4 John Heartfield: Genf értelme..Ahol a tőke él, ott a szabadság nem élhet", fotómontázs, 1932 Baaderxel és Paul Citroennel. Valamennyiük meggyőződése volt, hogy a Németországra nehezedő iszonyatos lidércnyomásért a militarista szellemű burzsoáziát terheli a felelősség, így szellemi támadásaik célpontja a katonaság intézménye lett. Grosz Heartfield mérnök című képén barátját furfangos és borostás képű proletárnak ábrázolta, egy kis gépezettel a szíve helyén. Heartfield nemcsak hogy olyan képeket használt fel, amelyeket egy géppel készítettek, de hevesen támadta a „kiváltságos kéz" és az „értékes műtárgy" fogalmát is. Korai festményeit mind egy szálig megsemmisítette, és kollázsain csupán egy „mont." kézjeggyel jelezte, hogy „montőrnek" vagy „dadamontőrnek" nevezi önmagát. A fotómontázs fogalma manapság jobbára a sötétkamrában, negatívok segítségével összemásolt papírképet jelent, és ebben az értelemben a dadaisták munkái inkább fotókollázsoknak nevezhetők. Őket azonban az ilyen technikai részletek nem nagyon érdekelték, és Heartfield szerint „bármely fénykép már egy jelentéktelen színpani hozzáadásával is fotómontázzsá válhat": a lényeg az a művelet, amely az eredeti fénykép jelentését megváltoztatja. Grosz is azt állítja, hogy ők ketten Heartfielddel a fotómontázst találták föl, mikor 1916-ban elkezdtek „mindenféle sérvkötő- és kutyaeledel-hirdetéseket meg pálinkás- és borosüveg-címkéket képes újságokból kivágott fényképekkel úgy összeragasztgatni, hogy képekben mondhassák el mindazt, amit a cenzorok azonnal betiltanának, ha szavakba öntenék őket". (Hausmann és Höch ugyancsak maguknak igényelték a fotómontázs föltalálását, de ez a dicsőség alighanem a viktoriánus kor festői fotó-kompozíciókat összeállító fényképészeit - Oscar Gustav Rejlandert, Henry Peach Robinsont - illeti meg. Heartfieldék igazi fölfedezése a montázs politikai fegyverként való alkalmazása volt.) Amikor Heartfield említett Apák és fiúk, tíz év után című művének első nagyítását kitette a Malik könyvesbolt kirakatába, akkora csődület támadt, hogy kiszállt a rendőrség. Ennek a montázsnak már semmi köze sem volt a dadaisták nihilisztikus lázadásához: világosan tükrözte azt a meggyőződést, hogy egy új társadalmi rend megteremtésének eszköze kíván lenni. A húszas években a dadaisták közül egyedül Hannah Höch csinált fotómontázsokat, de hogy mennyire nem politikai elkötelezettséggel tette ezt, arra jó példa az a munkája, amelynek alapjául teljesen véletlenül ugyanazt a fényképet használta fel, amelyet Heartfield Anyák, hagyjátok élni fiaitokat! című montázsához. A kép egy fásult, kimerült, terhes proletárasszonyt ábrázol. Heartfield egy fegyveres fiú holttestét úsztatta be a portré hátterébe, és ezzel azt egyértelmű, célzatos mondanivaló hordozójává tette. Höch ezzel szemben primitív álarccal födte el a nő arcát, s így egy sejtelmes, szürrealisztikus homályba borította még az eredeti felvétel önmagáért beszélő „politikai elkötelezettségét " is. 1929-ben Heartfield megtalálta „felforgató tevékenységének" legjobb közegét, a közel félmilliós olvasótáborral rendelkező Arbeiter Illustrierte formájában. A baloldali munkás hetilapban nyolc év alatt kétszáz fotómontázst jelentetett meg, amelyek többnyire a teljes címoldalt elfoglalták. Ezek a montázsok valósággal prófétikus előképei voltak mindannak az iszonyatnak, amit a náci párt sikerei már akkor előrevetítettek. Hitler nyelőcsövét az egyik címoldal - amelyet Kessler saját költségén plakátnak is kinyomatott - aranypénzekkel teletömve ábrázolta, ezzel a szöveggel: Adolf, az Übermensch: aranyat nyel és pléhet köp. Mussolini is megkapta a magáét egy megnyerő arckép formájában, amelynek