Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám - BREUER JÁNOS: A kilencven éves Zeneakadémia

MUZSIKA 1­9­6­6. JANUÁR IX. ÉVF. I. SZÁM A kilencven éves Zeneakadémia Kilencven év — három emberöltő — roppant nagy idő egy intézmény életében, s ha általános­ságban nem tekintik is kerek évfordulónak, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 90. születésnapját meg kellett ünnepelni, hiszen a Főiskola — vagy ahogyan megalapításakor hívták: Akadémia — az egyetlen zenei intézményünk, amelyik az egyete­mes magyar zene ügyét mozdította előre szüntelen. Egyszerre volt magyar és nemzetközi jelentőségű. A falai között uralkodó zeneiség egyszerre teremtett nemzeti és nemzetközi értékekeket, attól fogva, hogy a tanítás 1875-ben, a Hal-téri szerény lakás­ban megkezdődött. Bölcsőjénél egyaránt álltak ha­zai és külföldi muzsikusok s később, amint a leg­felsőbb tanításra méltó magyar muzsikusnemzedé­ket felnevelte, diáksága lett nemzetközi s ezt az in­ternacionalizmust ma is megtaláljuk a Zeneművé­szeti Főiskolán. A Zeneművészeti Főiskolára gondolva másféle nemzetköziségről is beszélnünk kell, arról a vilá­got meghódító útról, amelyre Bartók és Ivodály innen elindult, arról a hírnévről, amelyet Lajtha László és Weiner Leó, egykori növendékek szerez­tek. Oldalakat töltene meg a névsor, ha az elszár­mazott előadóművészeket is felsorolnánk. Nincs a világon jelentős zenei centrum, amelynek zenekará­ban a mi Főiskolánkról kikerült zenekari muzsiku­sok ne ülnének, amelynek karmesteri dobogóján tőlünk való dirigensek ne vezényelnének. Elgondol­koztató, hogy például a londoni zenei élet három kulcspozícióját a Főiskola nevelte magyar karmes­ter tölti be. Elsősorban a Főiskola érdeme, ha a magyar ze­nének és a magy­ar­ muzsikusnak évtizedek óta oly nagy a becsülete külföldön,­­ bár legjobb zenésze­ink szétszóródása mégsem tekinthető egészséges, örvendetes jelenségnek. A felszabadulás előtt hány kiváló tehetség vándorolt ki exisztenciális, vagy politikai okokból, mert a fővárosra koncentrált egészségtelen zenei élet nem adott kenyeret, a fa­siszta rendszer pedig fizikai létét veszélyeztette. Hány ígéretes tehetséggel, vagy befutott nagy mű­vésszel lettünk szegényebbek az ellenforradalom után, mert az 1949—56 között jelentékenyen meg­növekedett hazai lehetőségek nem pótolták a lég­mentesen lezárt határok következtében kiesett kül­földi szerepléseket. A Zeneművészeti Főiskola min­dig megtette a magáét az újabb muzsikusgeneráció felnevelésében, a művészek megtartása nem lehetett feladata. Érdemes lenne pedig azon munkálkodni, hogy a külföldön élő muzsikusokat szorosabb szálak kapcsolják hozzánk, hiszen valamennyien a ma­gyar kultúra potenciális diplomatái s nem kis rész­ben múlik a hazai művelődéspolitikán, hogy a le­hetőség milyen mértékben realizálódik. Meglehet, absztrakt az ötlet: ha egyszer sikerülne valamennyi Zeneakadémiát végzett világhírű, külföldön élő mu­zsikusunkat meghívni, s páratlan zenei fesztivált rendezhetnénk. Talán túl sokat is időztem a Zeneművészeti Fő- t

Next