Lyka Károly szerk.: Művészet 5. évfolyam (Budapest, 1906)
5. szám - Lederer Sándor: A Szépművészeti Múzeum olasz mesterei I. - A velencei festők
Lederer Sándor: A szépművészeti múzeum olasz mesterei sokára Michelangelo hatása alá került, amit a londoni National Galleryben levő Lázár föltámasztása czímű képe bizonyít, amely 1518-ban készült s ezzel biztos dátumot szolgáltat ezen fordulat megtörténtére is. Törzsökös velencés voltából nem épp előnyére kivetkőzve Michelangelo ellenállhatatlan bűvös hatása alatt állott élte végéig, 1547-ig. Találóan mondja Moreili, hogy Sebastiano az első eklektikus, aki két fejlődési szakon esett át: az egyik a szerves velencei fejlődésé 1500-tól mintegy 1511-ig, a második a római eklektikus korszak, ez kevésbbé szerves start 1511-től élte végéig. Sebastiano del Piombo tehetsége az emberi alak külső megjelenésének széles, teljes és hatalmas alakításában szólal meg. Alakjai dúsan fejlettek, hatalmas izomzatúak, kompozíciói királyi ünnepiességet, patetikus passzivitást sugároznak, színe csupa igazság, erővel teli, tömény, lángoló tüzű. A kompozíció kevésbbé esett keze ügyébe s gondot adott neki. Római korszakában keletkezett főművei a már említett Lázár feltámasztásán kívül szent Agáta megkínzatása, amelyet Rangone bíboros számára festett, most a Palazzo Pittiben, Krisztus megostorozása S. Pietro in Montorioban és a viterbói nagyszabású Pietà. A valósághoz való lelkiismeretes ragaszkodása és biztos előadó tehetsége kiválóan az arcképfestésre képesítették őt, „kevés fáradsággal s gyorsan készült el velük" — írja Vasari — „holott történeti képekkel s más alakokkal fordítva állt a dolog". Ezeknél, mint tudvalevő, Michelangelo sietett segítségére. „Csakugyan — jegyzi meg Vasari — az arcképfestésben találta meg igazi hivatását." Midőn római tartózkodásának első korszakában erre a specialitásra adta magát s Rafael aligha tagadható hatása alatt állva a lágysághoz, érzéki teltséghez, s a tónus gazdagságához és sugárzó pompájához — amit Velencéből hozott magával, — még hozzátette a teljes dicsőségében ragyogó urbinói mestertől eltanult nemes felfogást s a rómaiaknak a nagyszabású iránt való érzékét: kitűnt, hogy e téren az örök városban felülmúlta valamennyi művésztársát. Hogy mennyire becsülték, arról fogalmat ad a híres emberek ama névsora, amelyet Vasari közöl s akiknek arcképét Sebastiano festette: VI. Hadrianus, VII. Kelemen (többször festette, a nápolyi múzeumban levő arcképét hibásan mondták VI. Hadrianusénak), és 111. Pál pápa s ennek fia, Castro hercege, Medici Katalin, Vittoria Colonna, Giulia Gonzaga, Piero Gonzaga, Marcantonio Colonna, Andrea Doria tengernagy, Marchese di Pescara, Pietro Aretino, hogy csak a leghíresebbeket említsük. „Medeát vagy Penelopet kívánnám hozzád, hogy örök ifjúságot adjon néked" — e szavakkal ünnepli őt szokott burleszk modorában barátja, Francesco Berni, az Orlando innamorato költője — „mert botor dolog, hogy te is meghalj egyszer, mint a szamár vagy más valamely állat." „Te vagy az egyetlen, Sebastiano, aki megállja helyét Michelangelo mellett." Mi azt hisszük, hogy nem kevésbbé ünnepeljük az ő halhatatlanságát, ha őt a klasszikus művészet egyik magasra kiemelkedő alakjának, az arcképfestésben pedig ritka nagyságnak mondjuk. Két képünk viselte régebben indokolatlanul Sebastiano del Piombo nevét, mégpedig a 313 KÉR KI ARCKÉP SEBASTIANO DEL PIOMBO NYOMÁN METSZETTE GIOYITA GARAVAGL1A 1 J. P. Richterhez írott levelében. Zeitschrift fiir bild. Kunst. XIII. 1877. 553. 1.