vonásai mögött halálfej bukkant elő. A kísérőszöveget maga a Duce szolgáltatta, de szavai a montázs és az eljövendő események összefüggésében nem éppen az ő elképzelése szerinti értelmet nyertek: „Tizenöt év alatt úgy megváltoztatom Itália arcát, hogy senki sem fog ráismerni". Az Arbeiter Illustrierte montázsaihoz képest az esernyő és a varrógép annyit emlegetett lautremont-i véletlen találkozása a boncasztalon, merő banalitássá törpül. A német valóság annyira túltett minden szürrealizmuson, hogy Heartfieldnek csupán a széthulló hazugság-cafatokat kellett értelmes egységgé összeraknia. „Heartfield megértésének kulcsa a marxi dialektika" - írja Hans Hess a londoni Institute of Contemporary Arts 1976-os Heartfieldkiállításának katalógusában. „Ugyanezt az alapelvet követi, mint a humor, amely két tény összevetéséből új jelentést, új igazságot tár fel. Heartfield munkássága a tézis-antitézis-szintézis elvén, vagyis az igazság feltárásának elvén alapszik." „Heartfield mérnök" tervszerűen választotta közegéül a fényképezést, egyrészt, mert még mindig az számíthatott leginkább a „szegények művészetének", és még az olyannyira „modern" montázs formájában is könnyen érthető volt az egyszerű emberek számára, másrészt, mert a valóság megbízható dokumentumainak tekintett felvételek még a leplezetlenül manipulált montázsokra is átruházzák rendkívüli meggyőző erejüket. Terhelő bizonyítékainak fotóanyagát Heartfield szórakoztató folyóiratokból és újságokból válogatta ki. Lakása felhasználásra váró fényképdarabok kusza tárháza volt. Ha olyan felvételre volt szüksége, amilyet készen nem talált, akkor fényképészt hívott segítségül. Ő maga sohasem fényképezett, és nem is retusált, mert becsben tartotta mások szakértelmét. Amúgy is rendetlen fotóarchívumát 1933-ban az SA rohamosztagosai dúlták fel, de neki még idejében sikerült Csehszlovákiába menekülnie. Az Arbeiter Illustrierte is Prágába költözött, és Volks-Illustrierte néven onnan folytatta Hitler elleni reménytelen küzdelmét. Wieland ugyancsak ide emigrált, és Heartfield újabb montázsainak levelezőlap-reprodukcióival bosszantotta a napi postájukat átvevő nácikat. 1936-ban, a berlini olimpia idején Heartfield is elkészítette a maga olimpia-montázsát a Volks-Illustrierte számára. Ennek programján olyan versenyszámok szerepeltek, mint „fejdobálás", „hóhérbárdlengetés" és „kötélhúzás" (egy zsidóval a kötél végén). A prágai Kunstverein két Heartfield-kiállítást is megkockáztatott (1934-ben és 1937-ben), de a nácik fenyegetésére a cseh hatóságok néhány különösen „sértő" alkotás bemutatását megakadályozták. Erre tiltakozásul, az első kiállítás után (1935- ben), Tristan Tzara, Paul Signac, Louis Aragon és Heartfield más francia támogatói százötven fotómontázsát állították ki Párizsban. Nem sokkal Csehszlovákia megszállása előtt John Heartfield Londonba menekült, de az angolok nem nagyon ölelték keblükre, sőt egy időre koncentrációs táborba is zárták, s onnan csak betegségére való tekintettel engedték ki. 1950-ben visszatért hazájába, természetesen a Német Demokratikus Köztársaságba. 1968-ban bekövetkezett haláláig azonban (Bertolt Brechthez hasonlóan) maradandót már nem alkotott. Mintha a lázadás dühe, ami addig művészetének értelmet adott, célját vesztve elpárolgott és többé vissza sem tért volna. (ARTFORUM) SOMOGYI GYÖRGY : John Heartfield: Hurrá, пики vaj! - Kitekintés Göring hamburgi beszédéből: „Egy nép csakis a vastól lesz erős. Vastól meg zsírtól legföljebb kövér" fotómontázs, 1935 6 John Heartfield: A békeszerető rablóhal — „Szavatolom a kollektiv biztonságot! Fölajánlom a kishalaknak, hogy kössenek velem kétoldalú szerződéseket", fotómontázs, 1937 4